(a lentebb olvasható Versek olvasása közben szinte magától értetődő, hogy ez a Dal szól.)
Szabó Rita: Így emlékezem
Késő nyári alkonyon,
félő: meleg van nagyon.
a nap, mely izzó gömb
vörös mezőben fönt.
Enyhe szellő lengedez,
nyári zápor permetez.
Szivárványsugár az égen
bárányfelhők körében.
Tóparton nádasban,
békák kórusban
dalolnak hangosan.
Gólya vígan kelepel,
harkály kopogva felel.
tücsök fürgén ciripel,
nyárra ősz jön el,
vissza így emlékezem...
* * *
Török Attila: Nyárból Őszbe
Zölden suhog mező,
erdő, gyümölcsös
útmenti füvek
örökkévalóságként
állnak meg-meg
lengve, ahogy
gondolatnál csaknem
gyorsabban elrobog
egy busz
s mégis szélnél sebesebben
azt előzve, keverve, cibálva
suhognak, zúgnak el.
Egy helyben repülő madár
békésen legelő juh
vagy tehén, ló, csirkék
és fácánok, a nyulak
- fülük hátrahajtva mozdulatlan
lapulnak a fűben
bokrok alatt az első
elszáradt levelek között
Aztán beton, vaspálya.
acél és kövek,
kövek közt megint füvek,
virágok - pitypang.
Villanypóznák: csak
hogy ne félj.
Petróleumlámpás tanyák.
körülöttük tarló,
akácos, csikók
suba a lócán
mellette rég nem
használt juhászbot
És a második sárga levél
vagy inkább vörös bár
még félig zöld és a
muskátli is piros.
De pipacs rég nincs már
se búzavirág, szarkaláb
és búza sincs.
a nyár hosszúra nyúlt
léptekkel ballag tovább
itt nemsoká fázós
lesz neki, húzódik délre át
Siratják a napraforgók,
fekete szemeiket a
földre sütik, búsan
lehajtják fejük.
Szemmagas kukorica
cipeli súlyos aranycsöveit
jobbra sárga a határ
és fekete ünneplőbe öltözött
balra zöldellő eleven mező
aztán már ott is egyre több
vörös, barna, sárga
Szebb búcsút inthet-e a nyár?
csinos gúnyáját fölöltve
a vadgesztenye
szendén szégyellve testét
szúrós héját veti
keresztbe
csak édesanya bocsájt
ily gyönyörűséggel
buzogánnyal, darvak énekével
szilvalekvárral, őszi kenyérrel.
* * *
Nimród Laboda : Hol van már a párductestű nyár?
Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.
Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél -
az ösvényt kémlelem, az ösvényt - mert nem jöttél.
És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.
Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét - hinni, mint egy gyermek.
Indulok tovább. - Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.
Míg az ősz - ki tudja hányadik -
a párductestű nyárról álmodik.
* * *
Nadányi Zoltán: Szürkület
Mintha elmerült harangok
zengenének vízfenéken,
úgy lebegnek halk, törékeny
hangok messzi-messziről.
Felmerül a régi lépcső,
hol kopogva fel-le vágtat
kis cipőm. Jegenyefákat
fú a szél az udvaron.
Hangyalepte vén eperfa
bő gyümölcsöt szór a kertre,
már az élet elkeverte
gyenge ízét nyelvemen.
Nagy szobákban félve járok,
bútorok közt csapdarejtő
mély homály, kétségbeejtő
csend, holt arcok a falon.
Állok szívre-tett kezekkel,
a holdfény oly különös-kék,
minden zugban ördögöcskék
zakatolnak őrjítőn.
Száz búvójú ősi kertnek
titkosan zúg fája, bokra,
fínom ujjal ágra, bogra
fátylat sző a szürkület.
Lombos filagóriában
szellemek báloznak este,
forgolódnak lopva, lesve
ollónyeste bokrokon.
Szembejő a szürkületben
cimborám, a nagy komondor,
szőre borzad, szeme fondor,
rámmorog, elkarikáz.
Fellebegnek régi arcok,
de ólmos füst fedi mindet,
egy orr, egy száj, egy tekintet
villan ki, egy körszakáll.
Mély álomból felkönyöklök,
valamerre halk panasszal
sír a pénz és döng az asztal
és berreg a hahota;
kint veszett eb fut a porban,
borzong az útszéli ákác
és ágyamhoz áll az ádáz,
fogcsattogtató Halál.
Mért tolul fel minden emlék
az éj festékébe mártva,
mint homályos, hűvös ábra,
kusza és kísérteti?
Örök árnyék leng a kerten,
ül a ház sötét kalappal,
mint ahol nincs soha nappal,
mint ahol csak este van.
Örök árnyék és köd és gyász,
lebukó Nap fáklyakorma:
így neveltek fájdalomra
méregnedvű harmatok.
Hátranézek tétovázva,
ködlik a Múlt elszakadtan
és mosolygok és patakban
fut le a könny arcomon.
