(a Káma-Szútráról és Az illatos kertről akartam írni, aztán hagytam, mert akit érdekel, úgyis el fogja olvasni ezeket az alapműveket, így aztán maradt a gótikus, világ- és lélekzenét játszó Dead Can Dance valamint egy keleties, álomszerű írás, melyben keveredik a betegség érzete, hitetlenség, a társadalmi és politikai kritika és még ki tudja mi még, köszönöm un és loch)
Homályos, sárga vibrálás a megtöredezett templom falain. Talán a méltóságosan lenyugvó Nap vére csorog rajtuk végig, le azon padlózatra, azon ülőnek cserepes ajkon, íze fűszeres, mennyei. Talán a láz tompa lüktetése izzadtan ragyog ki a bronz bőr táguló pórusain, s ezüstösen világítja meg a hűlő, majd metsző hideg éjszaka. A lassan leolvadó pillanatok, majd évek vízcseppek, mint szitárhangok onnan peregnek fentről, Valakitől, vagy Valamitől, összefolyva türelmesen generációk után hátukra veszik azt a szőtt ágyat, megtorpanva, de csak viszik a kikotort folyamba napi teherként. A szív egyenletesen úgy dobog, mint az eszméletét vesztett sámánok dobjai. Átfú a póruson az idegen idetévedő ideges szél, de nem lohasztja hirtelen dühe a lázat. Friss ízű matt szénné égeti a redőiben izzadt folyócskáknak helyt adó homlok a csitító, ápoló Asszonykezet. De adhat-e enyhülést, mikor a láz járja gyönyörű táncát a forró testen belül, mikor a belső izzó Nap kifolyik haragjában, s végül leolvasztja azon falakat, e megvakított otromba világ falait?
És letörve e ketrecet kilépvén börtönből, így a belső táncmester megfogva a lélek remegő kezét messze barangol sután. Villannak és peregnek a képek, előtte szétmállik az elképzelt jövő, így visszafelé lépkedve, megtisztulva már a fehér fojtó izzásban, amit egyetlen pontba sűrít, szorít vissza az idegig hatoló lehűlt éjszaka odakinn.
Mikor megérti, hogy Isten nem halt meg, csak rejtve már az út, melyet szegélyeznek a vadak. Mert ők épp úgy alkotói és elemei ennek a földnek, mint a kutató, burjánzó-közelítő növények, a gyümölcsök, a fák, vagy épp a folyók, mind kapcsolatban állnak. A homo képviselők lógnak ebből ki, velük egyéb célja volt a Teremtőnek. Az esdeklő emberi lény Isten saját gyermeke, Isten azt akarja, élvezzük az ajándékait, a színes madarakat, az oroszlánokat, de hagyván őket élni, szabadon. Nem érdekli a napi szertartás, az imák. Mivel akarod Őt felruházni? Milyen szabványosat, szabályosat írva adsz, rendelsz, alapozol saját civilizációdnak szisztémát, mikor Ő nem a templomban lakik, de Te lerombolod azt a helyet, hogy felhúzd az izzó falakat, melyeket csak a félő emberek hoznak, mikor pedig Ő már ott volt, mindig is? Akarnak bűntudatot, hogy csak mégis legyen, imádatot és imát, hogy bocsánatért esdekelj. Mert a zsibbasztó gyújtópontja e félrevezetésnek az emberi gyengeség elfelejtése, annak igénye, és még a biztonságnak igénye, eziránt esdeklő könyörgés, mikor erős is lehet egy téren vagy többen a gyenge. Az Ő hatalmára szomjazók rejtették el, s megvakítottak, megbénítottak, lebutítottak mindent. Ócska és nevetséges ajándékaikban dagonyázik összesarazott elveszett lélek, stabil nyugvópont után kapirgálva, s szégyenbélyeget ütnek mégis a látók izzadt homlokára… Félelmetesek utóbbiak nekik, vagy bolondnak tartatik, de nem számít. De az igazat mondván, mert nem tehet mást.
Eljött a láz, mert a lassan kavargó haragban lángra lobbant mindent, megértvén az Üzenetet, amit már hordoznak a kevesek. Ez az állapot maga az elveszett Paradicsom, s bár tudva, ők a régiek, majd megbüntetnek, most már nem érinthetnek, nem árthatnak. Már ismeretes az önnön elpusztíthatatlanság. Így jött a harag, amivel felülemelkedett, és gyenge pántokon felülemelkedett a Szomorú Múzsa lerántó láncain. Kicsit búcsúzván csókolva homlokát, s az folyékony ellenére még mindig száraz cserepes ajkak vérével átitatódott, mert érezvén, hogy a Fájdalom kényszer, végig kell járni mégis az utat, nem maradhat fehér folt, át kell égetni mindent, hogy majd önnönmaga is átéghessen és tudjon, nyitva mindenre és mindenkire. E tudat okozta bizonytalanság megingatván, sötétre festetvén egyelőre a világot, mert a siető megtépett Angyalt követi, s nem érheti el, gyönyörű álmai éteri arcát, amit komor és csendes, az általános hitetlenség miatt nem látogatott gótikus katedrálisok évszázados hallgatag, de figyelő szobrai, erdők éjjel zsizsergő lombjain átszűrődő félénk, ijedt, szégyenlős csillagfény tükröződik a szétolvadt falak közül kilépő elé. De Ő és a mások által űzött Angyal adván az erőt, annak halk, nem dühödt, nem kiválogató, de biztos ragyogása vezetvén, mikor kezdetleges-ösztönlétében először zuhan a Szakadékba, hiszen repülni még nem tudván; mikor először égeti meg a fájdalom tűheggyel, mely mélyebbre hatol piciny fokával, mikor még valaki másra bízta önnön boldogsága kulcsát – amit pedig nem lehet és nem kellett volna, mert nem fogadhatott el. De ez a piciny tű okozta belső seb nyitotta meg előtte a kaput, amit eszmélése óta keres a falak közül kilépő. Pedig még a tépett Angyal szárnyai is csillantak, azokon porként elegánsan meghintett gyémántok áttűnő éjjeli köntösként egy nyári délután a szemekbe, hívták buján a lelket, ébresztgetik fel a még megfogalmazhatatlan vágyat. És persze azelőtt ott volt az Árnyék, figyelt, nézte a kilépőt. A még kilépés előtt várakozó maga ez új lét kapujában, tudván tudva, miért választja az észrevett életpályát.
Ott botladozik a kilépő, hol a szem egyenessége az út, csak még remeg a fejtartás, de úton halad. Két világ között, még lét és az otromba visszahúzó nem lét keresztútján. A láz eufóriájában szemlélve elérvén a csillagokig, meghallván Isten mindent beterítő rettenetes szőnyegként vastag félelmetes hangját, s önnön kicsinysége tudatában összerezzen, de nem mozdul, akkor jön és feléje zuhan az örökkönváltozó s örökkönvaló Világ, lelassul arasznyira tőle, megy-áramlik e monstrum óvatosan, hogy a kicsiny kilépőnek ne legyen sokk – hozzáér. Még így is felvisít kínjában szerencsétlen, de abban a rémületes pillanat következő felvonásában már csendet üvölt, majd száját is összezárja, nem kell már félni, nyugalom. Annak része már, és lát. Az Árnyék immáron ő maga is, és visszatér, és az erdők lombozatán még mindig átszüremlő vékonyka sugarak tompán világítják bordázott arcát. A láz belülről áthatol a rengeteg szöveten, belülről hatolva felé a falaknak, hozzájuk nyomul, majd tűként karcolja az ereket, közben tüzes beitatott fűszeres óborként és ezzel folyékony pengeként végigáramlik benne vér helyett. Új bordázatok születnek, sőt hasadnak e kísérletként. De eljöhet újra meg újra, hogy megrázza a többi padlón fetrengőt, megmutassa az igazságot, s locsolja az irtó, kaszaboló lángotokat, ha eljön egyáltalán az ideje.
A jelen társasága és politikája által megfestett harsány természetelleni színek, élet nélküli villodzó fények megfestett kulisszái nem tud gyógyítani szürke köveket. Így azok súlyként nehezednek a padlón élők mellé, akik nem tudván továbbra sem kilépni, rágják azokat, fogukat romlasztván ezzel, tehetetlenül.
És letörve e ketrecet kilépvén börtönből, így a belső táncmester megfogva a lélek remegő kezét messze barangol sután. Villannak és peregnek a képek, előtte szétmállik az elképzelt jövő, így visszafelé lépkedve, megtisztulva már a fehér fojtó izzásban, amit egyetlen pontba sűrít, szorít vissza az idegig hatoló lehűlt éjszaka odakinn.
Mikor megérti, hogy Isten nem halt meg, csak rejtve már az út, melyet szegélyeznek a vadak. Mert ők épp úgy alkotói és elemei ennek a földnek, mint a kutató, burjánzó-közelítő növények, a gyümölcsök, a fák, vagy épp a folyók, mind kapcsolatban állnak. A homo képviselők lógnak ebből ki, velük egyéb célja volt a Teremtőnek. Az esdeklő emberi lény Isten saját gyermeke, Isten azt akarja, élvezzük az ajándékait, a színes madarakat, az oroszlánokat, de hagyván őket élni, szabadon. Nem érdekli a napi szertartás, az imák. Mivel akarod Őt felruházni? Milyen szabványosat, szabályosat írva adsz, rendelsz, alapozol saját civilizációdnak szisztémát, mikor Ő nem a templomban lakik, de Te lerombolod azt a helyet, hogy felhúzd az izzó falakat, melyeket csak a félő emberek hoznak, mikor pedig Ő már ott volt, mindig is? Akarnak bűntudatot, hogy csak mégis legyen, imádatot és imát, hogy bocsánatért esdekelj. Mert a zsibbasztó gyújtópontja e félrevezetésnek az emberi gyengeség elfelejtése, annak igénye, és még a biztonságnak igénye, eziránt esdeklő könyörgés, mikor erős is lehet egy téren vagy többen a gyenge. Az Ő hatalmára szomjazók rejtették el, s megvakítottak, megbénítottak, lebutítottak mindent. Ócska és nevetséges ajándékaikban dagonyázik összesarazott elveszett lélek, stabil nyugvópont után kapirgálva, s szégyenbélyeget ütnek mégis a látók izzadt homlokára… Félelmetesek utóbbiak nekik, vagy bolondnak tartatik, de nem számít. De az igazat mondván, mert nem tehet mást.
Eljött a láz, mert a lassan kavargó haragban lángra lobbant mindent, megértvén az Üzenetet, amit már hordoznak a kevesek. Ez az állapot maga az elveszett Paradicsom, s bár tudva, ők a régiek, majd megbüntetnek, most már nem érinthetnek, nem árthatnak. Már ismeretes az önnön elpusztíthatatlanság. Így jött a harag, amivel felülemelkedett, és gyenge pántokon felülemelkedett a Szomorú Múzsa lerántó láncain. Kicsit búcsúzván csókolva homlokát, s az folyékony ellenére még mindig száraz cserepes ajkak vérével átitatódott, mert érezvén, hogy a Fájdalom kényszer, végig kell járni mégis az utat, nem maradhat fehér folt, át kell égetni mindent, hogy majd önnönmaga is átéghessen és tudjon, nyitva mindenre és mindenkire. E tudat okozta bizonytalanság megingatván, sötétre festetvén egyelőre a világot, mert a siető megtépett Angyalt követi, s nem érheti el, gyönyörű álmai éteri arcát, amit komor és csendes, az általános hitetlenség miatt nem látogatott gótikus katedrálisok évszázados hallgatag, de figyelő szobrai, erdők éjjel zsizsergő lombjain átszűrődő félénk, ijedt, szégyenlős csillagfény tükröződik a szétolvadt falak közül kilépő elé. De Ő és a mások által űzött Angyal adván az erőt, annak halk, nem dühödt, nem kiválogató, de biztos ragyogása vezetvén, mikor kezdetleges-ösztönlétében először zuhan a Szakadékba, hiszen repülni még nem tudván; mikor először égeti meg a fájdalom tűheggyel, mely mélyebbre hatol piciny fokával, mikor még valaki másra bízta önnön boldogsága kulcsát – amit pedig nem lehet és nem kellett volna, mert nem fogadhatott el. De ez a piciny tű okozta belső seb nyitotta meg előtte a kaput, amit eszmélése óta keres a falak közül kilépő. Pedig még a tépett Angyal szárnyai is csillantak, azokon porként elegánsan meghintett gyémántok áttűnő éjjeli köntösként egy nyári délután a szemekbe, hívták buján a lelket, ébresztgetik fel a még megfogalmazhatatlan vágyat. És persze azelőtt ott volt az Árnyék, figyelt, nézte a kilépőt. A még kilépés előtt várakozó maga ez új lét kapujában, tudván tudva, miért választja az észrevett életpályát.
Ott botladozik a kilépő, hol a szem egyenessége az út, csak még remeg a fejtartás, de úton halad. Két világ között, még lét és az otromba visszahúzó nem lét keresztútján. A láz eufóriájában szemlélve elérvén a csillagokig, meghallván Isten mindent beterítő rettenetes szőnyegként vastag félelmetes hangját, s önnön kicsinysége tudatában összerezzen, de nem mozdul, akkor jön és feléje zuhan az örökkönváltozó s örökkönvaló Világ, lelassul arasznyira tőle, megy-áramlik e monstrum óvatosan, hogy a kicsiny kilépőnek ne legyen sokk – hozzáér. Még így is felvisít kínjában szerencsétlen, de abban a rémületes pillanat következő felvonásában már csendet üvölt, majd száját is összezárja, nem kell már félni, nyugalom. Annak része már, és lát. Az Árnyék immáron ő maga is, és visszatér, és az erdők lombozatán még mindig átszüremlő vékonyka sugarak tompán világítják bordázott arcát. A láz belülről áthatol a rengeteg szöveten, belülről hatolva felé a falaknak, hozzájuk nyomul, majd tűként karcolja az ereket, közben tüzes beitatott fűszeres óborként és ezzel folyékony pengeként végigáramlik benne vér helyett. Új bordázatok születnek, sőt hasadnak e kísérletként. De eljöhet újra meg újra, hogy megrázza a többi padlón fetrengőt, megmutassa az igazságot, s locsolja az irtó, kaszaboló lángotokat, ha eljön egyáltalán az ideje.
A jelen társasága és politikája által megfestett harsány természetelleni színek, élet nélküli villodzó fények megfestett kulisszái nem tud gyógyítani szürke köveket. Így azok súlyként nehezednek a padlón élők mellé, akik nem tudván továbbra sem kilépni, rágják azokat, fogukat romlasztván ezzel, tehetetlenül.
