(átgondolva 2010. szeptember 12-én, este)
Kellemesen meleg nyári éjjel fekete szárnyteste teríti be a csendesen bóbiskoló utcát, mely felé a magát büszkén mutogató virágokkal áldott kert helyszínt ad az egymásnak óvatosan udvarló tücsökzenészek felelgető játékának. Nyitott ablak hűséges élettársa, a függöny beengedi a délutáni eső kéredzkedő levegőzamatát. A tág szoba óriás sötétében csak az asztali lámpácska adja a fényt a késő órákkal küzdőnek. A lámpa fénye unottan figyel engem és az előttem magát megadó és kitáró olvasnivalót. Az esti zuhany tisztító és fáradságot lemosdani igyekvő hatása megelégelte az alany csökönyét, és inkább elment, aludni. A XX. századi szigorlati készülődés rabszolgái, jegyzetlapocskák, akik ’68-as diákokként rebellisen szanaszét szállják meg a bútorokat - a korszakos fényképalbumok - az irdatlan hosszú kronológiák - a korba beleélést segítő filmek - a méltóságos megjelenésű és testes monográfiák - és még a többi is. Várnak, várják a lehetőséget az átadásra. Pangó száraz csendben mereven kattog az agy a 30-as évek magyar közéletéről.
Anyám már alszik. Nem tolakodóan, csendesen, halkan nyílik az ajtó, a küszöbön átérve félig szemlesütve (szinte elnézést kérve), de félig mosolyogva – belépsz. Már a kopottan ezüstös színű kilincs mozgására felpillantottam törten, elsőként nem akartam, hogy bárkit is a kilincs beengedjen, de láttalak, és e pillanatnyi mogorva érzület elröppent, amikor láttam, hogy Te libbensz be. Pedig annyira kellene koncentrálni, tekerni, szorít az idő. De mégis: mint tikkadt szomjazónak a víz; mint éhező gyermeknek a falatka kenyér – a jelenléted.
Nem kértél elnézést a zavarásért, önkéntelenül is sejted, hogy soha nem tudnék ezért Rád morogni, inkább csendesen szóltál (nem is tudom mihez hasonlított e hang: a nagy zakatolás közepette, mintha a városi robajból hirtelen erdőbe tévedve a madárének):
- Hoztam Neked egy kis barackot.
Mint a kofárkisasszony, a finom áruját felmutatod: kedvenc tányérszínemen, kék üvegesen felszelt sárgabarack falatok kedvesen üdvözölnek engem.
És mosolyogsz. Nem tudnék e mosoly miatt haragudni azért, mert a kétségbeesett gürizésem közepette zavartál. Nem. Az nem lehet.
Leteszed a tányérkát az asztalra, kezem mellé. A székem mögé elbújsz előlem. Krémsárga nyári éjjeli alvókád suhan. Nemrégiben zuhanyozhattál, a méz-joghurt fürdő illata körbeleng, könnyű, finom. Női illat. Egy nyugalomhullám.
A barack húsának rostjai akkor érik a nyelvet, mikor végtelen puha, törékeny kezeddel a tarkómhoz érsz. Szelíd nyomás a vállakra. Belőlem mély, lassan felhúzódzkodó sóhaj, majd röviden ki. Újabb nyugalomhullám.
Halkan suttogod:
- Most már pihenned kellene.
- Mmm, ahm. – Csak ennyi jött tőlem.
- Gyere, elég volt ennyi mára, majd holnap reggel folytatod. Még van három hét szeptember 3-ig.
Ujjaid végigsimítják a frissen borotvált, telt arcot, hajam borzolod. A napközbeni erős, határozott szövete a férfi tudatnak most foszladozik. Még egy nyugalomhullám, amely már húz és leránt. Mintha éreznéd zuhanásom az álom felé, mosolyogva:
- No, hát Te mindjárt elalszol.
- Hja…
- Mit tanulsz most ilyen kitartóan?
- Imrédy. Meg a többi.
- Ez volt az? (a magas, csontos arcú, komor miniszterelnökre mutatsz) Elég durva palinak néz ki. 5 évet rávágnék. Simán.
Ez megmosolyogtat. Hunyorítva felnézek, a fény megtörik, hajad színe bizonytalan, látszik gesztenyebarna-búzaszőke-szederfekete-vagykitudja árnyban.
- És Te miért nem alszol már?
- Elég furi volna, ha én szunyókálnék és Te még tanulsz.
Mosoly.
- Mindjárt befejezem. Már csak... két oldal.
Elgondolkodsz. Ránézel az újságra, biztos két oldal lesz az? Nem több? Aztán mélységes szemeiddel rám tekintesz, engedékenyen:
- Na jó, rendben. De mindjárt egy óra. Ne maradj fenn sokáig. Gyere lassan pihenni.
- Pár perc, aztán megyek.
- Oksa, készítek be kávét reggelre.
Ujjaid utoljára beletúrnak hajamba, ajakérintés homlokra, és a konyhába mész. Eddig tartott. Lehetett talán két perc.
Rápillantok az Imrédyről készült cikkre. Aztán szememet körbedörzsölöm. Áh, elfelejtettem mondani, hogy nincs itthon abból a szokásos kávéból, csak a másik fajtát kellene. Kikecmergek a könyvekkel erődített asztaltól, botorkálok, a konyhába. De sötét van. Szoktatom szemem hozzá, végig az ebédlőn keresztül, a konyhában is sötét van. Villanyt kapcsolok. Nincs senki sehol. A kávéfőzőben várakozik a fekete. Az asztalon gyümölcskosár, benne alszik szilva – és barack. A kék tányér magányosan a csöpögtetőben felpillant.
Visszamegyek a szobámba.
Végigsimítom többnapos borostájú, fogyott arcomat. Leülök, beleszippantok az asztal körüli levegőbe, de nem érzek illatot, csak a hűvös, rideg, gyomrozó augusztus végi éjjelt. Égett szemekkel saját naptáramra nézek: augusztus 29. Az órán: mindjárt három. Gyors és apró sóhaj. A pánik fogai kezdenek mélyedni az eszmélet húsába, de a szokásos férfiakra jellemező keménység lesöpri, arcél merevedik. Újra az Imrédy-cikk.
...
De aztán... aztán mégis: elgondolkodom.
Lehetséges, azt hiszem: talán nem is voltál.
Kellemesen meleg nyári éjjel fekete szárnyteste teríti be a csendesen bóbiskoló utcát, mely felé a magát büszkén mutogató virágokkal áldott kert helyszínt ad az egymásnak óvatosan udvarló tücsökzenészek felelgető játékának. Nyitott ablak hűséges élettársa, a függöny beengedi a délutáni eső kéredzkedő levegőzamatát. A tág szoba óriás sötétében csak az asztali lámpácska adja a fényt a késő órákkal küzdőnek. A lámpa fénye unottan figyel engem és az előttem magát megadó és kitáró olvasnivalót. Az esti zuhany tisztító és fáradságot lemosdani igyekvő hatása megelégelte az alany csökönyét, és inkább elment, aludni. A XX. századi szigorlati készülődés rabszolgái, jegyzetlapocskák, akik ’68-as diákokként rebellisen szanaszét szállják meg a bútorokat - a korszakos fényképalbumok - az irdatlan hosszú kronológiák - a korba beleélést segítő filmek - a méltóságos megjelenésű és testes monográfiák - és még a többi is. Várnak, várják a lehetőséget az átadásra. Pangó száraz csendben mereven kattog az agy a 30-as évek magyar közéletéről.
Anyám már alszik. Nem tolakodóan, csendesen, halkan nyílik az ajtó, a küszöbön átérve félig szemlesütve (szinte elnézést kérve), de félig mosolyogva – belépsz. Már a kopottan ezüstös színű kilincs mozgására felpillantottam törten, elsőként nem akartam, hogy bárkit is a kilincs beengedjen, de láttalak, és e pillanatnyi mogorva érzület elröppent, amikor láttam, hogy Te libbensz be. Pedig annyira kellene koncentrálni, tekerni, szorít az idő. De mégis: mint tikkadt szomjazónak a víz; mint éhező gyermeknek a falatka kenyér – a jelenléted.
Nem kértél elnézést a zavarásért, önkéntelenül is sejted, hogy soha nem tudnék ezért Rád morogni, inkább csendesen szóltál (nem is tudom mihez hasonlított e hang: a nagy zakatolás közepette, mintha a városi robajból hirtelen erdőbe tévedve a madárének):
- Hoztam Neked egy kis barackot.
Mint a kofárkisasszony, a finom áruját felmutatod: kedvenc tányérszínemen, kék üvegesen felszelt sárgabarack falatok kedvesen üdvözölnek engem.
És mosolyogsz. Nem tudnék e mosoly miatt haragudni azért, mert a kétségbeesett gürizésem közepette zavartál. Nem. Az nem lehet.
Leteszed a tányérkát az asztalra, kezem mellé. A székem mögé elbújsz előlem. Krémsárga nyári éjjeli alvókád suhan. Nemrégiben zuhanyozhattál, a méz-joghurt fürdő illata körbeleng, könnyű, finom. Női illat. Egy nyugalomhullám.
A barack húsának rostjai akkor érik a nyelvet, mikor végtelen puha, törékeny kezeddel a tarkómhoz érsz. Szelíd nyomás a vállakra. Belőlem mély, lassan felhúzódzkodó sóhaj, majd röviden ki. Újabb nyugalomhullám.
Halkan suttogod:
- Most már pihenned kellene.
- Mmm, ahm. – Csak ennyi jött tőlem.
- Gyere, elég volt ennyi mára, majd holnap reggel folytatod. Még van három hét szeptember 3-ig.
Ujjaid végigsimítják a frissen borotvált, telt arcot, hajam borzolod. A napközbeni erős, határozott szövete a férfi tudatnak most foszladozik. Még egy nyugalomhullám, amely már húz és leránt. Mintha éreznéd zuhanásom az álom felé, mosolyogva:
- No, hát Te mindjárt elalszol.
- Hja…
- Mit tanulsz most ilyen kitartóan?
- Imrédy. Meg a többi.
- Ez volt az? (a magas, csontos arcú, komor miniszterelnökre mutatsz) Elég durva palinak néz ki. 5 évet rávágnék. Simán.
Ez megmosolyogtat. Hunyorítva felnézek, a fény megtörik, hajad színe bizonytalan, látszik gesztenyebarna-búzaszőke-szederfekete-vagykitudja árnyban.
- És Te miért nem alszol már?
- Elég furi volna, ha én szunyókálnék és Te még tanulsz.
Mosoly.
- Mindjárt befejezem. Már csak... két oldal.
Elgondolkodsz. Ránézel az újságra, biztos két oldal lesz az? Nem több? Aztán mélységes szemeiddel rám tekintesz, engedékenyen:
- Na jó, rendben. De mindjárt egy óra. Ne maradj fenn sokáig. Gyere lassan pihenni.
- Pár perc, aztán megyek.
- Oksa, készítek be kávét reggelre.
Ujjaid utoljára beletúrnak hajamba, ajakérintés homlokra, és a konyhába mész. Eddig tartott. Lehetett talán két perc.
Rápillantok az Imrédyről készült cikkre. Aztán szememet körbedörzsölöm. Áh, elfelejtettem mondani, hogy nincs itthon abból a szokásos kávéból, csak a másik fajtát kellene. Kikecmergek a könyvekkel erődített asztaltól, botorkálok, a konyhába. De sötét van. Szoktatom szemem hozzá, végig az ebédlőn keresztül, a konyhában is sötét van. Villanyt kapcsolok. Nincs senki sehol. A kávéfőzőben várakozik a fekete. Az asztalon gyümölcskosár, benne alszik szilva – és barack. A kék tányér magányosan a csöpögtetőben felpillant.
Visszamegyek a szobámba.
Végigsimítom többnapos borostájú, fogyott arcomat. Leülök, beleszippantok az asztal körüli levegőbe, de nem érzek illatot, csak a hűvös, rideg, gyomrozó augusztus végi éjjelt. Égett szemekkel saját naptáramra nézek: augusztus 29. Az órán: mindjárt három. Gyors és apró sóhaj. A pánik fogai kezdenek mélyedni az eszmélet húsába, de a szokásos férfiakra jellemező keménység lesöpri, arcél merevedik. Újra az Imrédy-cikk.
...
De aztán... aztán mégis: elgondolkodom.
Lehetséges, azt hiszem: talán nem is voltál.
* * *
A Perfect Circle - Vanishing
(a harmadik felsejlő kép különösen kedves 4:10 után)
(a harmadik felsejlő kép különösen kedves 4:10 után)
