When the Sun hits

Múlt héten két barátommal, Gabóval és Tündivel utaztam a villamoson, ki az Egyetemre, DETHE-közgyűlésre. Egy aranyos kisfiú ült Tündivel szemben, Édesanyja pedig mellette állt. A csöppség kezében egy kis figura volt, egy kis gepárd. És csak nézett ránk nagy szemekkel, kicsit félénken, közben pedig szorongatta kis gepárdját pici puha kezében...
...
Annyira jó még neki, annak a kisfiúnak, mindenki őt pátyolja, mindenki az ő kedvében szeretne járni, mindenki vigyáz rá, mosolyog rá. Csak óvodába és iskolába kell járnia, melyek annyira nem nehezek, sokat játszhat, nem gátolja ebben senki sem. Szülei inkább lemondanak bizonyos dolgokról, csakhogy meg tudják adni neki a finom ételt, a kedves játékot és még sok mást. Még nem érzi az életet az a kisfiú, védik az élet nehézségeitől, ha fájdalmat érez, az csak pusztán fizikai lehet (pl. elesik a biciklivel), vagy nem kap meg egy hőn áhított játékot. Még nem érzi át a kudarcokat, a pofonokat, még nem érzi a szerelmet, annak ízét, mézét és keserűségét, még nincs része ezekben, a világ még nem bántja, a világ még vár ezzel - majd később, most még nem...

Minden gyermek szeretne felnőtt lenni, mert úgy hiszik: felnőttként mindent megtehetnek, minden eszköz megadatik nekik. De ha csak rövid időre is belebújhatnának egy felnőtt testébe, világába, fejébe, gondolataiba, lelkébe, gondjaiba, akkor megrettennének és sírva kérnék, hadd térjenek vissza puha, biztonságos, játékos, gondtalan gyermeki világukba.

Telnek aztán az évek, egyre több súlyt kell cipelniük a kisembereknek, nagy törés jön középiskolában, és onnantól kezdve felnőtté kezdenek válni, érzik, hogy változnak, de azt is tudják: innentől nincs visszafele, csak előre, nem lehetnek újra kisgyerekek, nem játszhatnak már önfeledten; dolgozni, keményen tanulni kell, egyre jobban elfogadni a társadalom elvárásait, amely sokként éri őket és a többi társaik deviáns, kötekedő magatartása hat rájuk, naivitásuk elszáll. A kemény felnőtti lét pedig elzavarja régi, gyermeki gyengeségüket, biztonságukat...

1-2 éve megkérdeztem egy hallgatótársamat, aki középkorúként kezdte el a töri szakot, hogy milyen a felnőtt élet? Komoly arccal, csendesen csak annyit mondott: nagyon nehéz és kemény.

...

Na jó, nyissuk ki az ablakot és élvezzük a tavaszi levegőt és napsugarat.
Ez egy kedves kép:



Két Dalt teszek ide be. A Slowdive "When the Sun hits" c. dalát feldolgozta a The Gathering, ez lesz elsőnek, aztán pedig az eredeti, a Slowdive felvétel. Nem tudom, melyik a jobb, a szebb. Mindkét változat csodálatos, gyönyörű. A Gatheringé erőteljesebb, teltebb, rockosabb, Anneke hangja is erőt sugároz. A Slowdive pedig inkább halkabb, csendesebb, szemlélődőbb. Előbbi 1997-es feldolgozása az eredetinek, melyet pedig 1993-ban jelentetett meg a Slowdive.
Főleg utóbbit hallgatva van olyan érzésem, hogy szeretnék visszamenni az időben, 1993-ba, amikor még 9 éves kisfiúként még jobban örül a gyermek a reggelnek.

Mindkét Dal a föld felszíne felett lebeg. Gyönyörűek.
Csak azt tudom megjegyezni, amit egy Slowdive-rajongó:
"This song is made in heaven. Produced by Slowdive and God..."

Tényleg olyan mintha a Mennyországban készült volna, és ott bábáskodott mellette Isten is. Mert annyira érződik rajta. Ez jó téma: írni arról, hogy milyen a viszonyom a valláshoz, Istenhez. Régen jártam templomba, hittanórákra, talán még éreztem is valamit (ez most durvának hatott, de gyerekként vajmi kevéssé fogja fel az ember, hogy miről is van szó), aztán meg hitehagyott lettem. Most meg nem tudom, mi van, valami furcsa érzés. Majd később ezt kifejtem. Nem tudom, igazán nem tudom, annyira jó lenne, ha fent volna "valaki". Így sok minden bizonytalan, hitetlen, ingadozó. És így pedig nehéz jó embernek, emberségesnek lenni.

De a most következő percek inkább nyugalmat adnak.
Felemelő és bódító (lentebb van a dalszöveg is)
Még egy kérés: próbáljunk örülni, mosolyogni ezek hallatán, mert tényleg van bennük Élet, és az ilyen dalokért tényleg érdemes élni (meg sok mindenért, hát persze), és nem minden nap hallhat ilyen gyöngyszemeket halandó. Az meg egy külön csoda, hogy ilyen szép és őszinte dalszöveget írtak hozzá.

The Gathering - When the Sun hits (Slowdive cover)




Slowdive - When the Sun hits (original)

(ne felejtsük:
"This song is made in heaven. Produced by Slowdive and God...")




Sweet thing, I watch you
Burn so fast it scares me

My game, please don't leave me
Come so far, don't lose me
It matters where you are

As the sun hits, she'll be waiting
With the coffins, under heaven
Hey hey lover, you're still burning
You're his song yeah (BV: hey hey)

Sweet thing, I watch you
Burn so fast it scares me

My game, don't lose me
Come so far don't lose me
It matters where you are

As the sun hits, she'll be waiting
With the coffins, under heaven
Hey hey lover, you're still burning
You're his song yeah (BV: hey hey)

Sweet thing I watch you (BV: burn away) [repeat 3]

Sting - Fragile

If blood will flow when flesh and steel are one
Drying in the colour of the evening sun
Tomorrow's rain will wash the stains away
But something in our minds will always stay
Perhaps this final act was meant
To clinch a lifetime's argument
That nothing comes from violence and nothing ever could
For all those born beneath an angry star
Lest we forget how fragile we are

On and on the rain will fall
Like tears from a star like tears from a star
On and on the rain will say
How fragile we are how fragile we are

On and on the rain will fall
Like tears from a star like tears from a star
On and on the rain will say
How fragile we are how fragile we are
How fragile we are how fragile we are

Pain of Salvation - Chain Sling

Nos, a legutóbbi bejegyzésembe egy kicsikét belejavítottam, finomítottam. Az egyik ismerősöm azt mondta a minap nekem, hogy olyan szomorkás a blog. Hehe. :) Ugyan, dehogyis. Inkább csak mély, és nem hahotázó, meg nem igazán szeretek sallangos, felszínes dolgokról írni. És a bejegyzések is zömmel este-éjszaka születnek, szóval ez azért érződik rajtuk. A nap ezen időszakában minden lecsendesül, lehalkul, ilyenkor az ember is mintha nyitottabb volna, jobban elgondolkozik, leír olyat, amit mondjuk nappal nem. Úgy tűnik, egy olyan rendszer állt be az utóbbi időben, hogy egy hétre körülbelül egy írás jut.

Egyébként elhatároztam valamit: meg fogom azt csinálni, hogy időnként egy kedvenc zenekar pályafutását végigveszem, pontosabban albumról-albumra haladok és két-két kedvenc Dalt kiragadok, megírom, miért is tetszenek pont azok a szerzemények, és akkor, az időtájt a zenekar éppen milyen irányba mozdult el, milyen az adott album hangulata. Több név is felvetődött már: The Gathering, Paradise Lost, Amorphis, Massive Attack, Anathema, stb. Majd meglátjuk, viszont azt hozzá kell tennem, hogy egy ilyen leendő bejegyzésnél a blogolvasótól feltétlenül mondjuk egy estényi (kb. 1-2 óra) idő szükséges a Dalok és a Zenekar korrekt megismerésére. Meg nyugi kell (no mobil, no msn stb.). Szerintem érdekes lesz. Ki fogjuk próbálni.

És hogy ne érje szó a ház elejét, most beteszek egy olyan Dalt ide, ami kifejezetten pörgős, bár a szövege egy olyan szerelemről szól két ember között, melyre a keserű méz hasonlata illik. És megint Pain of Salvation, a modern progresszív zenék egyik császára.
A kezdés is milyen! Már a halk latin gitárok megadják a feszült, izzadt, fojtott, fülledt hangulatot, majd 0:29 után a zenészek belecsapnak a húrokba, elkezdődik a végzetes tánc. Az énekes, Daniel Gildenlöw kiadja a lelkét rendesen. Nemcsak szöveget tekintve. Nagyon árnyaltan vokalizál, a felhergelt kezdés után 0:43-tól vékony hangon utánozva a Nőt, aztán magas hangon kifakad, a vokalista társai is beszállnak kórusként a háttérben. 1:30-tól pedig olyan lobogó mediterrán feeling jön át, amit talán az itáliai reneszánsz idején érezhetett halandó ember utoljára! Daniel folytatja tovább elegáns szónoklattal, majd pedig felszabadultan szárnyal az ének. Mintha egy spanyol vagy olasz piactéren táncra perdülne a nép!
Nagyon dögös, tüzes, latin vér, izgalmas. És hát nagyon bele lehet borulni, ... mint ahogyan általában a Férfiak szoktak a Nőkbe (hm, na ja, a közelmúlt tapasztalata).

Pain of Salvation - Chain Sling

Nőnap után (utórezdülések)

Tegnap dél körül félbehagytam egy írást, de igazándiból azt már jó lett volna vasárnap megírni, mondjuk este. Hétfőn is meg mai is, reggel pocsékul keltem, tápászkodtam fel, fájt a szívem meg a tarkóm. Viszont jó érzés volt sok Lányismerősömet köszönteni, ez tompított valamelyest a fájáson, és a szokásos kávé. Megvártam a hétfői nap végét ezzel az írással, ami megemlékezésnek is nevezhető, bár azt már megtettem Hölgyismerősöknek személyesen, mailben, meg ahogy tudtam. A nap során szerzett tapasztalatok, gondolatok felgyűltek, hétfő éjszaka elrendeztem magamban ezeket. Bár éjszaka nem fejeztem be, eléggé fájt a fejem, aztán inkább aludni mentem.

A hétfői nappali írásom kiégett, tüskés, kiábrándult volt a Nők mai helyzetéről, ezt most, tegnap este és ma is így gondolom, régebben is így gondoltam, és így fogom gondolni holnap, azután, meg azután is, meg vagyok győződve arról, hogy ahhoz nem kell feministának lenni, vagy egyáltalán bármilyen oldalhoz, ideológiához tartozni, hogy felismerje az ember: a modern világ nem emelte fel a Nőt, sokszor inkább bizonytalanságba taszította, az öntudatos Nő figyelemre méltó, örülni kell neki, de vannak ennek árnyoldalai is. Nem, ez az írás nem a mai kifordult, kibicsaklott, könnyelmű társadalomról fog szólni elsősorban, azt majd megteszem a közelgő (haraggal teli) írásomban. Ezt a napot miért áldoznám arra, hogy ostorozzam a mai mentalitást? Hiszen ma egy szép nap volt. Ma a düh helyett nyugodtan, békése(bbe)n, figyelemmel telve egy alanyra gondolva próbálok szavakat, mondatokat, érzéseket, gondolatokat fűzni.

Ez az írás arról fog szólni, hogy én mit érzek a Nőkkel kapcsolatban, milyen tapasztalataim vannak az életből a Nőkhöz történő viszonyaimban, kapcsolataimban, a Nőnapról pár mondat, észrevétel. Nem fogok világmegváltó gondolatokat kiagyalni, nem fogok olyanokat írni, hogy padlót fog az ember, nem fogok olyat írni, amin még senki nem gondolkodott el. Most valahogy nem vagyok felpörögve (bár a tegnap és a ma nem volt egyáltalán vészes, „nem dobott le az Úr nekem banánhéjat, hogy betörjem orromat”), inkább hűvösebb nyugalom, fáradtság, öregség az, amit érzek. Nem lesz borongós szerintem, de ömlengő, imádatos sem lesz. Sokan azt hiszik, hogy milyen emelkedetten köszöntettem e-mailekben a Nőket.

Ismerős Müller Péter neve?
Hasonlókat szokott írni, csak nem blogra, hanem könyvbe. Mindketten érzésekről, emberekről, életről, lélekről, egyebekről írunk. Természetes, hogy Müller is elgondolkozott már a Nőkről. Én is ezt fogom tenni most. De stílusunk különbözik egymástól. Ő olykor emberfeletti, transzcendens rétegekbe emeli a Nőt. Egyesek gúnyosan azt vélhetik, hogy Müller magasztosan, belegondolva dolgokat, ezt-azt elmélkedik a Nő létén, lelkén. Köztem és közte a jelen írásban (és a többiben is) én a különbséget ott látom inkább, hogy nem költök bele elvont, absztrakt képeket. Meg elég kesernyés ízűek az írásaim, Müllerében több optimizmus van, bár kitapintható nálam is a pulzáló erő és hit. Az ő írásai inkább a fehér vagy a tejcsokoládéhoz hasonlítanak, az enyémek pedig inkább a fekete vagy keserű étcsokoládéhoz. Eh, van ám hasonlat, ugye?

Szóval... kezdjük el.

Az első Dal:
Kimnowak – Gyémánt
(az egyik leggyönyörűbb magyar szerzemény)



Müllertől származik ez az idézet:

"Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van." - Müller Péter

Szép gondolatok. Nem szeretném ezt az idézetét kielemezni, nem is hiszem, hogy kellene, ízlelgesse mindenki szépen Müller eme csokidarabját.

Visszatérve arra, hogy nyálasan köszöntettem-e a Nőket… inkább úgy vélem, ez ma már nem megszokott. Elszoktak ettől a Nők. Olyannyira, hogy ha olvasnak ilyet, nem érzékelik (talán, de ez nem biztos), talán csak annyit gondolnak, szép sorok, szavak, és ennyi. De lehet, hogy én vagyok csak ilyen szkeptikus. Gondolom, hogy sok mai férfi pokolba kívánta ezt a napot, venni virágot, csokit, elmenni étterembe, kínlódás az egész. Aztán elolvassa a nyilvános fórumon, körlevelen az általam megírt köszöntőt, rühell, meg irigykedik. Pedig a többség, a férfiak nevében írtam én is. A nevükben, nem hagyva ki senkit sem, mindenkire gondolván, nem sajátítva ki, hogy sikerült azt a mély tiszteletet, ragaszkodást megfelelő szavakba önteni, elküldeni. Áh, mindegy. Azt mondanák sokan: ne foglalkozz vele, ne törődj ezzel, szép gesztus volt, a suttyók, irigyek pedig elmehetnek a francba. Na ja, azért még néhány évtizeddel előbb jóval több tartás és férfiasság volt meg az „erősebbik” nemben. (Tudtuk azt egyébként, hogy a Nőnap baloldali indíttatású mozgalomhoz kötődik?)

Csak azt nem tudom, mire fel mondják azt sokan, hogy erősebbik nem? Mert ez egy régi önáltatás. Fizikailag lehet, hogy oké a jelző, de amúgy meg...

A Nők sokkal többet küzdenek az életben. A férfiak csak felnőnek, elmennek dolgozni, söröznek, fociznak, haveroznak, filmeznek, csocsóznak, gyereket csinálnak, stb. Kb. ennyi. Ezekhez nem kell semmi, mert ezek a nagy semmik.

A Nők viszont…

… egy barátom azt mondta decemberben, amikor beszélgettünk a lányokról, hogy csak egyvalamit ne csinálj – mondta -, ne próbáld megfejteni őket! Igaza van, bár ez inkább egy ilyen szokásos, átlagszöveg volt. Hm, igazából itt a szóhasználat a helytelen: nem megfejteni kell őket, szerintem. Hanem pusztán megérteni őket, jobban figyelni Rájuk, apró arcrándulásukra, vállvonásukra, rezdüléseikre. Ha azt mondjuk: meg kell fejteni, akkor én úgy vélem az olyan, mintha tolakodnál, az egészet próbáljuk felfogni, ami… hát no sansz erre. Nem lehet. De megérteni lehet azt, hogy miért is fontos Neki az, hogy ma vagy holnap ne menj el a barátokkal sörözni, kosarazni, focizni, csocsózni, pókerezni stb., hanem inkább Vele legyél. Mert szüksége van Erre.

Estefele, miután hazaestem, vacsora közben a Class FM-en Csiszár Jenő műsorát szoktam hallgatni, az adásban lehetőleg az aznapi vagy közelmúltbeli pozitív, jó dolgokat, eseményeket, történéseket mondják be, írják le/be a hallgatók. (egy példa: egy fiatalember azt mondta Csiszárnak, hogy a mai nap azért volt szép neki, mert kisfiának a magas láza lejjebb ment, már nem olyan magas és édesapja betegségéről kiderült, hogy nem olyan súlyos mint gondolták, nincs túl nagy vész… emberi dolgok nem? Igen). Szoktak Nőkről is beszélni, beírni oda, minduntalan elmondva azt, hogy ő vagy ő vagy a másik ő milyen sokat jelent neki, ennek, annak meg amannak.

Nem igazán akarok most negatívumokat írni a Nőkről. De eddigi életemben sokszor éreztem úgy, hogy nagyon igazságtalanok, kemények velem szemben. Lenyeli az ember, hát… igen. Mind a mai napig nem értem azt a kifakadást, hogy „mocskos férfiak, vesszen a férfitársadalom”. Ez olyan naiv, gyerekes kirohanás. Mert valóban ez a helyzet, a kritika jogos, csak néhány kegyed elfelejti, hogy szépen egy kalap alá vesznek ezzel minden férfit. Ezenkívül… a körülrajongott gyengébbik nem se tekinthető egészen tökéletesnek...

… emlékeimben felrémlik, hogy sok-sok évvel ezelőtt, fiatalabb voltam még, udvaroltam egy Lánynak, aki hitegetett, mennyi reményt fűztem Hozzá, ahhoz a kapcsolathoz! Aztán - a fiatal lányokra olykor jellemző könnyelműséggel - kiadta utamat, mert nem voltam túl izgalmas számára (így fogalmazott, ez nagyon megmaradt bennem). Nem szokásom pár óra, nap ismertség után lekapni a lányokat, szerintem erre időt, köröket kell hagyni. Ez nem 19. századi felfogás, ezt így kell.
Igen, volt ilyen is.

Eltértem: szóval a Nők a férfiakhoz viszonyítva aránytalanul sokat tűrnek az életben. (látható: kis betűvel írtam a férfit, ennyit is érnek, pedig hagyományos értékrendszerű vagyok). Gondoljuk csak végig, képzeljük csak el a Női élet ívét! Várni végre valahára olyan fiúra, aki nem csak a testiséget, a szexet keresi, nem csak Azt akarja. Várni olyanra, aki … (ide minden Nő azt illeszt be, amit akar). A testi adottságok, gyengeségek, az első nehézségek amik adódnak (ezt a Lányok bizonyára jól tudják tinédzser korból). A fiúknak túl sok gondjuk nem volt azon túl menően, hogy a legújabb FHM-et, CKM-et, Plaboyt-t beszerezzék meg a Nemzeti Sportot olvassák, gépezzenek, focizzanak, stb. A Lányoknak viszont jóval több gondjuk van tinédzser korban, elfogadni, hogy változnak. A fiúk meg elvannak, szerencsétlenkednek, suták.

Ha valaki engemet kérdez, akkor számomra, szerintem a legnagyobb lelki, életvezetési, életfelfogási különbség, választóvonal Nő és férfi között az, hogy a Nőknek gyermekük lesz.

Igen. A Gyermek.

Hm. Ezt most nehéz lesz felépítenem, leírnom, megpróbálom. A Nők biztosan érteni fogják, mit szeretnék megosztani.

Amikor gyermeket várnak, akkor az nem egy mindvégig csak jó dolog. Ott bújik egy… egy nagyon nehéz érzés. Erről az érzésről Anyám és Nővérem jó néhány ismerőse tud beszélni. Ez az érzés tulajdonképpen az, hogy fel fogják a Nők: a gyermek iránti felelősség innentől kezdve szinte életük végéig kísérni fogja őket. A Gyermek nem olyan mint a kutya vagy a macska, kizárom, adok neki kis kaját, és kész. Ha sír a Gyermek, akkor fel kell kelni, csitítani, megnyugtatni, simogatni kell, akkor is, amikor csak fél órát fogsz majd aludni. Zömmel a Nők fognak bevásárolni, mert ők tudják, mi kell. Ők fognak takarítani, mosni, vasalni, főzni, szinte MINDENT ők fognak csinálni! Amikor a filmekben látjuk azt, hogy a munka után a férfi csendesen (mintha annyira lepasszírozta volna az irodai munka) hazatér, a Nő pedig úgy köszönti a konyhába foglalatoskodva, mintha éppen most kelt volna fel és fitt. Pedig igazán nem látszik az, hogy nap mint nap mennyit güriznek a Nők. Mintha a filmben nem is lenne más gondjuk, hogy csak szépen megetetik a gyereket, egy kis vacsorát főznek, és kész. Ah, persze… hogyne…
Teljesen igaz az, hogy a Nők és a Gyermekek között jóval szorosabb a kapcsolat, mint az Apa és a Gyermekek között, a Nők jóval több időt töltenek velük, többet gondoskodnak róluk.

A Nő fog a gyermekkel egész életében foglalkozni, ő fog neki enni adni, ennivalót odatenni neki, rendezni ruháit, aggódni vizsgájáért, az érettségiért, a diplomáért, mindenért, az első szerelemért, az esküvőért, a születő gyermekért, az unokáért. MINDENÉRT ő fog jobban gondoskodni, ami a gyermekét illeti.
Túl keményen bírálom a férfinépet, öngólt rúgok, vélhetik a kollégák.

Én bejárós vagyok, ami azt jelenti, hogy minden egyes nap 10 percet biciklizek a buszállomásig, felszállok a buszra, melyen egy órát ülök, majd 10 perc fel a Széchenyi utcán, majd 10-15 perc a villamossal az Egyetemre. Majd a nap végén újra ennyit vissza, több mint másfél óra megint, minden egyes nap több mint 3 óra így telik el. És sokszor volt az eszemben, amikor hazafelé utaztam a buszon, hogy jó is volna kolisnak, albérletesnek lenni bent Debrecenben.
Majd hazaérek, és lerogyok a konyhaasztalhoz, a székre és … milyen jó érzés már, hogy Anyám elém teszi a gőzölgő finom levest, kedvesen szól hozzám, már előre megágyazott nekem, vagy amikor az íróasztal fölé görnyedem és a sokévi munkába belefáradt kezét vállamra téve mondja, hogy hagyjam már agyam gyötrését, és pihenjek.
…
(szünetet hagyok, hogy ezt az olvasó felfogja, mennyire... milyen megnyugtató)

Írjak még ilyet?

Nem tudsz egyszerűen nem mosolyogni a boltos nénire, amikor kedvesen nyújtja át neked a meleg, frissen sült, felszeletelt kenyeret.
Vagy amikor felhőktől sűrűn burkolva merengve megy az ember a folyosón, vagy ül és elé terem, vagy felé jön egy mosolygó, örömmel, élettel teli lány, kedvesen, mosolyogva kérdi, hogy vagy, mizu, mi ez borússág Csabikám? Hát az ilyeneket nem lehet csak úgy leírni, ezeket érezni jó. Ennyi.

Annyira bírom amikor… na jó, leírom, mikor a legaranyosabbak a Nők. Hehe.

Amikor megtorpansz, amikor elbizonytalanodsz a mindennapok hajtásában, rohanásában, feladataiban, amikor valami hülyeséget akarsz csinálni, vagy mondani, érezni (akarva vagy akaratlanul), vagy már-már megtennéd, akkor Ők odaállnak, Ők "helyretesznek", Ők fenéken billentenek, de úgy, hogy aztán rögtön összekapod magad.
Amikor mérgesek, bosszús kedvükben vannak, majd megeszi őket a méreg, akkor valamiért olyan bájosak, bár talán akkor szerencsésebb, ha elkerüljük őket.
Amikor mondasz nekik valamit, de direkt ködösítesz, nem mondod el teljesen a dolgot, terelsz, és ők pedig majd megőrülnek, kíváncsiak, ha mégse megy nekik az információkicsikarás, akkor durcik. Na akkor megint aranyosak.
Amikor megleped Őket, akkor kisgyerekké válnak, lesznek, és annyira örülnek annak, amit kapnak, még ha kis apróság is, de legfőképp a virág az, amitől ragyog a szemük. Talán inkább a figyelem, ami jólesik nekik. Az, hogy kapnak egy üzenetet, tárgya mondjuk Köszöntő. Meg vannak lepve, először nem is tudják hova tenni a meglepetés okozta örömöt, majd ezt a zavarodott mosolyt felszabadult örömteli mosoly követi.
Amikor lelkesek, valaminek örülnek, pörögnek ettől, madarat lehet akkor fogatni velük. Ha kijönnek egy vizsgáról, és a nyakába ugranak a másiknak.
Amikor alszanak Melletted; akkor olyan nyugodtnak, békésnek tűnnek és ez a nyugalom, ez a béke Rád is átszáll.
...
Hát igen, ezek jó dolgok.

Rideg világban élünk. Érezzük ezt a szót? Rideg. Képesek vagyunk felfogni? Igen? Mert a legnagyobb gondja a mai világnak és társadalomnak az, hogy őszintén nem tudja az érzéseket kifejezésre juttatni, cikinek, túl romantikusnak gondolják. Ami szimplán érthetetlen.

Ha képesek vagyunk erre, akkor a fenti sorok elolvasása folytán azt is érezhetjük, mennyire emocionális gondolatok voltak. Én mégis azt írom, gondolom, hogy amikor látsz egy Nőt örülni (de nemcsak őt, hanem mondjuk egy Gyermeket)... hát AZ valami Csoda.

…

Áh. Még annyi mindent lehetne írni Róluk. Most ennyi jut eszembe. Zárni kellene.
Ebbe, így, ilyen mélyen ritkán gondol bele egy férfi, pedig kellene.
Sokat köszönhetek a Nőknek. Nemcsak én, más is.
Pedig... adhatnak Neked bizonytalanságot, pánikot, félelmet, kemény kritikát, kiábrándultságot, pofont, haragot, dühöt, fájdalmat, kosarat...

De ... de több jót adnak.
Erre minden Nő képes, mindegyikőjük, kivétel nélkül.
(Még az is, aki dacoskodik és azt mondja, hogy ő nem akar Nő lenni, őt hagyják békén ilyennel, elege van mindenkiből, főleg a szemét férfiakból... De később, majd, majd egyszer, szépen lassan változni fog ő is. Mert én is voltam nőgyűlölő, konvenciódöngető, lázadó, ... aztán változik, formálódik az ember... a lelket 25 évnyi vihar megtépi, elvonulta után pedig már nem akar őrjöngeni, mert elég volt belőle, csak leülni, pihenni szeretne, egy picit)

Mit adhatnak a Nők?
...Hitet, reményt (hogy tudj minden egyes napnak nekivágni a világnak, hogy a reggeli kávé után fel tudd venni nehéz táskádat, és el tudj indulni).
...Nyugalmat, békét (hogy tudj örülni a biztonságnak, amit csak fizikailag adhat egy ház, de azok csak hideg falak, bútorok).
...Mosolyt, örömöt, nevetést (hogy tudd Te is mosolyogni, élvezni, érezni egyáltalán az életet, és ne csak a felhőrengeteget lásd, hanem a napfényt is, amiről tudod, hogy van, csak elfelejtkezel róla a felhők miatt; hogy milyen az, amikor történik valami nagyon jó, és a Nő együtt nevet, mosolyog, örül Veled... hihetetlen).
...Stabilitást, erőt, támaszt, pillért, identitást (hogy ne ess szét, ne zuhanj össze mint egy rongybaba, amikor lelki világod összecsuklik, akkor ott teremnek a Nők, és mankót adnak vagy akár Ők maguk a támaszok; hogy tudd, merre van a helyed a világban, hiszen TE vagy a férfi, állítólag, csak hát sokszor az Élet súlya Rád zuhan).

…

Ennyi. Még tovább fűzhetném, de minek, mi végre?
Ez az írás olyan, mint az Élet: voltak benne felemelő, boldog részek, voltak kesernyés, keserű, kedvtelen, örömtelen részek is. De őszinte és emberközeli lett. Azt hittem, az utolsó sorokig tüskés lesz, de a végére feloldódik.

Zárok egy olyan Dallal, amihez most nem írok semmit. Nem kell ide most szó, betű. Csak hallgassuk. Egyszerűen csak szép.

Ákos - Asszony



(egyébként nem tudom, mikor fogok legközelebb írni a blogra, mostanában nincs túl sok kedvem. Ehhez sem, máshoz sem. De négy téma már van. 1. Gyermekek. 2. Az idősek. 3. Agyarország: a mai (m)agyar társadalom-politika-hőbörgések. 4. Koldusok-hajléktalanok. Az utóbbi kettő téma dühös lesz, szerintem. Semmit sem tudnak a lét és a szegénység szakadéka fölött egyensúlyozó-lebegő elesettek kezdeni a mellveregető nacionalizmussal, mert a nyomorból ez nem emeli fel őket, nem érzik maguknak, nem hisznek benne (ezt én írom, egy jobboldali-konzervatív). És egy ötödik téma: alkoholizmus.)

Nőnap - első része, nappal

Eszembe jut, hogy ez a mai nap vajon mit jelenthet egy olyan Nőnek, akinek nem adatik meg a boldog családi élet, hogy azok a Nők, akiknek nincs senkijük vagy pedig férjük, barátjuk iszik, veri, kihasználja őket, vagy éppen Ők azok, akik szétcsúszott életet tudhatnak maguknak, nekik hogy telik el ez a nap?

Este folytatom ezt az írást, csak most eltöprengtem. Szép ez a nap, de minden napnak emlékeztetnie kellene arra, hogy kit mi illet meg, kinek hol a helye, és kivel hogyan kell bánni, és a tisztelet.

Modern gondolkodású modern ember vagyok, modern világban élek, amely világ kifordult sarkából, a férfiak felszínesen löknek egy virágot, felszínesen elvannak, zömmel csak a testiséget keresik, sok Nő pedig ezt elfogadja, kénytelen, vagy csökkent az elvárása, már ez is jó nekik, vagy pedig (és talán ez a legrosszabb) ezt várják már el, mást, többet nem.

Nap végén még írok valamit, most valahogy ez rátapintott a mai világ külsődlegességére, idétlenségére, értetlenségére, figyelmetlenségére, betegségére satöbbijére.

Ez a Dal a modern ember érzelmi bizonytalanságára vall, hogy mennyire rendezetlenek tudnak lenni az emberi kontaktok:

Március első napja - kórkép

Február 20-án jegyeztem be legutoljára, de az „csak” egy Dal volt (no de milyen!). Előtte néhány nappal véstem rendeset, bár az is csak egy összedobott valami volt. Szóval értelmeset már vagy 2-2,5 hete nem írtam. Hát pár dolog történt azóta, volt egy német történelmi hét, amit a DETHE szervezett, nem volt rossz, a hangulat már jó volt a csapatban, bár érezhető bizonytalanság, szkeptikusság a jövőt tekintve, amit csak én és egy-két ember vélünk. Ezt a blogon nem írom le, akit érdekel úgyis megkérdi tőlem.



Nem gondolom, hogy ez a blogos önfeltárás rossz dolog volna. Nyilván a legintimebb ügyeket nem írom le, van bizonyos határ, de az eddigiek olyan bejegyzések, melyek vállalhatók, váratlanul nyíltak, őszinték. Olyan dolgokat, érzéseket, gondolatfoszlányokat írok le, melyeket nem szokás megosztani másokkal. Nem rossz ez, csak nem megszokott, az emberek zárkózottak, úgy vélik, ha nagyon sokat tudatnak a világgal, az előnytelen számukra, rossz fényt vet rájuk, és így tovább. Igaza van az egyik lánynak, hogy ezeken más is eltöpreng, ezek másnak is magától értetődőek. De nem vezetnek blogot, magukban tartják. Ami egyébként nem baj, egyik sem baj.


A farsangi buli nem volt rossz, bár mostani fejjel nem feltétlenül öltöznék be. Most nem lenne kedvem ehhez. A mamuszt még mindig nem mostam ki, remek. Az este és az éjszaka felemásra sikerült: maga a buli korrekt volt, bár egy személyes dolog miatt némi összeomlás is volt (illetve majdnem). Vannak emberek, akik viszont figyelnek, segítőkészek. És ez megnyugtató, tényleg. A két-négy héttel ezelőtti, és az elmúlt 2-3 hónapnyi időhöz, eseményekhez képest erősnek, stabilnak éreztem (meg érzem most is) magam. Olykor a komor pillanatok bevillannak, de inkább már előretekintek.

A mai nap sz_r volt, elterveztem, hogy mit fogok tenni, de minden szét-/elcsúszott 1-2 órával, Anyám is mindig talál okokat, hogy cs_sztessen valamivel, ami tényleg felemelő érzés, már-már hiányzik ez olykor. A fejem meg majd szétrobbant, annyira fáj az elmúlt 1-2 héten. De szép idő volt ma, a szomszéd néni is érdeklődött, hogy van a fiatalúr (mármint én), kedves tőle, ez jólesett. Tavaly ősszel szinte semmilyen órára nem jártam be, most, a mai nap voltam bent egy előadáson (Madarásznak az olasz reneszánsz irodalommal foglalkozó kurzusa), és azt vettem észre, hogy milyen nyugtalan vagyok, türelmetlen órán; elszoktam a jegyzeteléstől is, attól, hogy végigüljek figyelmesen egy órát. Pedig most tavasszal sok előadásra járok majd be, és ez szerintem türelemre fog vezetni újra, lesz rendszer, napi beosztás, stabilitás.

Antimatter - In Stone (ez új dolog, blog közben egy Dalt beszúrni)




Azt hiszem, hogy most jó. Ilyen mentalitás nem igazán volt bennem még, nincs most már visszavonulás, elzárkózás, kritika, cinizmus, inkább mélység, érettség, figyelem, őszinteség van. Annyira örülnék, ha most ez nem változna meg, hanem megmaradna, sokáig, akár évekig, évtizedekig.


Pontosan egy évvel ezelőtt éreztem azt, hogy kezdek változni. Valahogy ez olyan tudatos volt, igyekeztem előrelépni. Az egyébként nagyon nem tud érdekelni, hogy más mit gondol erről, főképp a cinikusok részéről, akik mindenhez szeretnek hozzászólni, mert úgy vélik (azt hiszik), hogy ez feltétlenül szükséges, és hogy ők mennyire átlátják a dolgot, a folyamatot. Pedig r_hadtul nem. Körülbelül most zárul be ez a hatalmas változás, olyan volt mint egy óriási kör. Áá nem. Ha megteszed a kört, ugyanoda jutsz vissza, tehát nem volt értelme, inkább csak utaztál. Ez inkább, mint egy spirál, csak nem lefelé haladtam, hanem felfelé. A 2009 elején érzett kiábrándultság, embertelenség, kilátástalanság nem adott perspektívát, és azt éreztem már tavaly tavasszal, hogy az nem alternatíva. Végigtekintve életemen saját magamat progresszív lelki fejlődésűnek tartom, mindig kell az előrelépés, a mozgás, mindig kell haladni valamerre, ez megvolt, csak aztán megrekedtem, stagnáltam, a negatív külső hatások pedig jöttek. A tavalyi év szédületes volt a DETHÉ-vel, miközben emberileg roncsok lettünk, és megviselt minket. A többiek nevében nehéz ezt felhozni, de részemről mint egykori elnök… 2008. szeptember 15-én, hétfőn délután még egyszer át kellett volna gondolnom azt, de nem tudhattuk, mibe fogunk bele.

Jó, hogy akkor 2009. márciusában végre elkezdhettem a szakdogámat, illetve az abban való keresgélést. Nagyon nem akarok erről írni, talán egy másik írásban majd részletesebben kitárgyalom ezt a témát. Egyébként Major Balázsnál (régész-arabista-keresztes kutató, Pázmány) és Györkös Attilánál (Debreceni Egyetem) írom a szakdogát, a keresztes hadjáratok idején a Levante-térség kereskedelmi-gazdasági kapcsolatait vizsgálom, lerakatok, telephelyek, útvonalhálózatok, összeköttetések, logisztika, kereskedelmi diplomácia. Szóval ez jó hatással volt rám, mármint a témakijelölés, meg a biztatás, elég megdöbbentő volt az a segítőkészség, amivel találkoztam a pázmányosok részéről. Meg a legfontosabb az volt, hogy végre van már egy értelmes témám.

Ez volt az első változás. A második, hogy a szakdogám témája, hangulata hatott rám. Valljuk be őszintén: aki erről a korról ír, amelyben a vallás ilyen erősen volt jelen, az kétségtelen, minden bizonnyal valami befolyást gyakorol a dolgozó alanyra. És ez így is van. Nem lettem totál keresztény vagy muzulmán, nem kezdtem el újra járni templomba (református vagyok egyébiránt), de azért csak érződik változás az emberben. Sok középkori filmzenét, gregoriánt hallgattam.

A harmadik változás már egy öntudatos, erőteljes, határozott lépés volt: lezajlott egy tradicionális kötődésű, mentális önkorrekció. Pf, na ez ilyen idegesítő, béna szakmázó, orvosi izé volt. De a lényeg kábé ez. A konzervatív értékek felé erősen nyitottam. De ez inkább magam részére, magam számára, magam felé volt fontos: ezeket magamnak kellett éreznem. Ez nekem kellett, ezt nem erőltetem másokra, nem várom el másoktól. Annyiban meg kifelé liberális vagyok, hogy elfogadom a másik értékeit, érzésvilágát. A nyár első részében (júliusban) a szakdogát írtam, augusztusban pedig 18-19. századdal foglalkoztam, és nem a liberális áramlatok meg felvilágosodás érdekelt (bár a korai USA történet nagyon tetszik, példaértékű lehetne nekünk magyaroknak), hanem az abszolút, államcentrikus, konzervatív történelem.

Ez persze októberre némi csőlátásra is vezetett: a jelenlegi magyar társadalmat, az egyetemi légkört nagy kritikával illettem, nehezen fogadtam el, hogy ennyi sok idióta, agyatlan ember jár ide, és ilyen felelőtlenül, bohém módjára fecsérli el az idejét. Csak azt nem vettem figyelembe, hogy a legtöbb egyetemista most jelenleg a 20-as évei elején jár, és élni akar. És nem gondol még arra, hogy keményen politizáljon, komolyan foglalkozzon az élettel, a szociális problémákkal, a korrupcióval stb.. Nem lehetett elvárni azt, hogy ők is olyan 25 éves fejjel, ehhez hasonló élettapasztalattal, felelősségérzülettel viselkedjenek. Hihetetlen türelmetlenség jellemzett most ősszel engem. (a II. József-effektus befigyelt) Komolyan tudtam harapni az biztos, már erősen pedzegettem magamban, hogy kiszállok a DETHÉ-ből, hagyom a francba az egészet. De az is hozzátartozott még, hogy az V. éveseknek kevés órájuk van, sokan tanítási gyakorlaton vannak, alig voltam én is az Egyetemen, márpedig közösségi ember vagyok, és ezt nekem is szem előtt kellett volna tartanom. Meg a végzősök között nagy a frusztráltság, kiábrándultság. Nincs jövőkép, ha van is, az bizonytalan, félelemmel teli.

A már említett november végétől január végéig, február elejéig tartó időszakról és annak a Lánynak a hatásáról már korábban írtam. Addig nem sokat gondolkodtam emberekről, érzésekről, kapcsolatokról, mindenről, pontosabban: nem ilyen mélyen, és túlságosan saját szemszögből tettem azt, ha tettem. Nem vádolom magamat, azért amilyen egykoron voltam, mert szerintem nem voltam nagyon rossz ember. Pusztán lehettem volna figyelmesebb, emberségesebb, türelmesebb, kedvesebb, emberibb. Ez most megint önmarcangolásnak tűnik, de ha az ember nem tisztázza le ezeket magában, akkor semmit nem ér az egész bagázs.
Még mindig nem könnyű elhelyezni ezt a két-három hónapot, olyan körülbelül, mintha egy nemzet próbálná saját múltjának bizonyos részeit, személyeit, korszakát, korszakait saját történelmében elrendezni, a megfelelő helyre tenni. Mint amikor állsz egy nagy könyves polc előtt, kezedben egy bőrkötésű, szép, értékes könyv. És keresed azt a helyet a polcon, ahol úgy gondolod, hogy odaillik, ahol úgy véled, mindig megtalálod. A hely megvan, és a könyv már lassan odaér a kijelölt helyére, majdnem ott van. Szóval csak a kihagyott lehetőség és a mások által érthetetlen önvád az, ami még belém nyilall olykor, de most már azt hiszem oké. A könyv már rajta van a polcon, de nehéz betolni a kijelölt helyére…

…

Valamelyik nap azon gondolkodtam el, hogy az egyes ember másokhoz milyen kapcsolatrendszert alakít ki? Ez picit furi lesz, de nézzük meg, mire gondoltam.



Amikor kilépek az ajtón, a teraszon vagyok. Van tető felettem, bár az eső, a hó és nap egyaránt betolakszik. Arra a teraszra lépve, de még csak nem is kell kitennem a lábam, elég az ajtóban megállnom, elképzelhető, hogy az utcán jön egy ismerős, akinek köszönni szoktam, illik. Ha idős emberről van szó, akkor Tiszteletem, jó napot kívánok! Vagy. Kezét csókolom, Hölgyem, Asszonyom! Ez annyira alap dolog. Na. Ha jön egy gyermek (mert szoktak, hiszen a mi utcánk egy olyan átmenő forgalmú utca, ez vezet a közeli iskolába), akkor szervuszt köszönök, tudniillik már jónapotoznak, csókólomoznak nekem, hehe. Aranyosak. Azért egy picit ez furi. De már szokom, mi lesz majd ha tanítani fogok egyszer, ugye. Ha baráti, korban hasonló ismerős jön, akkor már szia, régebben hello, de valahogy erről leszoktam, nem tudom miért, nekem jobban tetszik a szia, kicsit barátságosabb. Ha egy idegen férfi-nő jön, csenget, határozottan: Jó napot kívánok! Mit parancsol?


De mit akarok ebből kihozni? Más emberekhez, korokhoz, más közegből jöttekhez máshogy köszönök. Igen. Máshogy mosolygok vagy nem mosolygok mondjuk két eltérő habitusú idős, vagy legalábbis koros-középkorú hölgynek: az egyiket közelebbinek érzem, kedvesebben köszönök neki, a másikkal sincs különösebb gondom, egyszerűen csak nem vagyok olyan szívélyes hozzá.

Lépjünk tovább szerintem.
Egyből belevágok a kenyér közepébe, felmutatom fehér valóját: hány emberhez kell hányféleképp viszonyulni, ahhoz hogy ne legyen gond a kommunikációval? Hányféle arcot lehet kialakítani? Ezen elgondolkodni lehet most furcsa, azt mondhatná az ember: nem mindegy?
"Éljünk és kész, vagyok, ami vagyok, nem akarok megfelelni senkinek sem, én én vagyok, változni nem fogok, így kell elfogadni, akinek nem tetszem, ez van, lesz_rom. Én önmagam vagyok, és így jó. Szabad országban vagyunk, én elfogadom, ha Te ilyen vagy, de Te is fogadjál el Engem..."

Hááát… Nem ilyen fekete-fehér, karakán a dolog.

Vajon hány ember felé kell így széttöredeznie az emberi léleknek?

Egy ismerősöm belevaló, életvidám, kemény csaj, felé milyen arcom van? Talán oldottabb, vidámabb, csipkelődös, pajkos, mosolygós, nevetős.
Másik ismerős lány határozott, irányító, megmondó, cinikus, ha bakizik valaki, kivicceljük ketten. És felé, magam is cinikus, kritizálós, keserűen, álmosan nevetős vagyok.
Megint másik ismerős lány kedves, aranyos, mosolygós, közlékeny, lehet vele cseverészni. Vele milyen vagyok? Szintúgy mint ő.
Negyedik ismerősöm is rendes, kedves, vele is lehet mindenről beszélgetni. De felé például kevésbé vagyok kötetlen, talán feszültebb, mintha nem találnánk úgy a hangnemet, simán elbeszélgetünk, de mondjuk felé feszélyezettebb vagyok. Meg ő is az. De elvagyunk.
Egy haverom laza, beszólogatós, röhencselős, szabadszájú. Én miként viselkedem vele? Én is marhulok, barmulok vele, viccelődünk, kritizálunk..
Másik haverom már komolyabb, értelmes nagyon, intellektuel, szóval így beszélek vele. Gabó az, a jelenlegi elnöke a DETHÉ-nek.


Ahhoz, hogy az ember mindenkivel tudjon harmonikus viszonyt kialakítani, hány profilt kell felvennie, vagy inkább hányfelé kell idomulnia? Milliónyit és milliónyihoz. De meg kell-e tenni ezt a lelki erőszakot? Rossz-e egyáltalán ez? Mármint kétértelműen: megerőltető-e ez, illetőleg egészséges-e, természetes-e ennyi ember felé hajolni, ennyi emberhez… simulni? Tehát a kérdés: baj-e ez, hogy mondjuk így simulékony valaki? Például én, hiszen ahány ember, annyiféleképpen viszonyulok hozzá. A farsangi bulin találkoztam két évfolyamtársammal, akik nem rejtik véka alá, hogy gyűlölik a zsidókat és nemzeti érzelműek. Feléjük így fordultam: no, mi az, magyarok, építjük tovább a nemzetet? Nem említve azt, hogy nekem semmi bajom a zsidókkal. Ma este utaztam haza a villamoson, és egy srác, akivel annak idején fociztam az edzésen, beszélt a mostani dolgairól. Informatikus. Én megvallom most, hogy k_rvára rossz passzban voltam, és annyira nem figyeltem rá, meg úgy őszintén: nagyon nem tud az lekötni, hogy a Shell Linux programmal lehet-e programokat átizélni az emailjeire avagy nem.



Megerőltető ez a fajta sokféleség az emberekhez való kommunikációban, az egymásra hangolódásban, esetleg egymást mint embert elfogadásban?
Ez fiatal korban nem könnyű. Felnőttként sem, ismerek olyan embert, aki egyetemistaként olyan antiszociális, hogy ki kellene rúgni az Egyetemről. Értelmiséginek (pláne tanárjelöltnek) nem volna szabad ilyennek lennie. És hogy alakul ki így az ember és milyen érzés „simulékonnyá” válni? De rühellem ezt a szót, hogy simulékony, de hirtelen most nem tudok jobb szót erre. Általános iskolában tanulós fajta, eminens, iskola első, visszahúzódós, lányokkal csipkelődős, szívódós fajta voltam. Középsuliban nagyon antiszociális természetű, főleg másodikban, harmadikban. Elsőben inkább csendes szemlélődő, akkor kezdtem felvenni fokozatosan a kívülálló alteros szerepet. Negyedikben pedig már a bandámmal a hosszú szövetkabátos, fekete csatos cipős, sznob metalost adtuk, ötödévesen már nagyon elefántcsonttorony és már nagyon erős sznobizmus, elfordulás az osztálytól, miközben az első három évben lázadás volt, aztán jött ez az elegáns, komoly elzárkózás. Egy év itthon, megszabadultam negatív attitűdjeimtől, voltam régi haverjaimnál, de az a régi mentalitás levetkőztetett mindannyiunknál, keveset mozdultam ki, a régi koncertjáró feeling nem vonzott már igazándiból egyikünket sem, egész sok filmezés, zenehallgatás (mély, felnőtt, intelligens, érzékeny zenék).

Az Egyetemen már mások felé erős kíváncsiság és elfogadás szelleme volt meg. Akárhogy is nézzük, a társadalomban jelenleg az egyik legtoleránsabb közösségi színtér az Egyetem. Kétszeresen is változik az egyén, ha ide bekerül: egyrészt telnek az évek, és más az elején 18 évesen, és más mondjuk 23 évesen a végén a felfogás; másrészt pedig ott van maga a légkör, a helyszín, az elvárások, a szokások, a milliő. Ez utóbbi rész nemcsak az életkorbeli változásokat adja hozzá a fejlődőben lévő fiatalhoz, és nemcsak pusztán egy közösséghez tartozó érzést, érzésvilágot, mentalitást ad át, hanem azon még túl is mutat. Az Egyetemen különleges szolidaritási, szocializáló érzelmi pulzusok vannak jelen, és ezek a legtöbb esetben hatnak. Milyen szerencsétlenek voltunk még 2005 őszén, amikor elkezdtük az egészet, a tanulmányainkat! És most 2010-ben pedig milyenek lettünk? Félig (de csak félig!) felnőttünk, a másik fél pedig majd ezután jön.

De szerintem az emberi lélek, a személyiség állandóan változik, mert az életben minduntalan új és új helyzetek alakulnak ki. Azt hinnénk, már ismerünk érzéseket, nincs új a nap alatt. Aztán meg rájövünk, hogy a házasságkötésnél, a gyermek születésénél, a gyermek érettségizésénél, annak házasságánál, az unoka jövetelénél, öregkorban, a társ elvesztésénél, hogy mindig vannak új élethelyzetek. És ezek állandóan eszméletre, átértékelésre sarkallnak minket, ezekkel állandóan szembe kell nézni, ezeket az élményeket, érzéseket minduntalan el kell helyezni életünk azon bizonyos nagy könyves polcán.

Talán túl sok volt az ismerős gondolat, szófordulat, foszlány. Szerettem volna most többet kihozni ebből az írásból, de most valahogy ez nem úgy ment, bár fontos dolgokra hívtam fel a figyelmet, legalábbis remélem. Az is lehet, hogy átírom ezt a bejegyzést, mondjuk éjjel, akkor jobban feltárul az ember, mélyebben bontakozik ki, többet ad.





Egy olyan Dal a végére, amit 2002 őszén hallottam, és ugyanazt érzem mindannyiszor hallgatása közben, mint annak idején: erőt és törékenységet.



2004 júniusában az egyik barátommal Budapesten voltunk Anathema koncerten és ezzel a dallal kezdtek. Az egyik legszebb este volt életemben az aznapi, amikor egy egész klubhelyiség üvöltötte az énekessel a mindennapokban az egyszerű halandó rajongónak az éltető szavakat, mondatokat. Eszméletlen élmény volt. Ezt így, a blogot olvasva nem lehet megfelelően körülírni, de aki már volt az első sorban koncerten, és az agyát elveszi az az Élmény, nos, az a személy érti, mire is gondolok.

A Dal eleje csendes gitárral, szomorkás hegedűszóval indít, majd fokozódó dobdübörgéssel berobban, mintha a Mennyország nyílna meg, ahol Angyalok adnak, lehelnek életet a hangokba. A végén - mintegy keretbe foglalva - újra visszatér a sodró dallamfolyam, a távoli orgonaszó, a hegedű.
Ezt a Dalt a Cavanagh-testvérek nem tudom milyen pillanatban, időkben írhatták.
De nagyon ihletett.

Zárni kellene…
Miért volt az elmúlt pár napban letargikus hangulatom? Március elseje van. Egy hozzám nagyon közel álló embernek ma volt a szülinapja, nemrégiben (1-2 hónapja) még elhatároztam, hogy ezen a napon meg fogom lepni, meg milyen jó lesz. Aztán meg máshogy történt minden. Nehéz túllépni, túltenni ezen magam... Valaki azt mondta nekem, hogy (saját képemmel kiegészítve) azt a sebet, ami időnként belénk nyilall, talán csak egy másik személy tudja finom balzsammal meggyógyítani... lehet, talán.

Áh, megígérem, hogy legközelebb valamivel vidámabb bejegyzést fogok írni. Szeretnék írni a gyerekekről, ma a villamoson utazott egy anyuka a kisfiával, utóbbi nem lehetett több 5 évesnél. És hihetetlenül aktív volt a kis csávó! Annyit kérdezgetett édesanyjától, minden érdekelte (Miért sepregetnek sárga mellényben a munkások az utcán? Miért csenget a villamos? Stb.).
Még azt vettem észre, örülök a napi tevékenységeimben az apró dolgoknak: megbecsülöm a kávé keserű, éltető ízét, a reggeli sütemény illatát, azt, hogy egy kemény nap után megnézhetek egy filmet, örömet tud okozni a munkám, ami egyenlő a hobbimmal is, törivel foglalkozni. És az egyre több tavaszi napfény... hát annak pedig nem lehet eléggé örvendeni, mennyire jó már.

Hamarosan nőnap lesz, közeledik. Annyira kiábrándító, hogy mivel totál le vagyok égve, anyáméknak éppen csak tudok valamit venni, más, kedves ismerősömnek meg nem. Igen, azt hiszem, fogok írni a Nőkről, nagyon sokat köszönhetek nekik, valami szépet kellene alkotni, de csak akkor foglalkozom majd ezzel az írással, ha a kedvem meg a hangulatom is oké lesz. Mert annyira megérdemlik... nagyon