Február 20-án jegyeztem be legutoljára, de az „csak” egy Dal volt (no de milyen!). Előtte néhány nappal véstem rendeset, bár az is csak egy összedobott valami volt. Szóval értelmeset már vagy 2-2,5 hete nem írtam. Hát pár dolog történt azóta, volt egy német történelmi hét, amit a DETHE szervezett, nem volt rossz, a hangulat már jó volt a csapatban, bár érezhető bizonytalanság, szkeptikusság a jövőt tekintve, amit csak én és egy-két ember vélünk. Ezt a blogon nem írom le, akit érdekel úgyis megkérdi tőlem.
Nem gondolom, hogy ez a blogos önfeltárás rossz dolog volna. Nyilván a legintimebb ügyeket nem írom le, van bizonyos határ, de az eddigiek olyan bejegyzések, melyek vállalhatók, váratlanul nyíltak, őszinték. Olyan dolgokat, érzéseket, gondolatfoszlányokat írok le, melyeket nem szokás megosztani másokkal. Nem rossz ez, csak nem megszokott, az emberek zárkózottak, úgy vélik, ha nagyon sokat tudatnak a világgal, az előnytelen számukra, rossz fényt vet rájuk, és így tovább. Igaza van az egyik lánynak, hogy ezeken más is eltöpreng, ezek másnak is magától értetődőek. De nem vezetnek blogot, magukban tartják. Ami egyébként nem baj, egyik sem baj.
A farsangi buli nem volt rossz, bár mostani fejjel nem feltétlenül öltöznék be. Most nem lenne kedvem ehhez. A mamuszt még mindig nem mostam ki, remek. Az este és az éjszaka felemásra sikerült: maga a buli korrekt volt, bár egy személyes dolog miatt némi összeomlás is volt (illetve majdnem). Vannak emberek, akik viszont figyelnek, segítőkészek. És ez megnyugtató, tényleg. A két-négy héttel ezelőtti, és az elmúlt 2-3 hónapnyi időhöz, eseményekhez képest erősnek, stabilnak éreztem (meg érzem most is) magam. Olykor a komor pillanatok bevillannak, de inkább már előretekintek.
A mai nap sz_r volt, elterveztem, hogy mit fogok tenni, de minden szét-/elcsúszott 1-2 órával, Anyám is mindig talál okokat, hogy cs_sztessen valamivel, ami tényleg felemelő érzés, már-már hiányzik ez olykor. A fejem meg majd szétrobbant, annyira fáj az elmúlt 1-2 héten. De szép idő volt ma, a szomszéd néni is érdeklődött, hogy van a fiatalúr (mármint én), kedves tőle, ez jólesett. Tavaly ősszel szinte semmilyen órára nem jártam be, most, a mai nap voltam bent egy előadáson (Madarásznak az olasz reneszánsz irodalommal foglalkozó kurzusa), és azt vettem észre, hogy milyen nyugtalan vagyok, türelmetlen órán; elszoktam a jegyzeteléstől is, attól, hogy végigüljek figyelmesen egy órát. Pedig most tavasszal sok előadásra járok majd be, és ez szerintem türelemre fog vezetni újra, lesz rendszer, napi beosztás, stabilitás.
Antimatter - In Stone (ez új dolog, blog közben egy Dalt beszúrni)
Azt hiszem, hogy most jó. Ilyen mentalitás nem igazán volt bennem még, nincs most már visszavonulás, elzárkózás, kritika, cinizmus, inkább mélység, érettség, figyelem, őszinteség van. Annyira örülnék, ha most ez nem változna meg, hanem megmaradna, sokáig, akár évekig, évtizedekig.
Pontosan egy évvel ezelőtt éreztem azt, hogy kezdek változni. Valahogy ez olyan tudatos volt, igyekeztem előrelépni. Az egyébként nagyon nem tud érdekelni, hogy más mit gondol erről, főképp a cinikusok részéről, akik mindenhez szeretnek hozzászólni, mert úgy vélik (azt hiszik), hogy ez feltétlenül szükséges, és hogy ők mennyire átlátják a dolgot, a folyamatot. Pedig r_hadtul nem. Körülbelül most zárul be ez a hatalmas változás, olyan volt mint egy óriási kör. Áá nem. Ha megteszed a kört, ugyanoda jutsz vissza, tehát nem volt értelme, inkább csak utaztál. Ez inkább, mint egy spirál, csak nem lefelé haladtam, hanem felfelé. A 2009 elején érzett kiábrándultság, embertelenség, kilátástalanság nem adott perspektívát, és azt éreztem már tavaly tavasszal, hogy az nem alternatíva. Végigtekintve életemen saját magamat progresszív lelki fejlődésűnek tartom, mindig kell az előrelépés, a mozgás, mindig kell haladni valamerre, ez megvolt, csak aztán megrekedtem, stagnáltam, a negatív külső hatások pedig jöttek. A tavalyi év szédületes volt a DETHÉ-vel, miközben emberileg roncsok lettünk, és megviselt minket. A többiek nevében nehéz ezt felhozni, de részemről mint egykori elnök… 2008. szeptember 15-én, hétfőn délután még egyszer át kellett volna gondolnom azt, de nem tudhattuk, mibe fogunk bele.
Jó, hogy akkor 2009. márciusában végre elkezdhettem a szakdogámat, illetve az abban való keresgélést. Nagyon nem akarok erről írni, talán egy másik írásban majd részletesebben kitárgyalom ezt a témát. Egyébként Major Balázsnál (régész-arabista-keresztes kutató, Pázmány) és Györkös Attilánál (Debreceni Egyetem) írom a szakdogát, a keresztes hadjáratok idején a Levante-térség kereskedelmi-gazdasági kapcsolatait vizsgálom, lerakatok, telephelyek, útvonalhálózatok, összeköttetések, logisztika, kereskedelmi diplomácia. Szóval ez jó hatással volt rám, mármint a témakijelölés, meg a biztatás, elég megdöbbentő volt az a segítőkészség, amivel találkoztam a pázmányosok részéről. Meg a legfontosabb az volt, hogy végre van már egy értelmes témám.
Ez volt az első változás. A második, hogy a szakdogám témája, hangulata hatott rám. Valljuk be őszintén: aki erről a korról ír, amelyben a vallás ilyen erősen volt jelen, az kétségtelen, minden bizonnyal valami befolyást gyakorol a dolgozó alanyra. És ez így is van. Nem lettem totál keresztény vagy muzulmán, nem kezdtem el újra járni templomba (református vagyok egyébiránt), de azért csak érződik változás az emberben. Sok középkori filmzenét, gregoriánt hallgattam.
A harmadik változás már egy öntudatos, erőteljes, határozott lépés volt: lezajlott egy tradicionális kötődésű, mentális önkorrekció. Pf, na ez ilyen idegesítő, béna szakmázó, orvosi izé volt. De a lényeg kábé ez. A konzervatív értékek felé erősen nyitottam. De ez inkább magam részére, magam számára, magam felé volt fontos: ezeket magamnak kellett éreznem. Ez nekem kellett, ezt nem erőltetem másokra, nem várom el másoktól. Annyiban meg kifelé liberális vagyok, hogy elfogadom a másik értékeit, érzésvilágát. A nyár első részében (júliusban) a szakdogát írtam, augusztusban pedig 18-19. századdal foglalkoztam, és nem a liberális áramlatok meg felvilágosodás érdekelt (bár a korai USA történet nagyon tetszik, példaértékű lehetne nekünk magyaroknak), hanem az abszolút, államcentrikus, konzervatív történelem.
Ez persze októberre némi csőlátásra is vezetett: a jelenlegi magyar társadalmat, az egyetemi légkört nagy kritikával illettem, nehezen fogadtam el, hogy ennyi sok idióta, agyatlan ember jár ide, és ilyen felelőtlenül, bohém módjára fecsérli el az idejét. Csak azt nem vettem figyelembe, hogy a legtöbb egyetemista most jelenleg a 20-as évei elején jár, és élni akar. És nem gondol még arra, hogy keményen politizáljon, komolyan foglalkozzon az élettel, a szociális problémákkal, a korrupcióval stb.. Nem lehetett elvárni azt, hogy ők is olyan 25 éves fejjel, ehhez hasonló élettapasztalattal, felelősségérzülettel viselkedjenek. Hihetetlen türelmetlenség jellemzett most ősszel engem. (a II. József-effektus befigyelt) Komolyan tudtam harapni az biztos, már erősen pedzegettem magamban, hogy kiszállok a DETHÉ-ből, hagyom a francba az egészet. De az is hozzátartozott még, hogy az V. éveseknek kevés órájuk van, sokan tanítási gyakorlaton vannak, alig voltam én is az Egyetemen, márpedig közösségi ember vagyok, és ezt nekem is szem előtt kellett volna tartanom. Meg a végzősök között nagy a frusztráltság, kiábrándultság. Nincs jövőkép, ha van is, az bizonytalan, félelemmel teli.
A már említett november végétől január végéig, február elejéig tartó időszakról és annak a Lánynak a hatásáról már korábban írtam. Addig nem sokat gondolkodtam emberekről, érzésekről, kapcsolatokról, mindenről, pontosabban: nem ilyen mélyen, és túlságosan saját szemszögből tettem azt, ha tettem. Nem vádolom magamat, azért amilyen egykoron voltam, mert szerintem nem voltam nagyon rossz ember. Pusztán lehettem volna figyelmesebb, emberségesebb, türelmesebb, kedvesebb, emberibb. Ez most megint önmarcangolásnak tűnik, de ha az ember nem tisztázza le ezeket magában, akkor semmit nem ér az egész bagázs.
Még mindig nem könnyű elhelyezni ezt a két-három hónapot, olyan körülbelül, mintha egy nemzet próbálná saját múltjának bizonyos részeit, személyeit, korszakát, korszakait saját történelmében elrendezni, a megfelelő helyre tenni. Mint amikor állsz egy nagy könyves polc előtt, kezedben egy bőrkötésű, szép, értékes könyv. És keresed azt a helyet a polcon, ahol úgy gondolod, hogy odaillik, ahol úgy véled, mindig megtalálod. A hely megvan, és a könyv már lassan odaér a kijelölt helyére, majdnem ott van. Szóval csak a kihagyott lehetőség és a mások által érthetetlen önvád az, ami még belém nyilall olykor, de most már azt hiszem oké. A könyv már rajta van a polcon, de nehéz betolni a kijelölt helyére…
…
Valamelyik nap azon gondolkodtam el, hogy az egyes ember másokhoz milyen kapcsolatrendszert alakít ki? Ez picit furi lesz, de nézzük meg, mire gondoltam.
Amikor kilépek az ajtón, a teraszon vagyok. Van tető felettem, bár az eső, a hó és nap egyaránt betolakszik. Arra a teraszra lépve, de még csak nem is kell kitennem a lábam, elég az ajtóban megállnom, elképzelhető, hogy az utcán jön egy ismerős, akinek köszönni szoktam, illik. Ha idős emberről van szó, akkor Tiszteletem, jó napot kívánok! Vagy. Kezét csókolom, Hölgyem, Asszonyom! Ez annyira alap dolog. Na. Ha jön egy gyermek (mert szoktak, hiszen a mi utcánk egy olyan átmenő forgalmú utca, ez vezet a közeli iskolába), akkor szervuszt köszönök, tudniillik már jónapotoznak, csókólomoznak nekem, hehe. Aranyosak. Azért egy picit ez furi. De már szokom, mi lesz majd ha tanítani fogok egyszer, ugye. Ha baráti, korban hasonló ismerős jön, akkor már szia, régebben hello, de valahogy erről leszoktam, nem tudom miért, nekem jobban tetszik a szia, kicsit barátságosabb. Ha egy idegen férfi-nő jön, csenget, határozottan: Jó napot kívánok! Mit parancsol?
De mit akarok ebből kihozni? Más emberekhez, korokhoz, más közegből jöttekhez máshogy köszönök. Igen. Máshogy mosolygok vagy nem mosolygok mondjuk két eltérő habitusú idős, vagy legalábbis koros-középkorú hölgynek: az egyiket közelebbinek érzem, kedvesebben köszönök neki, a másikkal sincs különösebb gondom, egyszerűen csak nem vagyok olyan szívélyes hozzá.
Lépjünk tovább szerintem.
Egyből belevágok a kenyér közepébe, felmutatom fehér valóját: hány emberhez kell hányféleképp viszonyulni, ahhoz hogy ne legyen gond a kommunikációval? Hányféle arcot lehet kialakítani? Ezen elgondolkodni lehet most furcsa, azt mondhatná az ember: nem mindegy?
"Éljünk és kész, vagyok, ami vagyok, nem akarok megfelelni senkinek sem, én én vagyok, változni nem fogok, így kell elfogadni, akinek nem tetszem, ez van, lesz_rom. Én önmagam vagyok, és így jó. Szabad országban vagyunk, én elfogadom, ha Te ilyen vagy, de Te is fogadjál el Engem..."
Hááát… Nem ilyen fekete-fehér, karakán a dolog.
Vajon hány ember felé kell így széttöredeznie az emberi léleknek?
Egy ismerősöm belevaló, életvidám, kemény csaj, felé milyen arcom van? Talán oldottabb, vidámabb, csipkelődös, pajkos, mosolygós, nevetős.
Másik ismerős lány határozott, irányító, megmondó, cinikus, ha bakizik valaki, kivicceljük ketten. És felé, magam is cinikus, kritizálós, keserűen, álmosan nevetős vagyok.
Megint másik ismerős lány kedves, aranyos, mosolygós, közlékeny, lehet vele cseverészni. Vele milyen vagyok? Szintúgy mint ő.
Negyedik ismerősöm is rendes, kedves, vele is lehet mindenről beszélgetni. De felé például kevésbé vagyok kötetlen, talán feszültebb, mintha nem találnánk úgy a hangnemet, simán elbeszélgetünk, de mondjuk felé feszélyezettebb vagyok. Meg ő is az. De elvagyunk.
Egy haverom laza, beszólogatós, röhencselős, szabadszájú. Én miként viselkedem vele? Én is marhulok, barmulok vele, viccelődünk, kritizálunk..
Másik haverom már komolyabb, értelmes nagyon, intellektuel, szóval így beszélek vele. Gabó az, a jelenlegi elnöke a DETHÉ-nek.
Ahhoz, hogy az ember mindenkivel tudjon harmonikus viszonyt kialakítani, hány profilt kell felvennie, vagy inkább hányfelé kell idomulnia? Milliónyit és milliónyihoz. De meg kell-e tenni ezt a lelki erőszakot? Rossz-e egyáltalán ez? Mármint kétértelműen: megerőltető-e ez, illetőleg egészséges-e, természetes-e ennyi ember felé hajolni, ennyi emberhez… simulni? Tehát a kérdés: baj-e ez, hogy mondjuk így simulékony valaki? Például én, hiszen ahány ember, annyiféleképpen viszonyulok hozzá. A farsangi bulin találkoztam két évfolyamtársammal, akik nem rejtik véka alá, hogy gyűlölik a zsidókat és nemzeti érzelműek. Feléjük így fordultam: no, mi az, magyarok, építjük tovább a nemzetet? Nem említve azt, hogy nekem semmi bajom a zsidókkal. Ma este utaztam haza a villamoson, és egy srác, akivel annak idején fociztam az edzésen, beszélt a mostani dolgairól. Informatikus. Én megvallom most, hogy k_rvára rossz passzban voltam, és annyira nem figyeltem rá, meg úgy őszintén: nagyon nem tud az lekötni, hogy a Shell Linux programmal lehet-e programokat átizélni az emailjeire avagy nem.
Megerőltető ez a fajta sokféleség az emberekhez való kommunikációban, az egymásra hangolódásban, esetleg egymást mint embert elfogadásban?
Ez fiatal korban nem könnyű. Felnőttként sem, ismerek olyan embert, aki egyetemistaként olyan antiszociális, hogy ki kellene rúgni az Egyetemről. Értelmiséginek (pláne tanárjelöltnek) nem volna szabad ilyennek lennie. És hogy alakul ki így az ember és milyen érzés „simulékonnyá” válni? De rühellem ezt a szót, hogy simulékony, de hirtelen most nem tudok jobb szót erre. Általános iskolában tanulós fajta, eminens, iskola első, visszahúzódós, lányokkal csipkelődős, szívódós fajta voltam. Középsuliban nagyon antiszociális természetű, főleg másodikban, harmadikban. Elsőben inkább csendes szemlélődő, akkor kezdtem felvenni fokozatosan a kívülálló alteros szerepet. Negyedikben pedig már a bandámmal a hosszú szövetkabátos, fekete csatos cipős, sznob metalost adtuk, ötödévesen már nagyon elefántcsonttorony és már nagyon erős sznobizmus, elfordulás az osztálytól, miközben az első három évben lázadás volt, aztán jött ez az elegáns, komoly elzárkózás. Egy év itthon, megszabadultam negatív attitűdjeimtől, voltam régi haverjaimnál, de az a régi mentalitás levetkőztetett mindannyiunknál, keveset mozdultam ki, a régi koncertjáró feeling nem vonzott már igazándiból egyikünket sem, egész sok filmezés, zenehallgatás (mély, felnőtt, intelligens, érzékeny zenék).
Az Egyetemen már mások felé erős kíváncsiság és elfogadás szelleme volt meg. Akárhogy is nézzük, a társadalomban jelenleg az egyik legtoleránsabb közösségi színtér az Egyetem. Kétszeresen is változik az egyén, ha ide bekerül: egyrészt telnek az évek, és más az elején 18 évesen, és más mondjuk 23 évesen a végén a felfogás; másrészt pedig ott van maga a légkör, a helyszín, az elvárások, a szokások, a milliő. Ez utóbbi rész nemcsak az életkorbeli változásokat adja hozzá a fejlődőben lévő fiatalhoz, és nemcsak pusztán egy közösséghez tartozó érzést, érzésvilágot, mentalitást ad át, hanem azon még túl is mutat. Az Egyetemen különleges szolidaritási, szocializáló érzelmi pulzusok vannak jelen, és ezek a legtöbb esetben hatnak. Milyen szerencsétlenek voltunk még 2005 őszén, amikor elkezdtük az egészet, a tanulmányainkat! És most 2010-ben pedig milyenek lettünk? Félig (de csak félig!) felnőttünk, a másik fél pedig majd ezután jön.
De szerintem az emberi lélek, a személyiség állandóan változik, mert az életben minduntalan új és új helyzetek alakulnak ki. Azt hinnénk, már ismerünk érzéseket, nincs új a nap alatt. Aztán meg rájövünk, hogy a házasságkötésnél, a gyermek születésénél, a gyermek érettségizésénél, annak házasságánál, az unoka jövetelénél, öregkorban, a társ elvesztésénél, hogy mindig vannak új élethelyzetek. És ezek állandóan eszméletre, átértékelésre sarkallnak minket, ezekkel állandóan szembe kell nézni, ezeket az élményeket, érzéseket minduntalan el kell helyezni életünk azon bizonyos nagy könyves polcán.
Talán túl sok volt az ismerős gondolat, szófordulat, foszlány. Szerettem volna most többet kihozni ebből az írásból, de most valahogy ez nem úgy ment, bár fontos dolgokra hívtam fel a figyelmet, legalábbis remélem. Az is lehet, hogy átírom ezt a bejegyzést, mondjuk éjjel, akkor jobban feltárul az ember, mélyebben bontakozik ki, többet ad.
Egy olyan Dal a végére, amit 2002 őszén hallottam, és ugyanazt érzem mindannyiszor hallgatása közben, mint annak idején: erőt és törékenységet.
2004 júniusában az egyik barátommal Budapesten voltunk Anathema koncerten és ezzel a dallal kezdtek. Az egyik legszebb este volt életemben az aznapi, amikor egy egész klubhelyiség üvöltötte az énekessel a mindennapokban az egyszerű halandó rajongónak az éltető szavakat, mondatokat. Eszméletlen élmény volt. Ezt így, a blogot olvasva nem lehet megfelelően körülírni, de aki már volt az első sorban koncerten, és az agyát elveszi az az Élmény, nos, az a személy érti, mire is gondolok.
A Dal eleje csendes gitárral, szomorkás hegedűszóval indít, majd fokozódó dobdübörgéssel berobban, mintha a Mennyország nyílna meg, ahol Angyalok adnak, lehelnek életet a hangokba. A végén - mintegy keretbe foglalva - újra visszatér a sodró dallamfolyam, a távoli orgonaszó, a hegedű.
Ezt a Dalt a Cavanagh-testvérek nem tudom milyen pillanatban, időkben írhatták.
De nagyon ihletett.
Zárni kellene…
Miért volt az elmúlt pár napban letargikus hangulatom? Március elseje van. Egy hozzám nagyon közel álló embernek ma volt a szülinapja, nemrégiben (1-2 hónapja) még elhatároztam, hogy ezen a napon meg fogom lepni, meg milyen jó lesz. Aztán meg máshogy történt minden. Nehéz túllépni, túltenni ezen magam... Valaki azt mondta nekem, hogy (saját képemmel kiegészítve) azt a sebet, ami időnként belénk nyilall, talán csak egy másik személy tudja finom balzsammal meggyógyítani... lehet, talán.
Áh, megígérem, hogy legközelebb valamivel vidámabb bejegyzést fogok írni. Szeretnék írni a gyerekekről, ma a villamoson utazott egy anyuka a kisfiával, utóbbi nem lehetett több 5 évesnél. És hihetetlenül aktív volt a kis csávó! Annyit kérdezgetett édesanyjától, minden érdekelte (Miért sepregetnek sárga mellényben a munkások az utcán? Miért csenget a villamos? Stb.).
Még azt vettem észre, örülök a napi tevékenységeimben az apró dolgoknak: megbecsülöm a kávé keserű, éltető ízét, a reggeli sütemény illatát, azt, hogy egy kemény nap után megnézhetek egy filmet, örömet tud okozni a munkám, ami egyenlő a hobbimmal is, törivel foglalkozni. És az egyre több tavaszi napfény... hát annak pedig nem lehet eléggé örvendeni, mennyire jó már.
Hamarosan nőnap lesz, közeledik. Annyira kiábrándító, hogy mivel totál le vagyok égve, anyáméknak éppen csak tudok valamit venni, más, kedves ismerősömnek meg nem. Igen, azt hiszem, fogok írni a Nőkről, nagyon sokat köszönhetek nekik, valami szépet kellene alkotni, de csak akkor foglalkozom majd ezzel az írással, ha a kedvem meg a hangulatom is oké lesz. Mert annyira megérdemlik... nagyon
