Érett Dal, Érett Embertől, Érett Gondolatokkal
(nincs több hozzáfűznivaló ehhez)
2010. február 20., szombat
2010. február 18., csütörtök
Emberek, a tolvaj meg egy Dal
Milyen jó érzés már az, hogy ilyen Emberek, Barátok vannak körülöttem. Ali, Anita, Dóri, Gabó, Ági, Geri, Sári, Juci, a dethések, és még sokan mások. Most azért jó. Talán szeptemberben éreztem magam ennyire megkönnyebbültnek, amikor 19. századból leszigorlatoztam Lévainál és Mazsunál 4-esre (na az kemény volt pedig), és utána rendezgettem életemet.
Egyébként elkapták azt a tolvajt, aki ellopta az Egyetemi Könyvtár elől a novemberben a táskámat. Kiderült, hogy nemcsak én jártam, így, hanem másokat is meglopott, hasonló károkkal. Nem érdekel a sorsa, meg hogy mennyi legyen a büntetés neki, kapjon amit akar, nem érdekel, de legalább kárpótoljanak, valamennyit vasaljanak be rajta, leginkább a szemüvegemet, amit már régóta hiányolok. Jó lenne egyet venni már, mert múltkor Szüzsit és Dórit a távolból nem ismertem fel, olyan rossz a szemem.
Ja, és a szám. Megjegyzem, hogy szerintem most már minden blogbejegyzésem végére egy számot be fogok tenni, mint ahogy ezt eddig is tettem. Kaptam visszajelzést régi havertől, hogy "Csabi, mi van már b_zki, elpuhultál, öcsém?! Nyomassál Slayert!!" Ó, hogyne, persze, nem lehet visszaöregedni, hehe. Kívánságműsor. :) Amúgy Seal-t hallgatok a napokban, nagyon igényes, hihetetlen hangja van a palinak.
Amikor a farsangi bulin beszélgettem Alival és Anitával, Anita mondta, hogy azért tegyek már be vidámabb számokat is ide. :)
Na ez ilyen, muris neve van a zenekarnak: Toto. Régi banda, én csak ezt az egy számukat ismerem, régen egy Metal Hammer válogatás CD-n hallottam pont akkor, amikor 2006-ban februárban, négy éve, Takács Péternél igyekeztem kétségbeesetten levizsgázni, hehe.
A szám hangulata olyan mintha egy szigeten lennél, a tengerparton, este, a hold úgy világít mint nappal szokott, körülötted vidám bennszülött gyerekek nevetnek és táncolnak. Békés, nyugis dal. Régen hallottam, jólesik.
Egyébként elkapták azt a tolvajt, aki ellopta az Egyetemi Könyvtár elől a novemberben a táskámat. Kiderült, hogy nemcsak én jártam, így, hanem másokat is meglopott, hasonló károkkal. Nem érdekel a sorsa, meg hogy mennyi legyen a büntetés neki, kapjon amit akar, nem érdekel, de legalább kárpótoljanak, valamennyit vasaljanak be rajta, leginkább a szemüvegemet, amit már régóta hiányolok. Jó lenne egyet venni már, mert múltkor Szüzsit és Dórit a távolból nem ismertem fel, olyan rossz a szemem.
Ja, és a szám. Megjegyzem, hogy szerintem most már minden blogbejegyzésem végére egy számot be fogok tenni, mint ahogy ezt eddig is tettem. Kaptam visszajelzést régi havertől, hogy "Csabi, mi van már b_zki, elpuhultál, öcsém?! Nyomassál Slayert!!" Ó, hogyne, persze, nem lehet visszaöregedni, hehe. Kívánságműsor. :) Amúgy Seal-t hallgatok a napokban, nagyon igényes, hihetetlen hangja van a palinak.
Amikor a farsangi bulin beszélgettem Alival és Anitával, Anita mondta, hogy azért tegyek már be vidámabb számokat is ide. :)
Na ez ilyen, muris neve van a zenekarnak: Toto. Régi banda, én csak ezt az egy számukat ismerem, régen egy Metal Hammer válogatás CD-n hallottam pont akkor, amikor 2006-ban februárban, négy éve, Takács Péternél igyekeztem kétségbeesetten levizsgázni, hehe.
A szám hangulata olyan mintha egy szigeten lennél, a tengerparton, este, a hold úgy világít mint nappal szokott, körülötted vidám bennszülött gyerekek nevetnek és táncolnak. Békés, nyugis dal. Régen hallottam, jólesik.
2010. február 15., hétfő
Kaparjá' !
Hát na.
Azért az ember mindig addig kapar, amíg vagy talál valamit, vagy magát kaparja össze.
Van ez így, ez olyan mint amikor felépítesz egy király homokvárat, ez vagy Te, saját Magad, aztán jön valami és letúrja a' zegészet. Két eset van: vagy rohadt ideges leszel, vagy szomorkodsz.
Ma este az Egyesületemmel, a DETHÉ-vel közgyűlünk. Olykor a hátam közepére kívánom az egész pereputtyot, de most nem, most várom egy picit. Annyira bírom, amikor nekiállunk vitatkozni, anyázni egy sort, mint a tyúkól, hehe. :D :P
De a végére mindig frankón átnézzük a dolgainkat, ezért nem esett szét eddig a dolog, a DETHE. Meg most szerintem ebben a félévben jó lesz a hangulat, tenni kell érte. Elég zsír dolgok várhatóak tavaszra.
Például a holnapi farsangi buli. Ezzel eddig csak egy gond van részemről: fingom nincs, hogy hol fogok aludni, hol húzom meg magam. Az az igazság, hogy nincs már kedvem azt csinálni, mint fiatal tizenéves koromban, ti. csövezni egész éccaka. Már elszoktam erősen attól. Én egyébként még megelégednék egy székkel is, azon ülve pár órát elszundítanék. Na mind1. Majd lesz valahogy.
Azért az nem semmi, ahogy az ember megjárja a poklot, majd aztán újra el kezd bízni az Életben, az Emberekben. Mint amikor lefekszel előző este, elveszetten.
...
Aztán felkelsz másnap, és úgy érzed, hogy "na most f_sza". Kezdve azzal, hogy nem az jutott reggel rögtön eszembe, hogy "Jaj, jaj meg jaj", hanem az, hogy "francba ezt a számot, hogy rühellem a Petőfi Rádión" :P
Aztán meg felhúzom a redőnyt meg sötételő függönyt (igen ez utóbbi is kell, mert "fogja a hideget"), és felvisítok: a pofámba rendesen belevilágít a Nap.
Továbbmegyek: Benji elkezd kutatni-fitetni a könyveimnél (szanaszét vannak a szovjetes-sztálinos könyvek, nem vagyok komcsi! csak érdekel a cucc). Mondom:
Beni. Benji! BENJII!!! HÚZZZZZÁL el onnan!! :D
Szóval a rock'n'roll fíling még van, és azért ez mégiscsak jó.
Az is érdekes, hogy reggel úgy keltem fel, hogy egy cigit úgy elszívnék... Tíz év után még visszaszokom, hát furi lenne az tuti. Bár aligha. Mindenesetre egy k_rva erős kávét lenyomtam, három narancs, vajas pirítós. Előtte edzés, Machine Head-re. Azt vettem észre, hogy az elkényelmesedett, lusta dög évek után leadtam az úszógumijaimat. Még a végén befigyel egy nyápic kockahas, aztán elkezdek szteroidokat zabálni, és megyek Sóher Norbit lemosom. :P
Szóval, az ember, mint mondottam, kapar, önmagát, összefelé.
Rendet kéne rakni itthon, aztán be az Egyetemre.
Ja, igen a szám: az egyik kedvenc filmem, a Spíler betétdala, dögös. Délelőtt hallgattam a filmzenét, és ez az egyik. Tessék lecsekkolni!
Pá!
Azért az ember mindig addig kapar, amíg vagy talál valamit, vagy magát kaparja össze.
Van ez így, ez olyan mint amikor felépítesz egy király homokvárat, ez vagy Te, saját Magad, aztán jön valami és letúrja a' zegészet. Két eset van: vagy rohadt ideges leszel, vagy szomorkodsz.
Ma este az Egyesületemmel, a DETHÉ-vel közgyűlünk. Olykor a hátam közepére kívánom az egész pereputtyot, de most nem, most várom egy picit. Annyira bírom, amikor nekiállunk vitatkozni, anyázni egy sort, mint a tyúkól, hehe. :D :P
De a végére mindig frankón átnézzük a dolgainkat, ezért nem esett szét eddig a dolog, a DETHE. Meg most szerintem ebben a félévben jó lesz a hangulat, tenni kell érte. Elég zsír dolgok várhatóak tavaszra.
Például a holnapi farsangi buli. Ezzel eddig csak egy gond van részemről: fingom nincs, hogy hol fogok aludni, hol húzom meg magam. Az az igazság, hogy nincs már kedvem azt csinálni, mint fiatal tizenéves koromban, ti. csövezni egész éccaka. Már elszoktam erősen attól. Én egyébként még megelégednék egy székkel is, azon ülve pár órát elszundítanék. Na mind1. Majd lesz valahogy.
Azért az nem semmi, ahogy az ember megjárja a poklot, majd aztán újra el kezd bízni az Életben, az Emberekben. Mint amikor lefekszel előző este, elveszetten.
...
Aztán felkelsz másnap, és úgy érzed, hogy "na most f_sza". Kezdve azzal, hogy nem az jutott reggel rögtön eszembe, hogy "Jaj, jaj meg jaj", hanem az, hogy "francba ezt a számot, hogy rühellem a Petőfi Rádión" :P
Aztán meg felhúzom a redőnyt meg sötételő függönyt (igen ez utóbbi is kell, mert "fogja a hideget"), és felvisítok: a pofámba rendesen belevilágít a Nap.
Továbbmegyek: Benji elkezd kutatni-fitetni a könyveimnél (szanaszét vannak a szovjetes-sztálinos könyvek, nem vagyok komcsi! csak érdekel a cucc). Mondom:
Beni. Benji! BENJII!!! HÚZZZZZÁL el onnan!! :D
Szóval a rock'n'roll fíling még van, és azért ez mégiscsak jó.
Az is érdekes, hogy reggel úgy keltem fel, hogy egy cigit úgy elszívnék... Tíz év után még visszaszokom, hát furi lenne az tuti. Bár aligha. Mindenesetre egy k_rva erős kávét lenyomtam, három narancs, vajas pirítós. Előtte edzés, Machine Head-re. Azt vettem észre, hogy az elkényelmesedett, lusta dög évek után leadtam az úszógumijaimat. Még a végén befigyel egy nyápic kockahas, aztán elkezdek szteroidokat zabálni, és megyek Sóher Norbit lemosom. :P
Szóval, az ember, mint mondottam, kapar, önmagát, összefelé.
Rendet kéne rakni itthon, aztán be az Egyetemre.
Ja, igen a szám: az egyik kedvenc filmem, a Spíler betétdala, dögös. Délelőtt hallgattam a filmzenét, és ez az egyik. Tessék lecsekkolni!
Pá!
2010. február 12., péntek
életjel
Elnézést, de pár helyen kénytelen voltam belejavítani az előző írásomba. Ki kellett néhol egészíteni, elvenni, hozzátenni, így kerek, így egész, így őszintébb.
Egy hete nem írtam. Egy hét telt el azóta, hogy foglalkoztam a blogommal.
De ez nehéz egy hét volt.
Nagyon beteg voltam.
Annyira nem szeretnék belemenni, elég annyi, hogy magas láz, levertség, torokgyulladás, szívszúródások-szívfájdalmak, tüdőpanaszok, hát- és gerincfájdalmak, gyomorfájdalmak, erős migrén, étvágytalanság gyötört. Így ezt olvasni tényleg súlyos, átélni meg… Amikor egész nap fekszel az ágyban, nem mersz nyelni, mert akkora fájdalmat okoz a garatban, tüsszenteni sem igazán mersz, mert időnként kiújul a szívfájdalom (még apró lélegzetvételnél is megőrülsz), enni meg alig tud az ember a sok gyógyszer és az ideg miatt.
Már jobban vagyok. Még a derekam fáj, a tüdőm olykor kicsit szorul, ma egy picit belenyilallt a szívembe, de azt hiszem, megmaradok. Eh.
Ha még hozzáveszem azt, hogy családomban, körülöttem súlyos gondok vannak, és én magam sem látom még előre a tavaszomat és jövőmet miként alakul az Egyetemen és aztán…
…
Én sem tehetem már meg azt, amit korábban, hogy tüskésen, hidegen viszonyulok gondjaimtól gyötörve másokhoz, ilyet nem tudnék már tenni. Tavaly, pontosan egy évvel ezelőtt, amikor a DETHÉ-vel a kubai forradalommal foglalkozó hetet szerveztem, tele voltam negatív érzésekkel, akibe csak tudtam, belekötöttem, belemartam, minden kis apró dolgot megkérdőjeleztem, minden apró hibára gúnyosan reagáltam. Most megint február van, mélyebbre ható gondokkal, problémákkal terhelve. Gondolkodom. Csendesen. Nem csapdosom mérgesen, nem támadok senkit, nem lázadozom környezetem ellen…
Igen, Ő volt ilyen hatással rám. (aki nem tudja ki is az az Ő, az előző, keserű írásomat, a „far from the Sun”-t nézze meg)
A fizikai fájdalom elmúlik, a betegséget elhagyja lassan az ember, a felhők, a gondok is csak el fognak egyszer tűnni az égből, de… de mivel nem tudtam lekötni magam (betegen nem olvas, nem dolgozik az ember), és sokat pihentem, nem tudtam mindig aludni, és rossz volt… mindig Ő jutott eszembe. Nem tudtam másra gondolni, félálomban, kómásan mindig eszemben volt. Nagyon nehéz még, fájó. A betegség mellett ezzel nagyon küszködtem.
Hm. Eszembe jut egy nagyon aranyos gesztusa: amikor elmosolyodik, kissé ráncolja szemöldökét, oldalasan vagy felfelé néz, talán még egy picit gesztikulál is, csóválja fejét, és azt mondja mosolyogva: indokolatlan (valamire, ami nem fontos, amit nem volna szabad komolyan venni, erre érthető ez, de lehetne bármire használni). Ez sokszor felrémlik előttem. Én is elmosolyodom ezen, ha eszembe jut, olyan jó erre gondolni, de aztán pedig nagyon elszorul a torkom, nyelni is alig tudok.
Nem is emlékszem, utoljára mikor voltam így minden tekintetben megtörve. Ma átmentem busszal Hajdúszoboszlóra, a könyvtárba (vissza kellett vinnem a könyveket), utazás közben az ablakon kinézve mindezeken tűnődtem, töprengtem. Elkeserítő érzés belegondolni mindebbe. Ha van Isten, akkor nem… szóval nem tudom, miért hagyja, hogy az emberek élete szétcsússzon, tönkremenjen, darabokra hulljon. Talán nincs is. Ez is elképzelhető, és az emberek itt áltatják sokan magukat: bíznak, hisznek benne, ha valami rossz történik velük, mindig Hozzá fordulnak, azt hiszik, van fent Valaki, és legalább problémáiknak, gondjaiknak, könyörgéseiknek, imáiknak, csak töredéke jusson el Hozzá, hallgassa meg, segítsen… De lehet, hogy az egyszerű ember is tudja: nincsen, nincsen ott fent senki sem. Csak megkönnyebbül, jólesik kiadnia saját tragédiáit. Aztán könnyeit próbálja letörölni, bár azok időközben rászáradtak arcára, mely eddig vagy lefelé tekintett, a szemet lesütve, vagy felfelé nézett, valamit keresett fent, de nem talált, pedig a jámbor lélek annyira igyekezett, annyira próbált ott találni valamit, felfedezni…
Eszembe jutnak az elsőévesek, hogy ők mit élnek át az első vizsgaidőszakukban, mi mindenen mennek keresztül egyesek, vajon hány kis fiatalnak tört, bicsaklott meg véglegesen élete ezekben a hónapokban, hetekben, a szorgalmi időszak végén. Közben vajon hány családapa és anya temette arcát tenyerébe az elmúlt időszakban arra gondolván, hogy mi lesz a számlákkal, velük, a gyerekekkel? A 80 éves idős eszembe jut, aki most temette el társát, azt, aki végigkísérte életét; vajon ő mit érezhet?
…
Oldalra néztem. Mellettem a fotelben békésen alszik macskám, Benjámin. Milyen békésen tud pihenni, nem gondol a bajokkal, időnként még nyújtózkodni is van kedve.
A másik szobában törékeny Anyám már alszik, aki a mindennapokban viszont olyan problémákkal kell nap mint nap szembenéznie, amilyenekkel egy átlag nőnek nem. Az ő álma már nem olyan nyugodt.
És itt ülök én, próbálom gondolataimat rendezni. Megannyi érzéssel.
Eszembe jut egy film, amelyben a mellékszereplő azt mondja magának: az ember mindig eljut egy olyan pontra, amikor már onnantól csak jobb lehet… Az életemben valami különös ösztön alakult ki, ami talán azzal jellemezhető, hogy hiába nyom le a Sors a padlóra, megtapos, aztán otthagy, de egy erős élni akarás is dobog bennem. Hiába vagyok így, és találkozom ilyen komoran az Egyetemen valakivel, mégis… ha csak kicsit is, de keserűen elmosolyodom, érdeklődöm, hogy van, rendben van, mi a gondja? Elmondja, én kedvesen hozzászólok. És Te, hogy vagy? – kérdi(k) aztán. Elvagyok, röviden.
Azért próbálom valamivel tartani a lelket magamban. Hiszen már jobban vagyok, bár még nem teljesen 100-asan, már érintettem, de a hátam, gerinctájékon, derekam fáj, erősen belenyilall néha, tüdőm is olykor szorul, szívem is néha. A tavaszra még nem gondoltam, hogyan kellene alakítanom.
Hosszú zárás jön
Azt hittem, hogy ez a bejegyzés a végére könnyebb lesz. Majdnem. Szerettem volna egy szebb, jobb, több pluszt adó írást kicsikarni. De most még ez nem megy úgy. A súlyos betegség(ek), gondok, … és Ő.
Azért megpróbálom.
Müller Péter a Boldogság c. könyvének végén azt mondja, hogy az emberi logika bukfence ott kezdődik, hogy nem látunk túl a sötét felhőkön, nem képzeljük el azt, hogy a felhők fölött mindig ott adja a lüktető erőt és fényt a Nap, ott van, mindig is ott van, mindig mosolyog, mindig életet ad. Ezt akkor fogja fel az ember, amikor a borongós, esős reptéren átfut, beszáll a géptestbe, és a karcsú repülő felemelkedik méltóságteljesen, és a felhőkön áthatol. A boldogtalan ember pedig kinézve az ablakon csodát lát: megpillantja a gyönyörű égitestet. Könnyei kicsordulnak, felkiált, IGEN! Hiszen ott van, mosolyog, a mellette ülő idős hölgynek lelkesen mutatja, tessék nézni ott van, ott ni. Annyira szép, és nyugodt. Valahogy így van ezzel az ember, a saját viharfelhői fölött sejti az örömöt, de még el kell jutnia a hangárig, a gépig, bele kell süppednie az ülésébe, felsóhajtva.
Arra jöttem rá, hogy egy boldogtalan országban élünk. Rengeteg a komor ember, és sokan, főképp a fiatalok, problémáikat úgy oldják meg, hogy mások felé tüskések, lázadnak, rombolnak. Amikor tizenéves, a problémáit a barátaival úgy akarja megoldani, hogy a legszélsőségesebb zenéket hallgatja, kiakasztja a kortársait, tanárait, kritizál, megvet minden konvenciót. Aztán telnek az évek, a fekete zenekaros pólókat fokozatosan elhagyja a fiatal, levágja a haját, kiveszi fülbevalóját, piercingjét, bakancsát leveti. A komoly öltözék talán megmarad, az agresszív, dühös, lázadó zenék helyett érettebbek, finomabbak jönnek, a világforradalmat, vihart követelő felfogás csitul, formálódik, átalakul, tudja az egyén azt, hogy „a világ botrány”, a társadalom beteg, romlik és romlott, korhad és korhadt, a média közönyös, a korrupció eszméletlen. Ezt mind tudja, de tisztában van azzal: képtelen megváltoztatni a világot. Ez nem tudatos, minderre nem gondol, egyszerűen… elfogadja.
Valami ilyesféle jut eszébe most annak a fiatalembernek is, aki a következő Dalt osztja meg.
Ne, még ne hallgassuk meg, először olvassuk végig ezt, majd utána...
2001-ben hallottam először az Anathema zenéjét, hallgattam egy válogatás kazettát régi jó barátomnál (Nagy Zolinál, már régen beszéltem vele, elszóródtunk a világban, a barátnője, Anikó viszont II. éves töris, és ez olyan jó, tényleg kicsi a világ). Amikor a sok béna hörgős, kiabálós, nyávogós „szám” után felcsendült a lenti Dal, elhallgattunk Zolival, nem poénkodtunk, csendben voltunk. Amikor véget ért, Zoli rögtön azt mondta: „Tekerd vissza! Tekerd vissza, lécci!!!” Istenem, annyira jó volt akkor…
Kicsit elvont a borító: egy tragédiákkal teli ember autójának belsejéből nézünk ki, egy papírdarabon az album címe: A Fine Day to Exit – Egy csodás nap a kilépéshez. Egy hiába csörgő telefon, egy összenyomott sörös doboz (mintha az Élet volna maga), egy széthullott család fotója. Kint szétdobálva a ruhák, jelezve, hogy a megtört embernek mit jelent a megváltás.
Csak ez a kép modern, kicsit beteg, elvont művészet, maga a zene, noha az is elvont művészet, szép és kortalan. És különben is… beteg ez a világ és társadalom...
Leginkább lassú tempójú, akusztikus gitárra és az énekes Vinny páratlanul szép énekére épülő, sajátos zene ez. Határok nélküli zene, mégsem löki el magától azt, aki nyílt szívvel és elmével közelít felé. Lélekzene, mondják. Bánat, gyász, fájdalom fogalmazódik meg benne; mindazok a kimondott és kimondhatatlan dolgok, amelyek embereket a keserűségbe, fájdalomba hajszolnak a mai világban. Erről is szól mellékesen. Mert e dalnak és e zenekarnak a mai korcs, kicsinyes, kib_szott világhoz nincs sok köze.
Release
Igen, ez elég jellemező egy szemléletre, egy hangulatra. Fájdalmas zene, kicsit világvégi, vagy éppen annyira szép, hogy már fájó – szóval nem feltétlenül kelt majd kellemes érzéseket. Mégis ad ez a Dal valamit.
Elvisz a tengerhez, egy olyan napon, mely pont megfelel arra, hogy kilépj komor világodból, mely utóbbiból hirtelen nem érzel semmit az első másodpercektől kezdve. Mert milyen tisztán, szépen csendül fel a gitár az elején! Aztán pedig angyali hangon Vinny elmondja, hogy igen, sok gondod van ember, de Hold on! És ezt már a kórus hallatja Feléd. Release. Olyan érzés ez, mintha egy puha kéz megérinti feszes válladat, megrezzensz, de megkönnyebbülve elernyedsz. Aztán pedig a finoman lüktető dob beúszik, és végül a bajaid folyama hangosan beleömlik a tengerbe, mint ahogy berobban a Dal közepe. És csak így lehet: amikor meghallgatja a reménytelen helyzetében a Lélek, érzi, könnyebb, a végén – a Dal elcsendesülve – valahogy benned marad békéje, szépsége, és talán a vállakon mázsás súlyokkal nehezedő gondokból leoldódik némely, egy kevés ott hever hátrahagyva, valahol az épp elmúlt percek fövenyén.
De ez nehéz egy hét volt.
Nagyon beteg voltam.
Annyira nem szeretnék belemenni, elég annyi, hogy magas láz, levertség, torokgyulladás, szívszúródások-szívfájdalmak, tüdőpanaszok, hát- és gerincfájdalmak, gyomorfájdalmak, erős migrén, étvágytalanság gyötört. Így ezt olvasni tényleg súlyos, átélni meg… Amikor egész nap fekszel az ágyban, nem mersz nyelni, mert akkora fájdalmat okoz a garatban, tüsszenteni sem igazán mersz, mert időnként kiújul a szívfájdalom (még apró lélegzetvételnél is megőrülsz), enni meg alig tud az ember a sok gyógyszer és az ideg miatt.
Már jobban vagyok. Még a derekam fáj, a tüdőm olykor kicsit szorul, ma egy picit belenyilallt a szívembe, de azt hiszem, megmaradok. Eh.
Ha még hozzáveszem azt, hogy családomban, körülöttem súlyos gondok vannak, és én magam sem látom még előre a tavaszomat és jövőmet miként alakul az Egyetemen és aztán…
…
Én sem tehetem már meg azt, amit korábban, hogy tüskésen, hidegen viszonyulok gondjaimtól gyötörve másokhoz, ilyet nem tudnék már tenni. Tavaly, pontosan egy évvel ezelőtt, amikor a DETHÉ-vel a kubai forradalommal foglalkozó hetet szerveztem, tele voltam negatív érzésekkel, akibe csak tudtam, belekötöttem, belemartam, minden kis apró dolgot megkérdőjeleztem, minden apró hibára gúnyosan reagáltam. Most megint február van, mélyebbre ható gondokkal, problémákkal terhelve. Gondolkodom. Csendesen. Nem csapdosom mérgesen, nem támadok senkit, nem lázadozom környezetem ellen…
Igen, Ő volt ilyen hatással rám. (aki nem tudja ki is az az Ő, az előző, keserű írásomat, a „far from the Sun”-t nézze meg)
A fizikai fájdalom elmúlik, a betegséget elhagyja lassan az ember, a felhők, a gondok is csak el fognak egyszer tűnni az égből, de… de mivel nem tudtam lekötni magam (betegen nem olvas, nem dolgozik az ember), és sokat pihentem, nem tudtam mindig aludni, és rossz volt… mindig Ő jutott eszembe. Nem tudtam másra gondolni, félálomban, kómásan mindig eszemben volt. Nagyon nehéz még, fájó. A betegség mellett ezzel nagyon küszködtem.
Hm. Eszembe jut egy nagyon aranyos gesztusa: amikor elmosolyodik, kissé ráncolja szemöldökét, oldalasan vagy felfelé néz, talán még egy picit gesztikulál is, csóválja fejét, és azt mondja mosolyogva: indokolatlan (valamire, ami nem fontos, amit nem volna szabad komolyan venni, erre érthető ez, de lehetne bármire használni). Ez sokszor felrémlik előttem. Én is elmosolyodom ezen, ha eszembe jut, olyan jó erre gondolni, de aztán pedig nagyon elszorul a torkom, nyelni is alig tudok.
Nem is emlékszem, utoljára mikor voltam így minden tekintetben megtörve. Ma átmentem busszal Hajdúszoboszlóra, a könyvtárba (vissza kellett vinnem a könyveket), utazás közben az ablakon kinézve mindezeken tűnődtem, töprengtem. Elkeserítő érzés belegondolni mindebbe. Ha van Isten, akkor nem… szóval nem tudom, miért hagyja, hogy az emberek élete szétcsússzon, tönkremenjen, darabokra hulljon. Talán nincs is. Ez is elképzelhető, és az emberek itt áltatják sokan magukat: bíznak, hisznek benne, ha valami rossz történik velük, mindig Hozzá fordulnak, azt hiszik, van fent Valaki, és legalább problémáiknak, gondjaiknak, könyörgéseiknek, imáiknak, csak töredéke jusson el Hozzá, hallgassa meg, segítsen… De lehet, hogy az egyszerű ember is tudja: nincsen, nincsen ott fent senki sem. Csak megkönnyebbül, jólesik kiadnia saját tragédiáit. Aztán könnyeit próbálja letörölni, bár azok időközben rászáradtak arcára, mely eddig vagy lefelé tekintett, a szemet lesütve, vagy felfelé nézett, valamit keresett fent, de nem talált, pedig a jámbor lélek annyira igyekezett, annyira próbált ott találni valamit, felfedezni…
Eszembe jutnak az elsőévesek, hogy ők mit élnek át az első vizsgaidőszakukban, mi mindenen mennek keresztül egyesek, vajon hány kis fiatalnak tört, bicsaklott meg véglegesen élete ezekben a hónapokban, hetekben, a szorgalmi időszak végén. Közben vajon hány családapa és anya temette arcát tenyerébe az elmúlt időszakban arra gondolván, hogy mi lesz a számlákkal, velük, a gyerekekkel? A 80 éves idős eszembe jut, aki most temette el társát, azt, aki végigkísérte életét; vajon ő mit érezhet?
…
Oldalra néztem. Mellettem a fotelben békésen alszik macskám, Benjámin. Milyen békésen tud pihenni, nem gondol a bajokkal, időnként még nyújtózkodni is van kedve.
A másik szobában törékeny Anyám már alszik, aki a mindennapokban viszont olyan problémákkal kell nap mint nap szembenéznie, amilyenekkel egy átlag nőnek nem. Az ő álma már nem olyan nyugodt.
És itt ülök én, próbálom gondolataimat rendezni. Megannyi érzéssel.
Eszembe jut egy film, amelyben a mellékszereplő azt mondja magának: az ember mindig eljut egy olyan pontra, amikor már onnantól csak jobb lehet… Az életemben valami különös ösztön alakult ki, ami talán azzal jellemezhető, hogy hiába nyom le a Sors a padlóra, megtapos, aztán otthagy, de egy erős élni akarás is dobog bennem. Hiába vagyok így, és találkozom ilyen komoran az Egyetemen valakivel, mégis… ha csak kicsit is, de keserűen elmosolyodom, érdeklődöm, hogy van, rendben van, mi a gondja? Elmondja, én kedvesen hozzászólok. És Te, hogy vagy? – kérdi(k) aztán. Elvagyok, röviden.
Azért próbálom valamivel tartani a lelket magamban. Hiszen már jobban vagyok, bár még nem teljesen 100-asan, már érintettem, de a hátam, gerinctájékon, derekam fáj, erősen belenyilall néha, tüdőm is olykor szorul, szívem is néha. A tavaszra még nem gondoltam, hogyan kellene alakítanom.
Hosszú zárás jön
Azt hittem, hogy ez a bejegyzés a végére könnyebb lesz. Majdnem. Szerettem volna egy szebb, jobb, több pluszt adó írást kicsikarni. De most még ez nem megy úgy. A súlyos betegség(ek), gondok, … és Ő.
Azért megpróbálom.
Müller Péter a Boldogság c. könyvének végén azt mondja, hogy az emberi logika bukfence ott kezdődik, hogy nem látunk túl a sötét felhőkön, nem képzeljük el azt, hogy a felhők fölött mindig ott adja a lüktető erőt és fényt a Nap, ott van, mindig is ott van, mindig mosolyog, mindig életet ad. Ezt akkor fogja fel az ember, amikor a borongós, esős reptéren átfut, beszáll a géptestbe, és a karcsú repülő felemelkedik méltóságteljesen, és a felhőkön áthatol. A boldogtalan ember pedig kinézve az ablakon csodát lát: megpillantja a gyönyörű égitestet. Könnyei kicsordulnak, felkiált, IGEN! Hiszen ott van, mosolyog, a mellette ülő idős hölgynek lelkesen mutatja, tessék nézni ott van, ott ni. Annyira szép, és nyugodt. Valahogy így van ezzel az ember, a saját viharfelhői fölött sejti az örömöt, de még el kell jutnia a hangárig, a gépig, bele kell süppednie az ülésébe, felsóhajtva.
Arra jöttem rá, hogy egy boldogtalan országban élünk. Rengeteg a komor ember, és sokan, főképp a fiatalok, problémáikat úgy oldják meg, hogy mások felé tüskések, lázadnak, rombolnak. Amikor tizenéves, a problémáit a barátaival úgy akarja megoldani, hogy a legszélsőségesebb zenéket hallgatja, kiakasztja a kortársait, tanárait, kritizál, megvet minden konvenciót. Aztán telnek az évek, a fekete zenekaros pólókat fokozatosan elhagyja a fiatal, levágja a haját, kiveszi fülbevalóját, piercingjét, bakancsát leveti. A komoly öltözék talán megmarad, az agresszív, dühös, lázadó zenék helyett érettebbek, finomabbak jönnek, a világforradalmat, vihart követelő felfogás csitul, formálódik, átalakul, tudja az egyén azt, hogy „a világ botrány”, a társadalom beteg, romlik és romlott, korhad és korhadt, a média közönyös, a korrupció eszméletlen. Ezt mind tudja, de tisztában van azzal: képtelen megváltoztatni a világot. Ez nem tudatos, minderre nem gondol, egyszerűen… elfogadja.
Valami ilyesféle jut eszébe most annak a fiatalembernek is, aki a következő Dalt osztja meg.
Ne, még ne hallgassuk meg, először olvassuk végig ezt, majd utána...
2001-ben hallottam először az Anathema zenéjét, hallgattam egy válogatás kazettát régi jó barátomnál (Nagy Zolinál, már régen beszéltem vele, elszóródtunk a világban, a barátnője, Anikó viszont II. éves töris, és ez olyan jó, tényleg kicsi a világ). Amikor a sok béna hörgős, kiabálós, nyávogós „szám” után felcsendült a lenti Dal, elhallgattunk Zolival, nem poénkodtunk, csendben voltunk. Amikor véget ért, Zoli rögtön azt mondta: „Tekerd vissza! Tekerd vissza, lécci!!!” Istenem, annyira jó volt akkor…
Kicsit elvont a borító: egy tragédiákkal teli ember autójának belsejéből nézünk ki, egy papírdarabon az album címe: A Fine Day to Exit – Egy csodás nap a kilépéshez. Egy hiába csörgő telefon, egy összenyomott sörös doboz (mintha az Élet volna maga), egy széthullott család fotója. Kint szétdobálva a ruhák, jelezve, hogy a megtört embernek mit jelent a megváltás.
Csak ez a kép modern, kicsit beteg, elvont művészet, maga a zene, noha az is elvont művészet, szép és kortalan. És különben is… beteg ez a világ és társadalom...
Leginkább lassú tempójú, akusztikus gitárra és az énekes Vinny páratlanul szép énekére épülő, sajátos zene ez. Határok nélküli zene, mégsem löki el magától azt, aki nyílt szívvel és elmével közelít felé. Lélekzene, mondják. Bánat, gyász, fájdalom fogalmazódik meg benne; mindazok a kimondott és kimondhatatlan dolgok, amelyek embereket a keserűségbe, fájdalomba hajszolnak a mai világban. Erről is szól mellékesen. Mert e dalnak és e zenekarnak a mai korcs, kicsinyes, kib_szott világhoz nincs sok köze.
Release
Igen, ez elég jellemező egy szemléletre, egy hangulatra. Fájdalmas zene, kicsit világvégi, vagy éppen annyira szép, hogy már fájó – szóval nem feltétlenül kelt majd kellemes érzéseket. Mégis ad ez a Dal valamit.
Elvisz a tengerhez, egy olyan napon, mely pont megfelel arra, hogy kilépj komor világodból, mely utóbbiból hirtelen nem érzel semmit az első másodpercektől kezdve. Mert milyen tisztán, szépen csendül fel a gitár az elején! Aztán pedig angyali hangon Vinny elmondja, hogy igen, sok gondod van ember, de Hold on! És ezt már a kórus hallatja Feléd. Release. Olyan érzés ez, mintha egy puha kéz megérinti feszes válladat, megrezzensz, de megkönnyebbülve elernyedsz. Aztán pedig a finoman lüktető dob beúszik, és végül a bajaid folyama hangosan beleömlik a tengerbe, mint ahogy berobban a Dal közepe. És csak így lehet: amikor meghallgatja a reménytelen helyzetében a Lélek, érzi, könnyebb, a végén – a Dal elcsendesülve – valahogy benned marad békéje, szépsége, és talán a vállakon mázsás súlyokkal nehezedő gondokból leoldódik némely, egy kevés ott hever hátrahagyva, valahol az épp elmúlt percek fövenyén.
2010. február 6., szombat
far from the Sun
Szóval… van egy Lány, akihez nagyon gyengéd és mély érzelmek kötöttek, közeledtem hozzá, nem működött a dolog, megbeszéltük…
Most már tudom, hol rontottam el, éreztem mindvégig, de mivel nem tudtam sokszor pontosan, ő miképp viszonyul némely dologhoz, én sem úgy közeledtem felé, ahogy azt talán kellett volna, és közben a tűz is elveszett, az érzelmek mindkét oldalon meginogtak (inkább részéről).
Visszagondolva… nem érzek szégyent, nem érzem azt, hogy becstelenül vagy illetlenül próbáltam, egyszerűen… máshogy kellett volna.
És milyen hatása volt ennek a Lánynak?
Hm, azt november vége óta mindenki észrevette, hogy mennyivel érzékenyebb lettem embertársaim felé, mennyivel megértőbb, türelmesebb, kedvesebb, nyitottabb, és már nincs az a komor, rideg, hűvös fiatalember. Nem is Ő maga volt ilyen hatással rám, hanem a körülmények zömmel és kis részben én magam formáltam át valahogy lelkivilágomat, érzéseimet, gondolataimat, Ő inkább gyújtópont volt. Tudtam már olyan önfeledten nevetni, mint I. vagy II. éves koromban. Ugyanakkor nagy őrlődéssel járt e két hónap, mindvégig éreztem és vártam, hogy az elhárítás mikor következik, talán néhány apróbb jelet vártam, közben pedig reménykedtem… igen ez jó ige erre, mert a ’bizakodni’ már optimistább. A reménykedni… ennek félénk (kicsit kétségbeesett) hatása van. Ez pedig ilyen volt. Túlzott önzetlenségnek fog tűnni, amit most írok, de számomra a két hónapban az volt a legnagyobb öröm, ha Őt kicsit boldognak láthattam, ha kedveskedhettem neki és Ő ennek örült. Nem magamért, magamra gondolva (tehát, hogy a kapcsolat elinduljon) igyekeztem Neki örömöt szerezni, boldogítani, hanem Őérte.
Csak... csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid idő alatt nem volt úgy időm, alkalmam megmutatni Neki, mi mindent tudnék megtenni Érte... bármit megtettem volna. Annyi mindent szerettem volna éreztetni, tudatni Vele, csak kifutottam az időből.
Hogy a december közepétől februárig tartó vizsgaidőszakomra milyen hatással volt?
Minden nap, minden órában gondoltam Rá, az elején kicsit felszabadultan, és ezzel a nagy energiával sikerült is a vizsgák egy része, de a végére (már bizonytalanul) nem mentek a dolgok. Ridegen fog ez most hangzani, volt olyan este az utolsó két hétben, hogy teljesen kiszorítottam a gondolataimból, és ez nagyon kemény és nehéz érzés volt (megbeszéltük, hogy e két hétben a vizsgáinkra koncentrálunk). De sok minden más is történt a környezetemben, életemben, el is fogyott az energiám, türelmem az utolsó vizsgára, ami viszont a legfontosabb volt…
Tehát egyrészt felszabadító volt e rövid kapcsolat (bár nem voltunk együtt, a közeledésen túl nem ment tovább), másrészt pedig őrölt engem. Mindvégig igyekeztem az ő szemével, lelkével is érezni a közeledést, sejtettem és ma már tudom is, hogy ő mit érezhetett e két hónap alatt, pedig figyeltem Rá nagyon. Annyi minden kavargott a fejemben, annyi felhő volt felettem, ezt, ezeket akkor nem mondja el az ember, csak már utólag.
…
És most hogy vagyok?
Azt hiszik sokan, hogy most a napokban milyen pörgős lettem, vidám, teli iszonyat-irdatlan energiával (annyival, mellyel 10 hallgatótárs le tudna szigorlatozni bármely történelmi korból bármely tanárnál), az Egyesületemet (DETHE) hatalmas elánnal irányítom, tavasszal az összes töris évfolyamot szervezem, segítem, ahogy csak tudom, napi 15-16 órát dolgozom/tanulok/szakdogázom, reggelente kemény edzés-fekvőtámasz-felülés, 4 nyelv intenzív tanulása, 5-6 óra alvás, stb.
Mondják
„Csabi felszabadult, látszik, hogy megkönnyebbült” …
…hát… hát, ja… kívülről ez látszik…
De belülről…
Ez egy hideg energia, mely takarni próbálja a leírhatatlan érzést.
Valamelyik nap egy ritka bárdolatlan biztatást kaptam: „Majd túlteszed magad ezen, majd elfelejted szépen, lesz egy másik Lány, aki…” Ajh, ember! Kicsit felhúztam magam, hogy egyesek ezt így fogják fel, másokat így vigasztalnak. Az ilyen típusú modern XXI. századi ember azt felejti el, hogy (mondjuk férfi szemszögből) ilyenkor csak egy Lány létezik (nálam legalábbis), mert mindenkiből egy van, és én csakis Hozzá szerettem volna kötődni, csak ehhez az Egyhez.
Azzal meg tisztában vagyok én is, hogy negyedszázados, érett, felnőtt fiatalemberként, férfiként tartást kell adnom, mutatnom… de, most… szóval, szerintem most nem kell írnom semmit, érthető. Talán.
Erről többet már nem igazán fogok írni, és igyekszem nem említeni, Őt is kényelmetlenül érintheti, szóba kerülése esetén próbálom rövidre vágni a témát, én haragudni képtelen lennék Rá, és nem is adott erre okot. Csak szerencsétlenül alakultak a dolgok. Ha megadatna, akkor nem az elmúlt kíméletlen 5-10 évnyi időt forgatnám vissza, hanem csak ezt a két hónapot.
Vigasztal több momentum, gondolat: újra elkezdtem foglalkozni az Iszlámmal, a szakdogámmal; Anyám ismerősének kicsi gyermekei voltak nálunk, és ők hihetetlen jó hatással voltak rám; mennyi jókedv, energia, életöröm szorul egy ilyen kis teremtésbe. Imádták a mahagóni színű gitáromat, kértek, hogy játsszak nekik valamit, de mondom, 'Már elfelejtettem gyerekek'; azért valamit csak elpengettem nekik (esküszöm most már tényleg megtanulok újra gittyózni). Várom már végre a tavaszt (elegem van a télből, mert emberi kicsinyességből adódóan csak a negatívumot látom benne: a hideget és azt, hogy a szegényeknek micsoda megpróbáltatást jelentenek e hónapok).
Nem tudom, mikor fogok a bloggal foglalkozni újra, pedig volna néhány súlyos szociális és politikai téma, amiről írnék. Például az álszent, demagóg, radikális hazafiságról; az idegengyűlöletről; a gyermekek érzékenységéről; a koldusokról, áldatlan helyzetükről; egy vizsga előtti éjszakáról és a reggelről (hogy milyen érzés); az öregek megtörtségéről életük végén…
... de most inkább csendben vagyok, nem tépázom a (m)agyar társadalmat, politikát.
... most más gondolatok, érzések kavarognak illanó, megfoghatatlan, de újra és újra összeálló füstként.
Zárásul: ahogy stagnál, mereng egy-egy nehéz időszakban az ember, lent van, nagyon lent, borzasztóan lent, aztán pedig majd lassan felemeli a fejét, csendesen, szépen kezd felkapaszkodni, emelkedni a belső világ, bizakodva, remélve, újraépítkezve, és mégis … a sebek az idő által begyógyulva megvannak, forradásként ott vannak a lélek hatalmas orcáján, mely megpróbálja újra mosolyra húzni a száját… úgy hasonlít ehhez az állapothoz a következő dal, mely Angelo Badalamenti szerzeménye, szomorú dal, de amelyben a Nap sugarai és velük a Remény 1:15-től kezdenek átszüremleni a leveleken...
Most már tudom, hol rontottam el, éreztem mindvégig, de mivel nem tudtam sokszor pontosan, ő miképp viszonyul némely dologhoz, én sem úgy közeledtem felé, ahogy azt talán kellett volna, és közben a tűz is elveszett, az érzelmek mindkét oldalon meginogtak (inkább részéről).
Visszagondolva… nem érzek szégyent, nem érzem azt, hogy becstelenül vagy illetlenül próbáltam, egyszerűen… máshogy kellett volna.
És milyen hatása volt ennek a Lánynak?
Hm, azt november vége óta mindenki észrevette, hogy mennyivel érzékenyebb lettem embertársaim felé, mennyivel megértőbb, türelmesebb, kedvesebb, nyitottabb, és már nincs az a komor, rideg, hűvös fiatalember. Nem is Ő maga volt ilyen hatással rám, hanem a körülmények zömmel és kis részben én magam formáltam át valahogy lelkivilágomat, érzéseimet, gondolataimat, Ő inkább gyújtópont volt. Tudtam már olyan önfeledten nevetni, mint I. vagy II. éves koromban. Ugyanakkor nagy őrlődéssel járt e két hónap, mindvégig éreztem és vártam, hogy az elhárítás mikor következik, talán néhány apróbb jelet vártam, közben pedig reménykedtem… igen ez jó ige erre, mert a ’bizakodni’ már optimistább. A reménykedni… ennek félénk (kicsit kétségbeesett) hatása van. Ez pedig ilyen volt. Túlzott önzetlenségnek fog tűnni, amit most írok, de számomra a két hónapban az volt a legnagyobb öröm, ha Őt kicsit boldognak láthattam, ha kedveskedhettem neki és Ő ennek örült. Nem magamért, magamra gondolva (tehát, hogy a kapcsolat elinduljon) igyekeztem Neki örömöt szerezni, boldogítani, hanem Őérte.
Csak... csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid idő alatt nem volt úgy időm, alkalmam megmutatni Neki, mi mindent tudnék megtenni Érte... bármit megtettem volna. Annyi mindent szerettem volna éreztetni, tudatni Vele, csak kifutottam az időből.
Hogy a december közepétől februárig tartó vizsgaidőszakomra milyen hatással volt?
Minden nap, minden órában gondoltam Rá, az elején kicsit felszabadultan, és ezzel a nagy energiával sikerült is a vizsgák egy része, de a végére (már bizonytalanul) nem mentek a dolgok. Ridegen fog ez most hangzani, volt olyan este az utolsó két hétben, hogy teljesen kiszorítottam a gondolataimból, és ez nagyon kemény és nehéz érzés volt (megbeszéltük, hogy e két hétben a vizsgáinkra koncentrálunk). De sok minden más is történt a környezetemben, életemben, el is fogyott az energiám, türelmem az utolsó vizsgára, ami viszont a legfontosabb volt…
Tehát egyrészt felszabadító volt e rövid kapcsolat (bár nem voltunk együtt, a közeledésen túl nem ment tovább), másrészt pedig őrölt engem. Mindvégig igyekeztem az ő szemével, lelkével is érezni a közeledést, sejtettem és ma már tudom is, hogy ő mit érezhetett e két hónap alatt, pedig figyeltem Rá nagyon. Annyi minden kavargott a fejemben, annyi felhő volt felettem, ezt, ezeket akkor nem mondja el az ember, csak már utólag.
…
És most hogy vagyok?
Azt hiszik sokan, hogy most a napokban milyen pörgős lettem, vidám, teli iszonyat-irdatlan energiával (annyival, mellyel 10 hallgatótárs le tudna szigorlatozni bármely történelmi korból bármely tanárnál), az Egyesületemet (DETHE) hatalmas elánnal irányítom, tavasszal az összes töris évfolyamot szervezem, segítem, ahogy csak tudom, napi 15-16 órát dolgozom/tanulok/szakdogázom, reggelente kemény edzés-fekvőtámasz-felülés, 4 nyelv intenzív tanulása, 5-6 óra alvás, stb.
Mondják
„Csabi felszabadult, látszik, hogy megkönnyebbült” …
…hát… hát, ja… kívülről ez látszik…
De belülről…
Ez egy hideg energia, mely takarni próbálja a leírhatatlan érzést.
Valamelyik nap egy ritka bárdolatlan biztatást kaptam: „Majd túlteszed magad ezen, majd elfelejted szépen, lesz egy másik Lány, aki…” Ajh, ember! Kicsit felhúztam magam, hogy egyesek ezt így fogják fel, másokat így vigasztalnak. Az ilyen típusú modern XXI. századi ember azt felejti el, hogy (mondjuk férfi szemszögből) ilyenkor csak egy Lány létezik (nálam legalábbis), mert mindenkiből egy van, és én csakis Hozzá szerettem volna kötődni, csak ehhez az Egyhez.
Azzal meg tisztában vagyok én is, hogy negyedszázados, érett, felnőtt fiatalemberként, férfiként tartást kell adnom, mutatnom… de, most… szóval, szerintem most nem kell írnom semmit, érthető. Talán.
Erről többet már nem igazán fogok írni, és igyekszem nem említeni, Őt is kényelmetlenül érintheti, szóba kerülése esetén próbálom rövidre vágni a témát, én haragudni képtelen lennék Rá, és nem is adott erre okot. Csak szerencsétlenül alakultak a dolgok. Ha megadatna, akkor nem az elmúlt kíméletlen 5-10 évnyi időt forgatnám vissza, hanem csak ezt a két hónapot.
Vigasztal több momentum, gondolat: újra elkezdtem foglalkozni az Iszlámmal, a szakdogámmal; Anyám ismerősének kicsi gyermekei voltak nálunk, és ők hihetetlen jó hatással voltak rám; mennyi jókedv, energia, életöröm szorul egy ilyen kis teremtésbe. Imádták a mahagóni színű gitáromat, kértek, hogy játsszak nekik valamit, de mondom, 'Már elfelejtettem gyerekek'; azért valamit csak elpengettem nekik (esküszöm most már tényleg megtanulok újra gittyózni). Várom már végre a tavaszt (elegem van a télből, mert emberi kicsinyességből adódóan csak a negatívumot látom benne: a hideget és azt, hogy a szegényeknek micsoda megpróbáltatást jelentenek e hónapok).
Nem tudom, mikor fogok a bloggal foglalkozni újra, pedig volna néhány súlyos szociális és politikai téma, amiről írnék. Például az álszent, demagóg, radikális hazafiságról; az idegengyűlöletről; a gyermekek érzékenységéről; a koldusokról, áldatlan helyzetükről; egy vizsga előtti éjszakáról és a reggelről (hogy milyen érzés); az öregek megtörtségéről életük végén…
... de most inkább csendben vagyok, nem tépázom a (m)agyar társadalmat, politikát.
... most más gondolatok, érzések kavarognak illanó, megfoghatatlan, de újra és újra összeálló füstként.
Zárásul: ahogy stagnál, mereng egy-egy nehéz időszakban az ember, lent van, nagyon lent, borzasztóan lent, aztán pedig majd lassan felemeli a fejét, csendesen, szépen kezd felkapaszkodni, emelkedni a belső világ, bizakodva, remélve, újraépítkezve, és mégis … a sebek az idő által begyógyulva megvannak, forradásként ott vannak a lélek hatalmas orcáján, mely megpróbálja újra mosolyra húzni a száját… úgy hasonlít ehhez az állapothoz a következő dal, mely Angelo Badalamenti szerzeménye, szomorú dal, de amelyben a Nap sugarai és velük a Remény 1:15-től kezdenek átszüremleni a leveleken...
2010. február 3., szerda
2010. február 1., hétfő
Február 1-ről, csak úgy
Tegnap este elég f_szán felépítettem a hétfői, azaz a mai napomat. Aztán borult a cucc. Szóval 8-kor keltem volna fel. Ebben segítség lett volna telefonom, de hát azt mindig le-/kinyomom stb. Éppen ezért a magnót is be szoktam állítani ébresztőre, a Petőfi Rádióra hangolva, merthogy sem Bochkorékat, sem pedig Balázsékat meg a korai reggeli vihogásukat nem csipázom, megjegyzem csak kora reggel nem. Mondjuk 10 előtt már rendben volna, hallgatnám őket, de reggel, amikor álmodból felvernek, mindenféléről pofáznak, na az nem kóser. De zenére éledezni már az.
Ott szívtam meg, hogy szokásomhoz híven a mobilt kilőttem, a magnó... mit beszélek, a hifi... szóval az meg elnémult. Valami érintkezési hibája van annak, ahol a fejhallgatót be kell dugni a hifibe, ott érintkezési zűr van, szóval a hangfalak némák, tegnap meg este ugye zenét hallgattam fülessel, és erre a hangtechnikai eshetőségre nem figyeltem. A többi pofázás bezárása végett: elaludtam, bealudtam, visszaaludtam. Így 9.20 körül támolyogtam ki. Eh. A francba. 10-kor kellett volna otthonról indulnom, 10.13-kor megy a buszom Debrecenbe. Borotválkozni, hajat mosni, értelmesen reggelizni, beágyazni, kitakarítani, macskát elrendezni, a szokásos napi edzést letudni (negyedórás felülés, fekvőtámasz, miegymás, mert ja, én ilyet is szoktam, egészséges, pf... fitness-wellness :P), a ruháimat elrendezni, kabátot letisztítani, cipőt suvickolni... 40 perc simán nem elég erre.
Így végül két órával később indultam, addig meg olvasgattam egy kicsit (valami reformkoros Rubicon-cikket, érdekes, a perekről szólt), és zenét hallgattam (PoS-t, persze, egy hete eléggé rá-/visszakattantám a bandára, a Scarsick albumot csekkoltam, a fiatal felnőttek társadalmi integrációjáról, a devianciáról, a lebutulásról szól. Ha valakit érdekelne, akkor hallgassa meg a Disco Queen c. számot, ami behalás :D).
Szóval én 11.50-kor indultam el otthonról, 12-kor meg a busz Nádudvarról. Egy órás az út Debrecenig. Majd írok később arról, hogy milyen is a buszozás, most inkább nem. Egyébként négy dolgot szoktam tenni: olvasok/tanulok, alszom, beszélgetek (ezt utóbbi időben ritkán, mert nem szoktam ismerőssel találkozni), és persze gondolkodom/nézegetek/bambulok.
Beértünk, aztán 6-7 perc séta fel a Széchenyin, villamossal ki az Egyetemre, már fél 1, háromnegyed 1 körül lehetett. Összefutottam Gabóval, Denivel, Angival és két Mucival :) Jó volt végre dumálni velük, Dénes természetesen továbbra is Presidentnek való :P
14 után lementem az Egyetemi könyvtárba olvasni (!!!), tehát az újságoshoz, na ilyet általában nem szoktam, csak az esti híreket sasolom + a TeleText. Csak a bel- és külpolitikai részek érdekelnek, tehát sport, stb. nem nagyon, de a Magyar Nemzetben írtak egy cikket c-mollról, Beethovenről, Mozartról, azt elolvastam. Azt persze furcsállom (nemcsak én, hanem mindenki), hogy a balliberális koncepciótlan-bénázó-tanácstalan SZDSZ és a kiforduló-önmegtagadó-mindentbokrosnak MDF összefogott. Bár az utóbbit érintve nyilvánvaló, hogy konzervatív és jobboldali lévén ha szavazni akarok (fogok), akkor nem fogok habozni, és Ibolyka néni lehet bármilyen szimpatikus is, de egy bizonyos, a 90-es évek közepén e politikai póluson az MDF által hagyott űrt átvevő párt mellett maradok, sokadik alkalommal, éve, lojálisan, de nem vakon és feltétel nélkül (mert a kritika mindig megvan, én sem vagyok hülye, szoktak olyat nyilatkozni, tenni, hogy ihaj). Tetszik, nem teccik, e' van.
Na most szedelődzködöm, és megyek a buszhoz. Most lazább voltam. Este ha lesz időm, kedvem, akkor lehet előveszek valami súlyos témát. Pá.
(de hogy ma mi a francnak jöttem be, azt nem tom :D :P)
Ott szívtam meg, hogy szokásomhoz híven a mobilt kilőttem, a magnó... mit beszélek, a hifi... szóval az meg elnémult. Valami érintkezési hibája van annak, ahol a fejhallgatót be kell dugni a hifibe, ott érintkezési zűr van, szóval a hangfalak némák, tegnap meg este ugye zenét hallgattam fülessel, és erre a hangtechnikai eshetőségre nem figyeltem. A többi pofázás bezárása végett: elaludtam, bealudtam, visszaaludtam. Így 9.20 körül támolyogtam ki. Eh. A francba. 10-kor kellett volna otthonról indulnom, 10.13-kor megy a buszom Debrecenbe. Borotválkozni, hajat mosni, értelmesen reggelizni, beágyazni, kitakarítani, macskát elrendezni, a szokásos napi edzést letudni (negyedórás felülés, fekvőtámasz, miegymás, mert ja, én ilyet is szoktam, egészséges, pf... fitness-wellness :P), a ruháimat elrendezni, kabátot letisztítani, cipőt suvickolni... 40 perc simán nem elég erre.
Így végül két órával később indultam, addig meg olvasgattam egy kicsit (valami reformkoros Rubicon-cikket, érdekes, a perekről szólt), és zenét hallgattam (PoS-t, persze, egy hete eléggé rá-/visszakattantám a bandára, a Scarsick albumot csekkoltam, a fiatal felnőttek társadalmi integrációjáról, a devianciáról, a lebutulásról szól. Ha valakit érdekelne, akkor hallgassa meg a Disco Queen c. számot, ami behalás :D).
Szóval én 11.50-kor indultam el otthonról, 12-kor meg a busz Nádudvarról. Egy órás az út Debrecenig. Majd írok később arról, hogy milyen is a buszozás, most inkább nem. Egyébként négy dolgot szoktam tenni: olvasok/tanulok, alszom, beszélgetek (ezt utóbbi időben ritkán, mert nem szoktam ismerőssel találkozni), és persze gondolkodom/nézegetek/bambulok.
Beértünk, aztán 6-7 perc séta fel a Széchenyin, villamossal ki az Egyetemre, már fél 1, háromnegyed 1 körül lehetett. Összefutottam Gabóval, Denivel, Angival és két Mucival :) Jó volt végre dumálni velük, Dénes természetesen továbbra is Presidentnek való :P
14 után lementem az Egyetemi könyvtárba olvasni (!!!), tehát az újságoshoz, na ilyet általában nem szoktam, csak az esti híreket sasolom + a TeleText. Csak a bel- és külpolitikai részek érdekelnek, tehát sport, stb. nem nagyon, de a Magyar Nemzetben írtak egy cikket c-mollról, Beethovenről, Mozartról, azt elolvastam. Azt persze furcsállom (nemcsak én, hanem mindenki), hogy a balliberális koncepciótlan-bénázó-tanácstalan SZDSZ és a kiforduló-önmegtagadó-mindentbokrosnak MDF összefogott. Bár az utóbbit érintve nyilvánvaló, hogy konzervatív és jobboldali lévén ha szavazni akarok (fogok), akkor nem fogok habozni, és Ibolyka néni lehet bármilyen szimpatikus is, de egy bizonyos, a 90-es évek közepén e politikai póluson az MDF által hagyott űrt átvevő párt mellett maradok, sokadik alkalommal, éve, lojálisan, de nem vakon és feltétel nélkül (mert a kritika mindig megvan, én sem vagyok hülye, szoktak olyat nyilatkozni, tenni, hogy ihaj). Tetszik, nem teccik, e' van.
Na most szedelődzködöm, és megyek a buszhoz. Most lazább voltam. Este ha lesz időm, kedvem, akkor lehet előveszek valami súlyos témát. Pá.
(de hogy ma mi a francnak jöttem be, azt nem tom :D :P)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
