Néhány bejegyzést mindenképpen szeretnék még írni, ugyanis nemsokára egy időre (hm, inkább sok időre, de nem végleg) fel fogom függeszteni a blog vezetését. Csak a minap gondoltam bele, hogy milyen rémületesen nehéz félév előtt állok (szigorlat, tanítási gyakorlat, újrakezdeni a németet, Hatvanival foglalkozni, újjászervezni a DETHÉ-t, nyelvvizsga, szakdogát csinálni, bejárás, itthoni teendők stb, stb. stb.). Eléggé lekötnek majd ezek a dolgok. Bárcsak 2011. február 1-je lenne, akkor ezeken túl lennék már.
Egy nagyon kedves, nagyon idős és nagyon bölcs tiszteletes úr azt mondta nemrégiben, hogy ebben a felgyorsult világban, amikor a mobil és az internet ennyire átformálta életvitelünket, jó néha egy kicsit e modern élet előtti korba, évekbe visszamenni, vagy legalább csak visszaemlékezni. Régebben levelet írtak egymásnak az emberek, képeslapot küldtek, és annak is időbe kellett telnie, míg megkapta a címzett. Ma már elég egy e-mail, azt szinte rögtön olvashatja a másik személy. Talán elveszett az a kis kellemes emberi lassúsága az egymás iránti kapcsolatoknak. Egy netes üzenet szabványos, a címzett nem láthatja, hogy a feladónak milyen az írásképe, miképpen vezeti ujjai izgalomtól feszülten azon szavakat mint például „Kedves…”, „Szeretettel…” és más hasonlók. Tíz évvel ezelőtt még alig használtak mobilt, régen egy megbeszélt találkára pontosan illett megjelenni, nem volt sms. Persze, jók ezek a modern dolgok, hasznosak, kényelmesek, gyorsak. Tényleg, szó se róla.
.jpg)
De régen is jó volt. Emlékszem, nővérkémnek (aki gyönyörű csokrokat alkot, lévén virágkötő) amikor udvarolt sógorom, minden héten levelet írt neki. Vasárnap vagy szombaton jött látogatóba, aztán vasárnap este ment vissza a laktanyába (katona volt), de már aznap, hétfőn vagy kedden megírta a levelet, hogy aztán nővérem csütörtökön vagy pénteken megkapja. :) Ez kedves, ma már nincsenek ilyenek, elmúltak ezek az idők. Sajnos. És az emberek egymáshoz való viszonya is másabb volt, mert amikor találkoztak, akkor valamivel jobban becsülték a közösen eltöltött időt. Manapság már msn, chat, skype által a távolság átalakította azt az érzést, hogy milyen jó is találkozni egy ismerőssel.
Jól elkanyarodtam, szóval a tiszteletes megjegyezte, hogy a rohanó mai világban, néha kapcsoljunk ki, élvezzük a csendet, gondolkodjunk kicsit, gondoljunk, töprengjünk az életen, rendezzük így dolgainkat, gondolatainkat, érzéseinket. Nem igaz, az a feltevés, hogy ez időpocséklás volna, ti. merengeni-gondolni-értékelni, és inkább ehelyett menjünk, csináljunk valamit, dolgozzunk vagy kapcsolódjunk ki.
A lényeg, hogy ha lesz időm vagy kedvem, akkor fogok írni. Bár lehet, csak pár hónap múlva lesz ez a legközelebb. De időt arra szakítunk, amire akarunk, így időt bármire lehet szakítani, ez csak akarat kérdése, így aztán bevallottan is az a helyzet, hogy most inkább az utolsó nagy megmérettetésre készülök. Kedvem pedig szinte mindig lenne írni. Bármikor és bármiről. Szeretnék írni egy nagyon jó filmről, egy-két albumról, idős emberek életéről, a szegénységről, és sok minden másról, emberi dolgokról. Január vége óta zeneileg kissé lightos volt a felhozatal, régi haverjaim rendre felróják nekem, hogy valami rockosat-metalosat rakhatnék be, de valahogy azok most illetve már nem hiányoznak ide. Kidühöngtük magunkat rendesen annak idején, öregek vagyunk már mi ahhoz, ugye Benjámin? Hehe! (Benji a macskám) (amúgy ez kamu, a minap hallgattam Mayhem-et meg Napalm Death-et)
Nemrégiben jártam bent Debrecenben, egy nagyon-nagyon kedves ismerősömet látogattam meg a munkahelyén, ami egy teázó, és olyan finom teát készített nekem, amilyet én azt hiszem még nem is igazán ittam, görögdinnye ízű volt, és a helyszín is nagyon kellemes, hangulatos, halk zene, egy ilyen helyen szinte le tudnám élni az életemet. :)
Leginkább az esett jól kimondhatatlanul, hogy megvendégeltek egy teával, és ez (is) megmarad az emberben. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ajándékozzanak nekem, pedig felemelő érzés. Amikor kapunk valamit, akkor először meglepődünk, önkéntelenül mosolygunk, zavartan „óh, hát ezt ééén kaptam? De miért? De jóó!” :) A hálát pedig nem is nagyon tudjuk kifejezni, hogyan is tudnánk? Egy halk köszönet azért csak elhangzik.
Igen, adni üdvös, mert amikor látod örülni a másik személyt, és mosolyát-háláját Feléd küldi, akkor érzed csak igazán, hogy ez tök jó. Viszont legalább ilyen jó kapni is, és ez persze nem önzőség, mert mindig csak adni-adni-meg-adni, ebbe aztán tényleg belefáradhat az ember, nem? De ha kap az illető ajándékot, akkor ő is megtudja, milyen kellemesen bizsergető ajándékozottnak lenni.
Ez a teázós nap egyébként nagyon feldobott engem, mikor hazaértem, én is csináltam egy teát, de hát az nem volt olyan, mint amilyet pár órával előtte elkortyolgathattam. Próbálkozni azért csak szabad, nem? :-)
Nnnnna, akkor a most következő Dal is ilyen bódító-gondtalan-harmonikus-szívderítő kellemes teázós-kávézgatós szerzemény (ezért tettem be ide nyárias-délutános-lazulós képeket-festményeket). Tényleg megkapó a hangulata: olyan, mintha ülnél egy nyári délután Debrecen valamelyik kávézójában (vagy teázójában), beszélgetnél, iszogatnál és közben halkan szól a háttérzeneként ez:
Egy nagyon kedves, nagyon idős és nagyon bölcs tiszteletes úr azt mondta nemrégiben, hogy ebben a felgyorsult világban, amikor a mobil és az internet ennyire átformálta életvitelünket, jó néha egy kicsit e modern élet előtti korba, évekbe visszamenni, vagy legalább csak visszaemlékezni. Régebben levelet írtak egymásnak az emberek, képeslapot küldtek, és annak is időbe kellett telnie, míg megkapta a címzett. Ma már elég egy e-mail, azt szinte rögtön olvashatja a másik személy. Talán elveszett az a kis kellemes emberi lassúsága az egymás iránti kapcsolatoknak. Egy netes üzenet szabványos, a címzett nem láthatja, hogy a feladónak milyen az írásképe, miképpen vezeti ujjai izgalomtól feszülten azon szavakat mint például „Kedves…”, „Szeretettel…” és más hasonlók. Tíz évvel ezelőtt még alig használtak mobilt, régen egy megbeszélt találkára pontosan illett megjelenni, nem volt sms. Persze, jók ezek a modern dolgok, hasznosak, kényelmesek, gyorsak. Tényleg, szó se róla.
.jpg)
De régen is jó volt. Emlékszem, nővérkémnek (aki gyönyörű csokrokat alkot, lévén virágkötő) amikor udvarolt sógorom, minden héten levelet írt neki. Vasárnap vagy szombaton jött látogatóba, aztán vasárnap este ment vissza a laktanyába (katona volt), de már aznap, hétfőn vagy kedden megírta a levelet, hogy aztán nővérem csütörtökön vagy pénteken megkapja. :) Ez kedves, ma már nincsenek ilyenek, elmúltak ezek az idők. Sajnos. És az emberek egymáshoz való viszonya is másabb volt, mert amikor találkoztak, akkor valamivel jobban becsülték a közösen eltöltött időt. Manapság már msn, chat, skype által a távolság átalakította azt az érzést, hogy milyen jó is találkozni egy ismerőssel.
Jól elkanyarodtam, szóval a tiszteletes megjegyezte, hogy a rohanó mai világban, néha kapcsoljunk ki, élvezzük a csendet, gondolkodjunk kicsit, gondoljunk, töprengjünk az életen, rendezzük így dolgainkat, gondolatainkat, érzéseinket. Nem igaz, az a feltevés, hogy ez időpocséklás volna, ti. merengeni-gondolni-értékelni, és inkább ehelyett menjünk, csináljunk valamit, dolgozzunk vagy kapcsolódjunk ki.
A lényeg, hogy ha lesz időm vagy kedvem, akkor fogok írni. Bár lehet, csak pár hónap múlva lesz ez a legközelebb. De időt arra szakítunk, amire akarunk, így időt bármire lehet szakítani, ez csak akarat kérdése, így aztán bevallottan is az a helyzet, hogy most inkább az utolsó nagy megmérettetésre készülök. Kedvem pedig szinte mindig lenne írni. Bármikor és bármiről. Szeretnék írni egy nagyon jó filmről, egy-két albumról, idős emberek életéről, a szegénységről, és sok minden másról, emberi dolgokról. Január vége óta zeneileg kissé lightos volt a felhozatal, régi haverjaim rendre felróják nekem, hogy valami rockosat-metalosat rakhatnék be, de valahogy azok most illetve már nem hiányoznak ide. Kidühöngtük magunkat rendesen annak idején, öregek vagyunk már mi ahhoz, ugye Benjámin? Hehe! (Benji a macskám) (amúgy ez kamu, a minap hallgattam Mayhem-et meg Napalm Death-et)
Nemrégiben jártam bent Debrecenben, egy nagyon-nagyon kedves ismerősömet látogattam meg a munkahelyén, ami egy teázó, és olyan finom teát készített nekem, amilyet én azt hiszem még nem is igazán ittam, görögdinnye ízű volt, és a helyszín is nagyon kellemes, hangulatos, halk zene, egy ilyen helyen szinte le tudnám élni az életemet. :)
Leginkább az esett jól kimondhatatlanul, hogy megvendégeltek egy teával, és ez (is) megmarad az emberben. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ajándékozzanak nekem, pedig felemelő érzés. Amikor kapunk valamit, akkor először meglepődünk, önkéntelenül mosolygunk, zavartan „óh, hát ezt ééén kaptam? De miért? De jóó!” :) A hálát pedig nem is nagyon tudjuk kifejezni, hogyan is tudnánk? Egy halk köszönet azért csak elhangzik.
Igen, adni üdvös, mert amikor látod örülni a másik személyt, és mosolyát-háláját Feléd küldi, akkor érzed csak igazán, hogy ez tök jó. Viszont legalább ilyen jó kapni is, és ez persze nem önzőség, mert mindig csak adni-adni-meg-adni, ebbe aztán tényleg belefáradhat az ember, nem? De ha kap az illető ajándékot, akkor ő is megtudja, milyen kellemesen bizsergető ajándékozottnak lenni.
Ez a teázós nap egyébként nagyon feldobott engem, mikor hazaértem, én is csináltam egy teát, de hát az nem volt olyan, mint amilyet pár órával előtte elkortyolgathattam. Próbálkozni azért csak szabad, nem? :-)
Nnnnna, akkor a most következő Dal is ilyen bódító-gondtalan-harmonikus-szívderítő kellemes teázós-kávézgatós szerzemény (ezért tettem be ide nyárias-délutános-lazulós képeket-festményeket). Tényleg megkapó a hangulata: olyan, mintha ülnél egy nyári délután Debrecen valamelyik kávézójában (vagy teázójában), beszélgetnél, iszogatnál és közben halkan szól a háttérzeneként ez:
(egyébként a Dal a svéd Opeth zenekartól származik, mely progresszív modern avantgard death metalt művel. De gondoltad volna, hogy ilyen zenét is tud írni egy metalbanda? ... Hát én sem. Na ennyit a sztereotípiákról...)
