Ősz II. - Tűnődő

Opeth, néhány Dal, galéria, hangulatok, gondolatok, töprengés... Fejezetek az Őszről.
A legszebb őszi dalai hallgathatók meg az Opeth-től, és igyekszem a lehető leghangulatosabb képeket összeválogatni.

Az ember nehezen akar beletörődni augusztus végén-szeptember elején, hogy "Batyuba szedte rongyait a nyár".

Reggel arra ébredek, hogy csendesen, de mégis kapkodva pakolja össze dolgait.
Ő az. Nyár.
Már így is továbbmaradt, mint lehetett, ideges, feszült. Gyönyörűszín rúzsait felveszi, sietősen táskájába akarja menet közben dobni, de néhány a legélénkebbek közül leesik, még a levegőben szétlebegnek árnyalataik, beragyogván az öregedő leveleket.
- Miért sietsz annyira?
Rám pillant, ezeket a szemeket soha nem lehet felejteni. Olyan Élet, Erő és Vidámság sugárzik még belőlük. Most a feszültséggel keveredik bennük a távozás miatti szomorúság.
Felszedegeti a rúzsokat, amelyek nélkül a földön nyugvó levelek beletörődnek a hideg és eső általi elöregedésbe - megbarnulnak majd.
És Ő maga aranyos fürtjeit félresimítja, egy üres tálra gyümölcszamatokat rendez még el gondosan, itt hagyja őket.
- Majd egyél ezekből, friss, ízletes, a piacos nénitől vettem, üdvözöl. - Még rohanva is milyen gondoskodó... Én amikor rohanok egyik helyről a másikra, soha nem vagyok ilyen, inkább komor és gondterhelt, sokszor mogorva. De viszont Ő: mint a fáradhatatlan Anyák, mint a bábáskodó Nővérek, mint a hűséges Társak, mint a szerető Barátnők.
- Köszönöm. Nem.. szóval, nem tudod még, mikor jössz majd, ugye?
- Áh, dehogy tudom. Talán áprilisban, vagy lehet már korán, március végén.
- Bár úgy lenne...
A görögkék kendődet, melyet lazán nyakad körül sokszor viselted az év közepén, most táskádba gyűrted. Majd megállsz.
- De fogsz hiányozni..
- Igen. Te is.
Puha illatú karjaiddal gyorsan túlesel az ölelésen, majd felkapod táskádat.
- Segítsek?
- Áá, nem kell, boldogulok, nyugi.
Az ajtóban még visszapillantasz és utoljára elmosolyodol. Ezért a mosolyért, meg azért, hogy jövőre bizton eljössz újra, kellemes nyugalom száll meg.
Visszafogott mély sóhaj, aztán az ablakon kitekintek, közben kortyolom a bársony fekete kávét.
Tűnődve nézem a padokat.
Gyönyörű ez az Ősz.

És egy újabb kegyetlen, brutális év áll előttem...

* * *

* * *

Ősz I. - Nyitány: Szüret

Opeth, hét Dal, hét galéria, hangulatok, gondolatok, töprengés... Fejezetek az Őszről. A legszebb őszi dalai hallgathatók meg az Opeth-től, és igyekszem a lehető leghangulatosabb képeket összeválogatni.
Remélem kezdésnek érzékelhető az évszak megindító hangulata az Opeth "Harvest" (Szüret) c. dalának merengő, a levelek elhullását kifejező gitárakkordjaival.

* * *

Nádak, erek

Talán csak képekkel lehet körülírni azt a hangulatot, mellyel a makói (tehát magyar) Gire nevű együttes "Nádak, erek" c. Dala őszi késő délután, kora este illataként belengi ezt a kilenc percet. A bágyadt novemberi vidéki táj atmoszférája nagyon különleges, csak remélem, hogy a képeket nézegetve és a lentebb hallható szerzemény által a blogolvasó átérzi ezt a feelinget.
A Dal megint egy csoda, igazi unikum: ahogyan a tradicionális elemeket (pl. a népies ihletésű verset Sarkadi Judit sajátosan énekli fel) szerves, élő egésszé ötvözik a modern hangzásvilággal (elektronikus dub-ok és gitár). Csak néhány momentumot ragadnék ki a patakként, érként csordogáló zenefolyamból: az 1:27-től felcsendülő dallam után megjelenik a füstös szagú alkonyodó táj, a köd leereszkedik. 3:31-től belép metsző szélként a modern gitár. 4:14-től tempósabbá válik, erőteljes komplex őrlések hallhatók, majd 5:06-tól az idő múlásának hirtelenségét demonstrálva nagyon felgyorsul. 6:25-től pedig elvágyódó visszhangosított harmóniák lépnek be. Majd minden elhalkul, eltompul, mintha a közeledő Télnek hódolna be.
A Dal hosszúnak tűnik, de adj neki esélyt, hallgasd végig, ilyet máshol úgyse hallasz. És mert annyira egyéni, annyira előremutató, és annyira ... jó.
Igen.
Ezt hívják Művészetnek.

Gire - Nádak, erek

Parazsat csitít
Vásznat szétterít
Reggelre

Vöröset darál
Rozsdát rászitál
A csendre

Kútban kóborol
Malomban dobol
Magába'

Füst lehel, ha szól
Ködgubák alól
A tájra

Kalapján a szél
Kacagón mesél
Dörömböl

Szilvaszín eget
Aranyszõnyeget
Kigöngyöl

Azon fonnyad el
Rõzseszívekkel
Ahogy rég

De ha terád lel
Benned bújik el
Aludj még


* * *

* * *

Reggeli fény

A fenti kliphez tartozó "Open Box" c. Dal előadója az a Portishead nevű bristoli illetőségű (tehát angol) zenei formáció, mely a 90-es években a kialakuló trip-hop stílus másik atyjával, a Massive Attack-kel párhuzamosan tárja elénk a mai (nem feltétlenül feldobott) modern ember lelki világának érzékenységét. Úgy is nevezik ezt mint urbánus zene: a városi ember bizonytalansága, rezdülése, érzékenysége, a city melankóliája, a huszonegyedik századi ember létbevetettsége, az emberi/szerelmi kapcsolatok fonalszálainak görcsbe torkolása, és még sok minden kifejezője.

A Dalhoz készült klip a reggelt és a hozzá köthető impulzusokat próbálja bemutatni. Hűvösség, nyugalom, fáradtság, pihentség, bársony meleg, félhomály, aggodalom a megkezdődő naptól, remény a szép nap felé - rengeteg minden eszünkbe juthat a reggelről.

A ma ritka kiegyensúlyozott reggele miatt íratott most bejegyzés: a szelíden bepillantó derengés, a visszafogott, de még jelenlévő madárének, a puha ízű cappuccino. Ez az utolsó ilyen nap, még hagyni kell körülölelni.
...
Aztán holnap elkezdődik az abszurd végtelen hajtás, óráról-órára, percről-percre, az őrlő fáradtság, a nyers kávé...
De még ez a holnap feszessége, ma még ez nem zavarhatja meg a reggel adta örömteli bódultságot.

A lezuhant bebarnuló levelek és a naptár ugyanakkor már jelzik: "Mostantól hűvösebb napok jönnek..."

* * *

Woman

Egy Kérés az olvasóhoz: a bejegyzést nagyon lassan olvasd végig, szóról másik szóra, mondatról másik mondatra, sorról következő sorra haladva. Lassan. Nyugodtan. Figyelmesen.

A női gondolkodás, mentalitás és lélek. Különlegesen összetett, elegáns, finom, hasonlatos ahhoz a megfaragott, lecsiszolt, majd lakkozott asztalhoz, mely karcsú, valamint sarkai szépen kerekítettek. Vajon mire gondolhatott a Teremtő, amikor megalkotta a Nőt? Most csak ez jutna eszembe elsőre, tipikusan férfiszemmel nézve ezt az Alkotást.

Aztán tovább.

Másodjára inkább az, hogy mennyi borzasztó teher szakad rájuk életük során. Nagyon sokat gondolkoztam Róluk. Rengeteget.

Engem két Nő nevelt fel, Anyám és Nővérem. Talán ezért (is) vagyok érzékenyebb feléjük.

Bejárós. Tíz éve. Nádudvarról Debrecenbe. Napi 2,5-3 óra. Hihetetlenül sok emberrel találkozom, lehetetlen csak úgy elmenni mellettük. Nem lehet nem észreveni, hogy az a sok Nő, aki bejár a munkahelyére, iskolába minden nap, milyen megtörten néz ki olykor a busz ablakán.

Egy kedves barátom azt mondta tavasszal, hogy meg se próbáld megérteni őket. Pedig ha... Mert annyi bajt, gondot, konfliktust tudnánk elkerülni, ha a figyelmet vennénk előre, s nem az érdeket. Talán elég volna első lépésként túllépni azon, hogy "Vannak". Másodikként pedig nem eszköznek tekinteni őket. De gyanítom: már induláskor botlás történik milliónyi esetben...

Viszont saját tapasztalataim szerint olykor sok esetben az érzékenységük folytán túl nagy elvárást is támasztanak a Férfiakkal szemben, mégpedig olyanokat, amelyeket bizton nem tudnak azok teljesíteni, mert vagy nincsenek felkészítve rá/rájuk vagy pedig nem tudnak róla/róluk (tudniillik mit is kell tenniük, reagálniuk bizonyos élethelyzetekben). Lehet-e megoldás, egyensúly? Talán. Talán ezek által: türelem, megértés, elfogadás, nyitottság, lassú változás, figyelembe venni a másik problémáit, személyiségét, igényeit.
Na mindegy.

A Dal Neneh Cherry-től van, '96-ból. Akkor 12 lehettem, egyik kedvencem volt, tetszett, gyerekként, nosztalgia. De ma már egészen másként tekintek rá.

Férfiszemmel.

1956

1956 októberében Európa keleti részén, egy kis országban, melynek népe oly sokat tűrt és szenvedett már, egy Nemzet szájából csodás erővel lelkes kiáltószó hangzott fel, amely aztán kétségbeesett sikollyá torzult, majd iszonyú csend tornyosult és nehezedett a lelkekre.



"Ápold ezt a kis csendesen, de annál biztosabban égő aranyló lángot, melyet sem rekkenő fagy, sem hó, sem metsző szél, sem hideg eső, sem otromba elnyomás, sem hazugság nem tudott elfújni és emlékét eltörölni. Nem tudta. Mert ez a pici lángocska nemcsak égett, hanem égetett is. Mélyen belénk. Egy szót. Büszkeség. Légy te is büszke!" (Ákos)

Ősz

(nem igazán tudok mit hozzátenni ehhez, mert vannak alkotások, amiket szavakkal nem lehet leírni, ez a Költemény és a hozzá készült Dal pont ilyen.
A súlyos-drámai Zene, a fátyolos-fáradt Hang, a megindító Vers és a hangulatos Képek együtt, közösen letaglózzák az embert.
Hihetetlen kisugárzása van.
Döbbenet.
Gyönyörű.)

* * *

JÓZSEF ATTILA : ŐSZ

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

* * *

Ágnes Vanilla - József Attila : Ősz

Ernyedt figyelem nyári képzete

(átgondolva 2010. szeptember 12-én, este)

Kellemesen meleg nyári éjjel fekete szárnyteste teríti be a csendesen bóbiskoló utcát, mely felé a magát büszkén mutogató virágokkal áldott kert helyszínt ad az egymásnak óvatosan udvarló tücsökzenészek felelgető játékának. Nyitott ablak hűséges élettársa, a függöny beengedi a délutáni eső kéredzkedő levegőzamatát. A tág szoba óriás sötétében csak az asztali lámpácska adja a fényt a késő órákkal küzdőnek. A lámpa fénye unottan figyel engem és az előttem magát megadó és kitáró olvasnivalót. Az esti zuhany tisztító és fáradságot lemosdani igyekvő hatása megelégelte az alany csökönyét, és inkább elment, aludni. A XX. századi szigorlati készülődés rabszolgái, jegyzetlapocskák, akik ’68-as diákokként rebellisen szanaszét szállják meg a bútorokat - a korszakos fényképalbumok - az irdatlan hosszú kronológiák - a korba beleélést segítő filmek - a méltóságos megjelenésű és testes monográfiák - és még a többi is. Várnak, várják a lehetőséget az átadásra. Pangó száraz csendben mereven kattog az agy a 30-as évek magyar közéletéről.

Anyám már alszik. Nem tolakodóan, csendesen, halkan nyílik az ajtó, a küszöbön átérve félig szemlesütve (szinte elnézést kérve), de félig mosolyogva – belépsz. Már a kopottan ezüstös színű kilincs mozgására felpillantottam törten, elsőként nem akartam, hogy bárkit is a kilincs beengedjen, de láttalak, és e pillanatnyi mogorva érzület elröppent, amikor láttam, hogy Te libbensz be. Pedig annyira kellene koncentrálni, tekerni, szorít az idő. De mégis: mint tikkadt szomjazónak a víz; mint éhező gyermeknek a falatka kenyér – a jelenléted.
Nem kértél elnézést a zavarásért, önkéntelenül is sejted, hogy soha nem tudnék ezért Rád morogni, inkább csendesen szóltál (nem is tudom mihez hasonlított e hang: a nagy zakatolás közepette, mintha a városi robajból hirtelen erdőbe tévedve a madárének):
- Hoztam Neked egy kis barackot.
Mint a kofárkisasszony, a finom áruját felmutatod: kedvenc tányérszínemen, kék üvegesen felszelt sárgabarack falatok kedvesen üdvözölnek engem.
És mosolyogsz. Nem tudnék e mosoly miatt haragudni azért, mert a kétségbeesett gürizésem közepette zavartál. Nem. Az nem lehet.
Leteszed a tányérkát az asztalra, kezem mellé. A székem mögé elbújsz előlem. Krémsárga nyári éjjeli alvókád suhan. Nemrégiben zuhanyozhattál, a méz-joghurt fürdő illata körbeleng, könnyű, finom. Női illat. Egy nyugalomhullám.
A barack húsának rostjai akkor érik a nyelvet, mikor végtelen puha, törékeny kezeddel a tarkómhoz érsz. Szelíd nyomás a vállakra. Belőlem mély, lassan felhúzódzkodó sóhaj, majd röviden ki. Újabb nyugalomhullám.
Halkan suttogod:
- Most már pihenned kellene.
- Mmm, ahm. – Csak ennyi jött tőlem.
- Gyere, elég volt ennyi mára, majd holnap reggel folytatod. Még van három hét szeptember 3-ig.
Ujjaid végigsimítják a frissen borotvált, telt arcot, hajam borzolod. A napközbeni erős, határozott szövete a férfi tudatnak most foszladozik. Még egy nyugalomhullám, amely már húz és leránt. Mintha éreznéd zuhanásom az álom felé, mosolyogva:
- No, hát Te mindjárt elalszol.
- Hja…
- Mit tanulsz most ilyen kitartóan?
- Imrédy. Meg a többi.
- Ez volt az? (a magas, csontos arcú, komor miniszterelnökre mutatsz) Elég durva palinak néz ki. 5 évet rávágnék. Simán.
Ez megmosolyogtat. Hunyorítva felnézek, a fény megtörik, hajad színe bizonytalan, látszik gesztenyebarna-búzaszőke-szederfekete-vagykitudja árnyban.
- És Te miért nem alszol már?
- Elég furi volna, ha én szunyókálnék és Te még tanulsz.
Mosoly.
- Mindjárt befejezem. Már csak... két oldal.
Elgondolkodsz. Ránézel az újságra, biztos két oldal lesz az? Nem több? Aztán mélységes szemeiddel rám tekintesz, engedékenyen:
- Na jó, rendben. De mindjárt egy óra. Ne maradj fenn sokáig. Gyere lassan pihenni.
- Pár perc, aztán megyek.
- Oksa, készítek be kávét reggelre.
Ujjaid utoljára beletúrnak hajamba, ajakérintés homlokra, és a konyhába mész. Eddig tartott. Lehetett talán két perc.

Rápillantok az Imrédyről készült cikkre. Aztán szememet körbedörzsölöm. Áh, elfelejtettem mondani, hogy nincs itthon abból a szokásos kávéból, csak a másik fajtát kellene. Kikecmergek a könyvekkel erődített asztaltól, botorkálok, a konyhába. De sötét van. Szoktatom szemem hozzá, végig az ebédlőn keresztül, a konyhában is sötét van. Villanyt kapcsolok. Nincs senki sehol. A kávéfőzőben várakozik a fekete. Az asztalon gyümölcskosár, benne alszik szilva – és barack. A kék tányér magányosan a csöpögtetőben felpillant.

Visszamegyek a szobámba.
Végigsimítom többnapos borostájú, fogyott arcomat. Leülök, beleszippantok az asztal körüli levegőbe, de nem érzek illatot, csak a hűvös, rideg, gyomrozó augusztus végi éjjelt. Égett szemekkel saját naptáramra nézek: augusztus 29. Az órán: mindjárt három. Gyors és apró sóhaj. A pánik fogai kezdenek mélyedni az eszmélet húsába, de a szokásos férfiakra jellemező keménység lesöpri, arcél merevedik. Újra az Imrédy-cikk.

...
De aztán... aztán mégis: elgondolkodom.
Lehetséges, azt hiszem: talán nem is voltál.

* * *

A Perfect Circle - Vanishing
(a harmadik felsejlő kép különösen kedves 4:10 után)

Nyárról

(a lentebb olvasható Versek olvasása közben szinte magától értetődő, hogy ez a Dal szól.)

Szabó Rita: Így emlékezem

Késő nyári alkonyon,
félő: meleg van nagyon.
a nap, mely izzó gömb
vörös mezőben fönt.
Enyhe szellő lengedez,
nyári zápor permetez.
Szivárványsugár az égen
bárányfelhők körében.
Tóparton nádasban,
békák kórusban
dalolnak hangosan.
Gólya vígan kelepel,
harkály kopogva felel.
tücsök fürgén ciripel,
nyárra ősz jön el,
vissza így emlékezem...

* * *

Török Attila: Nyárból Őszbe

Zölden suhog mező,
erdő, gyümölcsös
útmenti füvek
örökkévalóságként
állnak meg-meg
lengve, ahogy
gondolatnál csaknem
gyorsabban elrobog
egy busz
s mégis szélnél sebesebben
azt előzve, keverve, cibálva
suhognak, zúgnak el.
Egy helyben repülő madár
békésen legelő juh
vagy tehén, ló, csirkék
és fácánok, a nyulak
- fülük hátrahajtva mozdulatlan
lapulnak a fűben
bokrok alatt az első
elszáradt levelek között
Aztán beton, vaspálya.
acél és kövek,
kövek közt megint füvek,
virágok - pitypang.
Villanypóznák: csak
hogy ne félj.
Petróleumlámpás tanyák.
körülöttük tarló,
akácos, csikók
suba a lócán
mellette rég nem
használt juhászbot

És a második sárga levél
vagy inkább vörös bár
még félig zöld és a
muskátli is piros.
De pipacs rég nincs már
se búzavirág, szarkaláb
és búza sincs.
a nyár hosszúra nyúlt
léptekkel ballag tovább
itt nemsoká fázós
lesz neki, húzódik délre át
Siratják a napraforgók,
fekete szemeiket a
földre sütik, búsan
lehajtják fejük.
Szemmagas kukorica
cipeli súlyos aranycsöveit
jobbra sárga a határ
és fekete ünneplőbe öltözött
balra zöldellő eleven mező
aztán már ott is egyre több
vörös, barna, sárga

Szebb búcsút inthet-e a nyár?
csinos gúnyáját fölöltve
a vadgesztenye
szendén szégyellve testét
szúrós héját veti
keresztbe
csak édesanya bocsájt
ily gyönyörűséggel
buzogánnyal, darvak énekével
szilvalekvárral, őszi kenyérrel.

* * *


Nimród Laboda : Hol van már a párductestű nyár?

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél -
az ösvényt kémlelem, az ösvényt - mert nem jöttél.

És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.

Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét - hinni, mint egy gyermek.

Indulok tovább. - Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.

Míg az ősz - ki tudja hányadik -
a párductestű nyárról álmodik.

* * *



Nadányi Zoltán: Szürkület

Mintha elmerült harangok
zengenének vízfenéken,
úgy lebegnek halk, törékeny
hangok messzi-messziről.

Felmerül a régi lépcső,
hol kopogva fel-le vágtat
kis cipőm. Jegenyefákat
fú a szél az udvaron.

Hangyalepte vén eperfa
bő gyümölcsöt szór a kertre,
már az élet elkeverte
gyenge ízét nyelvemen.

Nagy szobákban félve járok,
bútorok közt csapdarejtő
mély homály, kétségbeejtő
csend, holt arcok a falon.

Állok szívre-tett kezekkel,
a holdfény oly különös-kék,
minden zugban ördögöcskék
zakatolnak őrjítőn.

Száz búvójú ősi kertnek
titkosan zúg fája, bokra,
fínom ujjal ágra, bogra
fátylat sző a szürkület.

Lombos filagóriában
szellemek báloznak este,
forgolódnak lopva, lesve
ollónyeste bokrokon.

Szembejő a szürkületben
cimborám, a nagy komondor,
szőre borzad, szeme fondor,
rámmorog, elkarikáz.

Fellebegnek régi arcok,
de ólmos füst fedi mindet,
egy orr, egy száj, egy tekintet
villan ki, egy körszakáll.

Mély álomból felkönyöklök,
valamerre halk panasszal
sír a pénz és döng az asztal
és berreg a hahota;

kint veszett eb fut a porban,
borzong az útszéli ákác
és ágyamhoz áll az ádáz,
fogcsattogtató Halál.

Mért tolul fel minden emlék
az éj festékébe mártva,
mint homályos, hűvös ábra,
kusza és kísérteti?

Örök árnyék leng a kerten,
ül a ház sötét kalappal,
mint ahol nincs soha nappal,
mint ahol csak este van.

Örök árnyék és köd és gyász,
lebukó Nap fáklyakorma:
így neveltek fájdalomra
méregnedvű harmatok.

Hátranézek tétovázva,
ködlik a Múlt elszakadtan
és mosolygok és patakban
fut le a könny arcomon.

Arthur Koestler

Arthur Koestler
(1905-1983)

„A totalitárius államok elmélete és gyakorlata a legnagyobb kihívás, amellyel az ember a történelem során szembetalálta magát.”
/ A. Koestler /

„ … minden kollektív cél bármely eszközt szentesít, és nemcsak megengedi, hanem meg is követeli, hogy az egyén minden tekintetben alárendeltessék a köznek.”
/ A. Koestler /

„Kékes bőrű, puffadt hasú nőket és gyermekeket láttam, üres, élettelen szemekkel… Átfésültem a vidéket, rejtett gabonakészlet után kutattam… Idős emberek éléskamráját ürítettem ki, befogva a fülem a gyermekek sírása és az asszonyok jajveszékelése előtt… meg voltam győződve arról, hogy a vidék nagyszerű és szükséges átalakítását hajtom végre.”
/ Lev Kopoljev, kommunista aktivista /

„Az állomásokon sorban álltak a kéregető parasztok… az asszonyok a vonatablakhoz emelték rettenetes csecsemőiket, hatalmas, félrebillenő fejükkel, cingár kezükkel-lábukkal és felpuffadt, hegyes hasukkal.”
/ A. Koestler az ukrajnai éhínségről /

„Majd a villamosság pótolja az Istent. Imádkozzon csak a paraszt a villamossághoz, inkább a hatóságok, mint az ég hatalmát érzi majd ki belőle.”
/ Lenin /

* * *

105 évvel ezelőtt ezen a napon született a XX. század egyik legfigyelemreméltóbb társadalomfilozófusa, értelmiségije: Arthur Koestler.


Ha van jellemző írószemélyisége a XX. századnak, aki életével és műveivel is ennek az átélhetetlen és megemészthetetlen szélsőségekkel teli kornak a lenyomatát jelenti, akkor az Arthur Koestler. Neve összeforrott a Sötétség délben c. alkotásával. E művével beírta magát a század legjelentősebb íróinak társaságába. Megalkotta az első fontos antikommunista elemző művet a sztálinizmusról, az iszonyatos és brutális tisztogatási perek természetéről és mechanizmusáról. Méghozzá igen korán: a moszkvai nagy perek után mindössze két évvel. Így is vonult be az irodalmi köztudatba: szinte az első, aki képes volt megragadni a sztálinizmus lényegét. Éles szemű, kiváló politikai érzékkel bír, kivételesen érzékeny a hatalom és az egyén viszonyára, megérti a totalitárius erők démonikus játékát.


A magyar származású kiváló antitotalitarista gondolkodó sokrétegű, komplex identitással rendelkezett, hiszen zsidó családban született Budapesten (ő maga nem volt vallásos, de a cionista törekvéssel és a zsidók kivándorlásával egyetértett), aztán Bécsben élt tovább, baloldali kommunista érzékenységét formáló éveiben Franciaországban és Szovjetunióban is működött, Spanyolországban Franco jobboldali hívei majdnem kivégezték, majd brit állampolgár lett. Koestler a kommunizmusból történő megrendítő kiábrándulása után olyan alapműveket alkotott meg mint például a Sötétség délben vagy a Nyílvessző a végtelenbe. Amiért Koestlerről a mai fiatalság (meg egyáltalán: a mai magyar ember) semmit sem tud, az leginkább annak köszönhető, hogy egyrészt őt mint renegátot az 1945 utáni kommunista berendezkedés kiátkozta odvas templomából, másrészt pedig a mai jobboldal felrója neki zsidó származását és korábbi kommunista múltját, igen ostoba módon e két tényezőtől nem tud elvonatkoztatni. Amiért Koestler minden szempontból tiszteletet érdemel az, hogy képes volt kiszakadni az egykori szellemi közegéből, illetve egy nagyon erős kritikai érzéket és a politikai függetlenség pozícióját felvéve az individualizmus talaján állva rendszerezte, feltárta az egyén alávetettségét, a hatalom kiszélesedett, totális voltát, előbbi leigázását utóbbi által.


1983-ban Nyugaton az újságok címoldalon közölték: Arthur Koestler feleségével együtt öngyilkosságot követett el.
Hányan tudták akkor, hogy ki volt Arthur Koestler?
És ma vajon hányan tudhatják?

http://www.koestler.hu/koestler011000.html
(Körmendy Zsuzsanna cikkét Koestlerről a Rubicon 2005/8. számában lehet bővebben elolvasni.)
Nem szoktam írni arról, amivel a szakomon foglalkozom, a történelemről. Most kivételt tettem.

* * *

Rubasov megtörése a belügyi népbiztos kihallgatása által
(részlet Koestler Sötétség délben c. munkájából)

"Olyan következetesek voltunk, hogy a földtulajdon igazságos elosztásának nevében szántszándékkal hagytuk, hogy egyetlen év alatt ötmillió parasztcsalád haljon éhen. Olyan következetesen meg akartuk szabadítani az embert a bérrabszolgaság láncaitól, hogy tízmillió embert küldtünk kényszermunkára a sarkkörön túlra és a távol-keleti őserdőkbe, ahol olyan körülmények között kellett robotolniuk, mint az ókori gályaraboknak. [...] A nép életszínvonala alacsonyabb mint a Forradalom előtt volt; a munkakörülmények nehezebbek, a fegyelem embertelenebb, a norma szigorúbb, mint a gyarmatokon; a halálbüntetés alsó korhatárát tizenkét évre szállítottuk le [!!!] [...] A világ legnagyobb rendőri szervezetét építettük föl, amely nemzeti intézménnyé tette a besúgást."

* * *

A zárt rendszerről
(részlet Koestler Nyílvessző a végtelenbe c. munkájából)

„Az első – méghozzá döntő – hatás, amelyet a marxizmus tanulmányozása tett rám, az volt, hogy tudtomon kívül egy intellektuálisan nyitott világból egy intellektuálisan zárt világba léptem át. A marxizmus […] zárt rendszer.
„Zárt rendszer” alatt először is egy olyan egyetemes gondolkodási módszert értek, amely azt állítja, minden jelenség magyarázatára képes széles e világon, és az emberiség minden bajára gyógyírt ígér. Másodszor: olyan rendszert, amely semmilyen újonnan megfigyelt tény nyomán nem hajlandó módosítani önmagát, hanem kellően rugalmas védekezőrendszerrel bír ahhoz, hogy semlegesítse ezek hatását – azaz rendkívül magas szintre fejlesztett kazuisztikus eljárások segítségével beillessze a kívánt rendbe. Harmadszor pedig olyan rendszert, amely ha az ember egyszer a bűvkörébe került – minden talajuktól megfosztja kritikai képességeit.
[…] a zárt rendszer kizárja az objektív érvelés lehetőségét, mégpedig két, egymáshoz kapcsolódó eljárás segítségével: a) a tényeket skolasztikus módszerekkel megfosztják bizonyítóerejüktől; b) az ellenvetést úgy teszik semmissé, hogy az érvelés hangsúlyát áthelyezik az ellenvetés mögötti pszichológiai motívumra. Ez az eljárás teljesen jogos a zárt rendszer játékszabályai szerint, amelyek, bármennyire abszurdnak tűnnek is a kívülálló szemében, roppant kohézióval és belső következetességgel rendelkeznek.”

* * *

... És néhány képsor a megvalósult zárt rendszer világából ...
(zene: Massive Attack)
(a klip első néhány másodperce zajos)

* * *