az éj gomolygó, szürke árnyin át,
amíg bezárom csendesen az ajtóm,
a lámpafény dobálja fénynyilát.
Fáradt fejem fehér párnámra hajtom,
dalt hallok a mély csendességen át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,
kinyílanak a sápadt nympheák.
/ Kosztolányi Dezső: Lámpafény /
* * *
Jó is volna, ha itt ülne mellettem Kosztolányi! Talán segítene valahogy szavakba (bejegyzésbe) önteni, milyen album is a Damnation az Opeth-től. Mert a most a billentyűzetről időnként fel-felpillantó személy se nagyon tudja, miként érzékeltesse az Élet rezzenéseit finom hangokba foglaló Damnation magával ragadó mélységét, szépségét.
Mert a világ egyik legszebb albumáról fogok írni.
És mert minden annyira szubjektív az életben: amikor megkérdezed ismerősödtől, hogy érzi magát egy szakítás után, egy hozzátartozó elvesztése, egy eljegyzés, egy gyermek születése, egy szerelmi egymásra találás kapcsán, akkor azt csak sejtheted igazándiból, hogy mit is érezhet a megkérdezett illető. És a most következő albumismertető is csak haloványan tudja visszaadni azt az érzést, amit az album hallgatása a halandó emberben kelt.
Ahhoz, hogy megértsük, miért van ez az egész világot belengő rajongás a Damnation album iránt (mint rajongás a gyermeknek anyja iránt, mint szerelmesnek párja iránt), meg kell nézni az alapokat, sajnos, enélkül nem fogjuk érteni a bejegyzést.
Az Opeth egy svéd zenekar, melynek indulása a 90-es évekre tehető, 1995-ben jelent meg első albumuk (Orchid). De az Opeth-re tökéletesen illik a „szélsőséges” kifejezés, mert elképesztő zenei kreálmányt nyújtanak a hallgatónak albumról albumra. A nemritkán 10-15 perces hosszúságú (!) dalaikban főgerincként a brutális gitárhangzás és a gyomorból kiszakadó durva énekhang, valamint erőteljes, telt, kemény dobhangzás az alkotóelem, melyek őszies, szenvedélyes, áradó harmóniákként kavarognak a szélként őrlő ritmusokban…
És olykor e dalokban hihetetlen dolgok bukkannak föl (és EZ, illetve ezek a részek a fontosak most nekünk a Damnation album szempontjából): egy-egy hangsúlyozottan durva részt követően a hirtelen elhalkuló gitárok-dobok-ének agresszív zúzdáját olyan gyönyörű, emberi fül számára felfoghatatlanul csodálatos dallamok követik, amelyek padlóra küldik, ledöbbentik az ebben az élményben szerencsés hallgatót. Ezt a zenével kifejezett hangulatos-őszies-melankolikus belső hangulatfelvétel-sorozatot pedig költői szépségű dalszövegekkel, érzésvilággal teszik teljessé, mindezekhez pedig az igen kifejező borítók és bookletek már csak a habot jelentik arra a bizonyos tortára, melynek egy-egy szelete igazi zenei csemege a különlegességre kiéhezett érdeklődőnek.
De e bejegyzés most valami egészen másról is szól.
Szóval 2002 nyarán és kora őszén szállingóztak innen-onnan a hírek az Opeth tervéről, miszerint két albumot fognak kiadni, melyeket először duplalemezként szerették volna kihozni, de ez persze kiadói szempontból visszahúzó lett volna (költségek). Ezért aztán az első CD 2002 őszén látott napvilágot (vagy inkább holdfényt), a másikat pedig 2003 tavaszán jelentették meg. Már az előzetes hírekben is kiemelt fontosságú volt az a lényeges és igen fontos információ, hogy az első album hagyományosabb felfogású Opeth-lemez lesz, tehát kemény és itt-ott a szokásos elszállós-lebegős részek keverednek-illeszkednek, a második pedig teljesen szokatlanul csak akusztikus, „lágy” album lesz.
Az első CD, a „Deliverance” valóban ilyen is volt.
(Hiszen az Opeth mind zenei durvaságát-komplexitását-hangzását, mind pedig szövegi-tematikai koncepcióját tekintve megalkotta a talán legsúlyosabb anyagát, melyet mind a mai napig csak bizonyos hangulatban tudok én magam is hallgatni, de az tuti, hogy 2002 legjobb underground kiadványa volt, már első hallgatásakor azt mondta mindenki, hogy ez kapásból kenterbe veri az azévi termést.)
A másik CD-vel kapcsolatban pedig mindenki csak találgatott, hogy vajon az milyen lesz? Én 2003 tavaszán már majd megőrültem. Amint hírét vettem és olvashattam is róla, hogy megjelent Damnation címmel, rögtön rástartoltam, megkaparintottam végre nagy nehezen, igen naivan és gyanútlanul beraktam a hifibe, és…
… olyan élményben volt részem 2001 ősz után (lásd ::: áradó pszichedelia ::: c. bejegyzésemet az Amorphis-ról), amit csak nehezen tudok most is leírni. És mind ahányszor hallgatom a Damnation-t, újra és újra átérzem ezt. Mert amit itt, ennek hallgatása közben tapasztalunk, az balzsam a füleknek, simogatás a léleknek, ringatás.
A Damnation egy végig csendes, nyugodt, javarészt akusztikus hangszerekkel operáló album. Hangulatzene, ezt nem lehet akármikor hallgatni, tényleg jelzem, hogy nyári lumpolások mellé nem ajánlott, EZ – NEM – AZ – A VILÁG. Kell az is, de most más. Türelem, nyugalom, odafigyelés, érzés kell hozzá; el kell benne merülni, mélyedni, mint amikor a gyermek megnyugszik anyja csitítása által, és gondoskodó kezek szeretetteljesen és óvatosan a puha ágyába helyezi a kisembert. Vagy amikor egy idős házaspár, egy öregúr és egy öreg hölgy a parkban ülnek, egymáshoz végtelen megértéssel viseltetnek. Ha ilyen képeket veszünk, akkor érezhetjük át, hogy mennyire felemelő Dalok hallhatóak a Damnation albumon.
Az album a 70-es évek nyugodtabb progresszív zenéinek hangzásvilágáig nyúl vissza. A nem egy dalban hallható, ezen időket idéző billentyűs hangszín egyfajta kortalanságot sugall, maguk az emberi érzések, emlékek is: az örökkévalóságnak szólnak, mint ez a Zene is. Az időnként felcsendülő csodálatos zongorahangok rendkívül mély hangulatot teremtenek, ez az aura bársonyosan körülöleli a hallgatót. Az egész lemez sugall egyfajta szomorkásságot, de ugyanakkor ezzel együtt végtelen emberi bölcsességet, mélységet és szépséget is hordoz a zene. Mikael Akerfeldt énekes tiszta, időnként fátyolos és rendkívül szuggesztív hangja talán még inkább tele van érzésekkel, mint eddig, az underground színtér énekesei közül az egyik legszebb hanggal bír. (Aki csak ezen a lemezen hallja először, talán el sem tudja képzelni, milyen brutális énektémákra képes a többi Opeth lemezeken.) A dalokban megfigyelhető, most sem szokványos szerkezetek a legmélyebb érzések közé ringatják a befogadót. Az Ending Credits c. dalt előző bejegyzéseim egyikében (a teázós témájúban) már megmutattam. (keresd vissza: ez egy instrumentális levezetés az album végére, ami végleg megnyugtatja az embert, szintén nagyon hangulatos.) Az egész album nagyjából ahhoz hasonló, amikor keserűségében könnyezik az ember, majd e cseppeket letörölvén megkönnyebbül és megpihen a lélek, a feszült idegek elernyednek, kisimulnak.
Talán jobb volna, ha nem is írnék többet erről a zenéről, egyszerűen csak ugranánk a végére és hallgatnánk. Mert ez az album is, ezek a dalok is körbeírhatatlanok, leírhatatlanok, szavakkal kifejezhetetlenek. Nem is tudom mihez hasonlatos ez… el tudod magyarázni például egy emlék képének haloványos de mégis komoly súlyát? Vagy azt, hogy például mennyire szereted a Párodat, a Testvéredet, az Édesanyádat, az Édesapádat, a Nagyszüleidet? Milyen érzés az, amikor azt a személyt, aki annyira közel áll Hozzád, átölelheted, legyen Gyermek, Feleség, Férj, Barát, Barátnő, Anya, Apa, Nagyszülő? Vagy milyen érzés, amikor már nem teheted ezt meg? És milyen érzés visszagondolni csodálatos élményeidre a régmúltból, melyek ma már inkább elszorítják szívedet, hiszen talán a ma világa azokhoz a csodálatos napokhoz képest komorabb. Vagy az egészet megfordítva: milyen elkeserítő érzést kelt Benned időnként visszarévedni a ma boldog és nyugtató percei mellett egy-egy szerencsétlen pillanatára életünknek, melyek akkor különösen érzékenyen érintettek minket, a sebeket rendszeresen e révedés fel is tépi, pedig a mában már minden rendben van. Milyen az, amikor esős időben ablaknál gondolkodva eszedbe jut lelked mélyén megsárgult fényképekként a múlt, egy elvesztett családtag, egy kisiklott szerelem, egy kellemes, csodálatos, de éppen emiatt, a visszahozhatatlansága és megismételhetetlensége miatt fájó egykori, fiatalkori emlék?
Ilyenek is eszünkbe juthatnak az album hallgatása közben. És még rengeteg minden.
De hogy el ne riasszon az albumnak Általad vélt hangulata, csak egy történetet említenék meg: néhány éve olvastam egy zenei fórumon, hogy egy fiatal pár gyermeke ezen album, a Damnation hallgatása közben fogant... Szerintem ez a lélekmelengető anekdota jelzi Feléd, hogy mennyire emberközeli Zenéről is van szó.
Vegyük akkor a lényeget.
Most is három dalt illesztek be.
Az első track a Windowpane c. Dal.
Majdnem nyolc perces, de ez fel sem tűnik majd. Mintha esős, bágyadt vasárnap délután íróasztalodról felpillantasz, ki az ablakon. Gondolkodsz. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a zene mennyire intim, érzékeny. A gitár csendes, visszafogott kezdése, a szépen hozzácsatlakozó dob és az elegánsan búgó basszus gitár mellett kellemes férfias hangján tűnődni kezd (0:36-tól) az énekes, emberi dolgokról. Az 1:00-nál rész a szintetizátor szőnyegére leültet Téged, hogy emlékezz Te is. Az emlékezés másik útitársa, a gitár (1:12-től) elkalandozik a régmúlt poros házaiba, ahol (1:47) próbálod feleleveníteni, milyen is volt gyermekként Anyád karjaiban önfeledten a fénybe mosolyogni, mely (2:23-tól) arcodat végigsimítja harmadik szülőként. Azért nem sok tere van az éneknek, inkább a hangulat a domináló, elkalandozó részek jönnek. (3:37-től) a vélten lezuhant lomblevelek felkavarodása után az alkonyat (4:37-től) feléd int, és Te gyermekhez hasonlatosan lebiggyesztett szájjal engedelmeskedsz. Az elválás a régi háztól, az emlékektől a Dal újra felhangzó, kezdő gitárharmóniájának útjára terelnek: 5:50-nél leáll … és 5:59-nél az én általam hallott leggyönyörűbb (és valóban: legszomorúbb) dalrészlet áramlik. De egyben feloldozást is ad, hallgatásával önkéntelenül is meggyónsz. Hazatérsz.
A második track az „In my Time of Need” c. dal.
Az elején Mikael fojtottan, halkan, rezignáltan szavalja nekünk a szükség és a hiány feloldhatatlan ellentmondását. De mintha (némi) fényt megpillantva bátrabban, bár még mindig keserűen folytatja, és valóban: 0:41-től megcsillan, 0:50-től fokozódik a fény, a remény. Hogy aztán 0:59-ben pedig az a hangulat, érzés következzen, amit szavakkal talán úgy lehetne jellemezni, hogy belső emberi tartás, amikor a csalódáson túlteszed magad, felkelsz a padlóról, és újrakezded az Életet. Ez az a pillanat, amit érezhet egy trauma, egy tragédia, egy szerelmi kisiklás, egy vesztes csata után az ember. De az emlékezés 1:26 után visszatér, nehezebben tudsz szabadulni tőle, mint gondoltad, de már ismered újra (1:56) a fényt, eléred az ablakot és kinyitod, de a 2:40-től a betolakodó levegő tespedt lelkedet lerészegíti. Itt is elrévedő részek jönnek (a slide gitár de jó már a közepén!), és ezt követően az elő-refrén újra felhangzik (3:36), majd a tényleges refrén teljes lényegi páratlan biztató-szép valóságában a Dal - mint egykoron a száradt virág hajadonkorában - kibomlik és végéig kitart. FELEMELŐ
A harmadik track a „Hope Leaves” c. dal.
A kezdését ahhoz tudom hasonlítani, amikor pirkadatkor-hajnalban kilépsz a lakásból, és sétára indulsz, megállsz annál a saroknál, amelyhez tartozó utca ahhoz a lány lakásához vezet, de inkább keserűen továbbmész. A felkelő Nap óvatos, finom ujjai pedig bátortalanul meg-megérintenek 0:50-től, miközben a hajnalba lépő gitár továbbkísér Téged utadon. Mennyire igaz is, menni tovább, mert az újrakezdett vigasztaló ének és 1:55 után a szintetizátor lebegő célként tűzi ki a jótékony felejtés előtti utolsó emlékezés lehetőségét, amit meg is ragadhat a hallgató egy kiüresedett hitvesi szoba szürkeségében ülve. Ez talán a legbensőségesebb szerzemény az albumon, a halovány emlékek szintetizátorhangjai leheletfinom, törékeny pókhálóként fonják be a lélek szobáját, melyet a Dal végével bezársz, mosolyogva, megkönnyebbülve.
És ennyi.
Oh, igen. A borítókép. Már az sem a szokványos, klisés. Elárul dolgokat. Mintha csak egy régi szobában emlékek közzé merülve teáznál. És időnként olyan érzést kelt egy-egy harmónia, dallam, mely az évek, talán évtizedek óta nem látott, kedvelt-kedves helyed tényleg oly régóta elfeledett-hiányzott levegőjének újraszippantásához hasonló. Aztán persze a zene hatására szótlanul marad az ember, egyedül. Mert csak sejted azt, hogy búvópatakszerűen mindig is léteztek olyan alkotások, melyek előreviszik a művészetet. És e művek önmagukon áteresztve, meg- és átszűrve visszatükrözik a kort. Tüntetnek, lázadnak a maguk sajátos módján a felszínesség, a kiüresedés, minden emberi rossz és borzalom ellen. Az Opeth ezzel az albumával így tette ezt meg. A halandó sem tudja igazándiból, hogy mi volt ez, de az tudatosul benne, hogy ez nem hétköznapi élmény volt. És ilyen élmények az ünnepek is számunkra, ez az album pedig azok ünneplése éretten, csendesen, szelíden, mosolyogtatón, akiknek megadatik hallani.
tökéletes
Mert a világ egyik legszebb albumáról fogok írni.
És mert minden annyira szubjektív az életben: amikor megkérdezed ismerősödtől, hogy érzi magát egy szakítás után, egy hozzátartozó elvesztése, egy eljegyzés, egy gyermek születése, egy szerelmi egymásra találás kapcsán, akkor azt csak sejtheted igazándiból, hogy mit is érezhet a megkérdezett illető. És a most következő albumismertető is csak haloványan tudja visszaadni azt az érzést, amit az album hallgatása a halandó emberben kelt.
Ahhoz, hogy megértsük, miért van ez az egész világot belengő rajongás a Damnation album iránt (mint rajongás a gyermeknek anyja iránt, mint szerelmesnek párja iránt), meg kell nézni az alapokat, sajnos, enélkül nem fogjuk érteni a bejegyzést.
Az Opeth egy svéd zenekar, melynek indulása a 90-es évekre tehető, 1995-ben jelent meg első albumuk (Orchid). De az Opeth-re tökéletesen illik a „szélsőséges” kifejezés, mert elképesztő zenei kreálmányt nyújtanak a hallgatónak albumról albumra. A nemritkán 10-15 perces hosszúságú (!) dalaikban főgerincként a brutális gitárhangzás és a gyomorból kiszakadó durva énekhang, valamint erőteljes, telt, kemény dobhangzás az alkotóelem, melyek őszies, szenvedélyes, áradó harmóniákként kavarognak a szélként őrlő ritmusokban…
És olykor e dalokban hihetetlen dolgok bukkannak föl (és EZ, illetve ezek a részek a fontosak most nekünk a Damnation album szempontjából): egy-egy hangsúlyozottan durva részt követően a hirtelen elhalkuló gitárok-dobok-ének agresszív zúzdáját olyan gyönyörű, emberi fül számára felfoghatatlanul csodálatos dallamok követik, amelyek padlóra küldik, ledöbbentik az ebben az élményben szerencsés hallgatót. Ezt a zenével kifejezett hangulatos-őszies-melankolikus belső hangulatfelvétel-sorozatot pedig költői szépségű dalszövegekkel, érzésvilággal teszik teljessé, mindezekhez pedig az igen kifejező borítók és bookletek már csak a habot jelentik arra a bizonyos tortára, melynek egy-egy szelete igazi zenei csemege a különlegességre kiéhezett érdeklődőnek.
De e bejegyzés most valami egészen másról is szól.
Szóval 2002 nyarán és kora őszén szállingóztak innen-onnan a hírek az Opeth tervéről, miszerint két albumot fognak kiadni, melyeket először duplalemezként szerették volna kihozni, de ez persze kiadói szempontból visszahúzó lett volna (költségek). Ezért aztán az első CD 2002 őszén látott napvilágot (vagy inkább holdfényt), a másikat pedig 2003 tavaszán jelentették meg. Már az előzetes hírekben is kiemelt fontosságú volt az a lényeges és igen fontos információ, hogy az első album hagyományosabb felfogású Opeth-lemez lesz, tehát kemény és itt-ott a szokásos elszállós-lebegős részek keverednek-illeszkednek, a második pedig teljesen szokatlanul csak akusztikus, „lágy” album lesz.
Az első CD, a „Deliverance” valóban ilyen is volt.
(Hiszen az Opeth mind zenei durvaságát-komplexitását-hangzását, mind pedig szövegi-tematikai koncepcióját tekintve megalkotta a talán legsúlyosabb anyagát, melyet mind a mai napig csak bizonyos hangulatban tudok én magam is hallgatni, de az tuti, hogy 2002 legjobb underground kiadványa volt, már első hallgatásakor azt mondta mindenki, hogy ez kapásból kenterbe veri az azévi termést.)
A másik CD-vel kapcsolatban pedig mindenki csak találgatott, hogy vajon az milyen lesz? Én 2003 tavaszán már majd megőrültem. Amint hírét vettem és olvashattam is róla, hogy megjelent Damnation címmel, rögtön rástartoltam, megkaparintottam végre nagy nehezen, igen naivan és gyanútlanul beraktam a hifibe, és…
… olyan élményben volt részem 2001 ősz után (lásd ::: áradó pszichedelia ::: c. bejegyzésemet az Amorphis-ról), amit csak nehezen tudok most is leírni. És mind ahányszor hallgatom a Damnation-t, újra és újra átérzem ezt. Mert amit itt, ennek hallgatása közben tapasztalunk, az balzsam a füleknek, simogatás a léleknek, ringatás.
A Damnation egy végig csendes, nyugodt, javarészt akusztikus hangszerekkel operáló album. Hangulatzene, ezt nem lehet akármikor hallgatni, tényleg jelzem, hogy nyári lumpolások mellé nem ajánlott, EZ – NEM – AZ – A VILÁG. Kell az is, de most más. Türelem, nyugalom, odafigyelés, érzés kell hozzá; el kell benne merülni, mélyedni, mint amikor a gyermek megnyugszik anyja csitítása által, és gondoskodó kezek szeretetteljesen és óvatosan a puha ágyába helyezi a kisembert. Vagy amikor egy idős házaspár, egy öregúr és egy öreg hölgy a parkban ülnek, egymáshoz végtelen megértéssel viseltetnek. Ha ilyen képeket veszünk, akkor érezhetjük át, hogy mennyire felemelő Dalok hallhatóak a Damnation albumon.
Az album a 70-es évek nyugodtabb progresszív zenéinek hangzásvilágáig nyúl vissza. A nem egy dalban hallható, ezen időket idéző billentyűs hangszín egyfajta kortalanságot sugall, maguk az emberi érzések, emlékek is: az örökkévalóságnak szólnak, mint ez a Zene is. Az időnként felcsendülő csodálatos zongorahangok rendkívül mély hangulatot teremtenek, ez az aura bársonyosan körülöleli a hallgatót. Az egész lemez sugall egyfajta szomorkásságot, de ugyanakkor ezzel együtt végtelen emberi bölcsességet, mélységet és szépséget is hordoz a zene. Mikael Akerfeldt énekes tiszta, időnként fátyolos és rendkívül szuggesztív hangja talán még inkább tele van érzésekkel, mint eddig, az underground színtér énekesei közül az egyik legszebb hanggal bír. (Aki csak ezen a lemezen hallja először, talán el sem tudja képzelni, milyen brutális énektémákra képes a többi Opeth lemezeken.) A dalokban megfigyelhető, most sem szokványos szerkezetek a legmélyebb érzések közé ringatják a befogadót. Az Ending Credits c. dalt előző bejegyzéseim egyikében (a teázós témájúban) már megmutattam. (keresd vissza: ez egy instrumentális levezetés az album végére, ami végleg megnyugtatja az embert, szintén nagyon hangulatos.) Az egész album nagyjából ahhoz hasonló, amikor keserűségében könnyezik az ember, majd e cseppeket letörölvén megkönnyebbül és megpihen a lélek, a feszült idegek elernyednek, kisimulnak.
Talán jobb volna, ha nem is írnék többet erről a zenéről, egyszerűen csak ugranánk a végére és hallgatnánk. Mert ez az album is, ezek a dalok is körbeírhatatlanok, leírhatatlanok, szavakkal kifejezhetetlenek. Nem is tudom mihez hasonlatos ez… el tudod magyarázni például egy emlék képének haloványos de mégis komoly súlyát? Vagy azt, hogy például mennyire szereted a Párodat, a Testvéredet, az Édesanyádat, az Édesapádat, a Nagyszüleidet? Milyen érzés az, amikor azt a személyt, aki annyira közel áll Hozzád, átölelheted, legyen Gyermek, Feleség, Férj, Barát, Barátnő, Anya, Apa, Nagyszülő? Vagy milyen érzés, amikor már nem teheted ezt meg? És milyen érzés visszagondolni csodálatos élményeidre a régmúltból, melyek ma már inkább elszorítják szívedet, hiszen talán a ma világa azokhoz a csodálatos napokhoz képest komorabb. Vagy az egészet megfordítva: milyen elkeserítő érzést kelt Benned időnként visszarévedni a ma boldog és nyugtató percei mellett egy-egy szerencsétlen pillanatára életünknek, melyek akkor különösen érzékenyen érintettek minket, a sebeket rendszeresen e révedés fel is tépi, pedig a mában már minden rendben van. Milyen az, amikor esős időben ablaknál gondolkodva eszedbe jut lelked mélyén megsárgult fényképekként a múlt, egy elvesztett családtag, egy kisiklott szerelem, egy kellemes, csodálatos, de éppen emiatt, a visszahozhatatlansága és megismételhetetlensége miatt fájó egykori, fiatalkori emlék?
Ilyenek is eszünkbe juthatnak az album hallgatása közben. És még rengeteg minden.
De hogy el ne riasszon az albumnak Általad vélt hangulata, csak egy történetet említenék meg: néhány éve olvastam egy zenei fórumon, hogy egy fiatal pár gyermeke ezen album, a Damnation hallgatása közben fogant... Szerintem ez a lélekmelengető anekdota jelzi Feléd, hogy mennyire emberközeli Zenéről is van szó.
Vegyük akkor a lényeget.
Most is három dalt illesztek be.
Az első track a Windowpane c. Dal.
Majdnem nyolc perces, de ez fel sem tűnik majd. Mintha esős, bágyadt vasárnap délután íróasztalodról felpillantasz, ki az ablakon. Gondolkodsz. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a zene mennyire intim, érzékeny. A gitár csendes, visszafogott kezdése, a szépen hozzácsatlakozó dob és az elegánsan búgó basszus gitár mellett kellemes férfias hangján tűnődni kezd (0:36-tól) az énekes, emberi dolgokról. Az 1:00-nál rész a szintetizátor szőnyegére leültet Téged, hogy emlékezz Te is. Az emlékezés másik útitársa, a gitár (1:12-től) elkalandozik a régmúlt poros házaiba, ahol (1:47) próbálod feleleveníteni, milyen is volt gyermekként Anyád karjaiban önfeledten a fénybe mosolyogni, mely (2:23-tól) arcodat végigsimítja harmadik szülőként. Azért nem sok tere van az éneknek, inkább a hangulat a domináló, elkalandozó részek jönnek. (3:37-től) a vélten lezuhant lomblevelek felkavarodása után az alkonyat (4:37-től) feléd int, és Te gyermekhez hasonlatosan lebiggyesztett szájjal engedelmeskedsz. Az elválás a régi háztól, az emlékektől a Dal újra felhangzó, kezdő gitárharmóniájának útjára terelnek: 5:50-nél leáll … és 5:59-nél az én általam hallott leggyönyörűbb (és valóban: legszomorúbb) dalrészlet áramlik. De egyben feloldozást is ad, hallgatásával önkéntelenül is meggyónsz. Hazatérsz.
* * *
A második track az „In my Time of Need” c. dal.
Az elején Mikael fojtottan, halkan, rezignáltan szavalja nekünk a szükség és a hiány feloldhatatlan ellentmondását. De mintha (némi) fényt megpillantva bátrabban, bár még mindig keserűen folytatja, és valóban: 0:41-től megcsillan, 0:50-től fokozódik a fény, a remény. Hogy aztán 0:59-ben pedig az a hangulat, érzés következzen, amit szavakkal talán úgy lehetne jellemezni, hogy belső emberi tartás, amikor a csalódáson túlteszed magad, felkelsz a padlóról, és újrakezded az Életet. Ez az a pillanat, amit érezhet egy trauma, egy tragédia, egy szerelmi kisiklás, egy vesztes csata után az ember. De az emlékezés 1:26 után visszatér, nehezebben tudsz szabadulni tőle, mint gondoltad, de már ismered újra (1:56) a fényt, eléred az ablakot és kinyitod, de a 2:40-től a betolakodó levegő tespedt lelkedet lerészegíti. Itt is elrévedő részek jönnek (a slide gitár de jó már a közepén!), és ezt követően az elő-refrén újra felhangzik (3:36), majd a tényleges refrén teljes lényegi páratlan biztató-szép valóságában a Dal - mint egykoron a száradt virág hajadonkorában - kibomlik és végéig kitart. FELEMELŐ
* * *
A harmadik track a „Hope Leaves” c. dal.
A kezdését ahhoz tudom hasonlítani, amikor pirkadatkor-hajnalban kilépsz a lakásból, és sétára indulsz, megállsz annál a saroknál, amelyhez tartozó utca ahhoz a lány lakásához vezet, de inkább keserűen továbbmész. A felkelő Nap óvatos, finom ujjai pedig bátortalanul meg-megérintenek 0:50-től, miközben a hajnalba lépő gitár továbbkísér Téged utadon. Mennyire igaz is, menni tovább, mert az újrakezdett vigasztaló ének és 1:55 után a szintetizátor lebegő célként tűzi ki a jótékony felejtés előtti utolsó emlékezés lehetőségét, amit meg is ragadhat a hallgató egy kiüresedett hitvesi szoba szürkeségében ülve. Ez talán a legbensőségesebb szerzemény az albumon, a halovány emlékek szintetizátorhangjai leheletfinom, törékeny pókhálóként fonják be a lélek szobáját, melyet a Dal végével bezársz, mosolyogva, megkönnyebbülve.
* * *
És ennyi.
Oh, igen. A borítókép. Már az sem a szokványos, klisés. Elárul dolgokat. Mintha csak egy régi szobában emlékek közzé merülve teáznál. És időnként olyan érzést kelt egy-egy harmónia, dallam, mely az évek, talán évtizedek óta nem látott, kedvelt-kedves helyed tényleg oly régóta elfeledett-hiányzott levegőjének újraszippantásához hasonló. Aztán persze a zene hatására szótlanul marad az ember, egyedül. Mert csak sejted azt, hogy búvópatakszerűen mindig is léteztek olyan alkotások, melyek előreviszik a művészetet. És e művek önmagukon áteresztve, meg- és átszűrve visszatükrözik a kort. Tüntetnek, lázadnak a maguk sajátos módján a felszínesség, a kiüresedés, minden emberi rossz és borzalom ellen. Az Opeth ezzel az albumával így tette ezt meg. A halandó sem tudja igazándiból, hogy mi volt ez, de az tudatosul benne, hogy ez nem hétköznapi élmény volt. És ilyen élmények az ünnepek is számunkra, ez az album pedig azok ünneplése éretten, csendesen, szelíden, mosolyogtatón, akiknek megadatik hallani.
tökéletes
