Szóval… van egy Lány, akihez nagyon gyengéd és mély érzelmek kötöttek, közeledtem hozzá, nem működött a dolog, megbeszéltük…
Most már tudom, hol rontottam el, éreztem mindvégig, de mivel nem tudtam sokszor pontosan, ő miképp viszonyul némely dologhoz, én sem úgy közeledtem felé, ahogy azt talán kellett volna, és közben a tűz is elveszett, az érzelmek mindkét oldalon meginogtak (inkább részéről).
Visszagondolva… nem érzek szégyent, nem érzem azt, hogy becstelenül vagy illetlenül próbáltam, egyszerűen… máshogy kellett volna.
És milyen hatása volt ennek a Lánynak?
Hm, azt november vége óta mindenki észrevette, hogy mennyivel érzékenyebb lettem embertársaim felé, mennyivel megértőbb, türelmesebb, kedvesebb, nyitottabb, és már nincs az a komor, rideg, hűvös fiatalember. Nem is Ő maga volt ilyen hatással rám, hanem a körülmények zömmel és kis részben én magam formáltam át valahogy lelkivilágomat, érzéseimet, gondolataimat, Ő inkább gyújtópont volt. Tudtam már olyan önfeledten nevetni, mint I. vagy II. éves koromban. Ugyanakkor nagy őrlődéssel járt e két hónap, mindvégig éreztem és vártam, hogy az elhárítás mikor következik, talán néhány apróbb jelet vártam, közben pedig reménykedtem… igen ez jó ige erre, mert a ’bizakodni’ már optimistább. A reménykedni… ennek félénk (kicsit kétségbeesett) hatása van. Ez pedig ilyen volt. Túlzott önzetlenségnek fog tűnni, amit most írok, de számomra a két hónapban az volt a legnagyobb öröm, ha Őt kicsit boldognak láthattam, ha kedveskedhettem neki és Ő ennek örült. Nem magamért, magamra gondolva (tehát, hogy a kapcsolat elinduljon) igyekeztem Neki örömöt szerezni, boldogítani, hanem Őérte.
Csak... csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid idő alatt nem volt úgy időm, alkalmam megmutatni Neki, mi mindent tudnék megtenni Érte... bármit megtettem volna. Annyi mindent szerettem volna éreztetni, tudatni Vele, csak kifutottam az időből.
Hogy a december közepétől februárig tartó vizsgaidőszakomra milyen hatással volt?
Minden nap, minden órában gondoltam Rá, az elején kicsit felszabadultan, és ezzel a nagy energiával sikerült is a vizsgák egy része, de a végére (már bizonytalanul) nem mentek a dolgok. Ridegen fog ez most hangzani, volt olyan este az utolsó két hétben, hogy teljesen kiszorítottam a gondolataimból, és ez nagyon kemény és nehéz érzés volt (megbeszéltük, hogy e két hétben a vizsgáinkra koncentrálunk). De sok minden más is történt a környezetemben, életemben, el is fogyott az energiám, türelmem az utolsó vizsgára, ami viszont a legfontosabb volt…
Tehát egyrészt felszabadító volt e rövid kapcsolat (bár nem voltunk együtt, a közeledésen túl nem ment tovább), másrészt pedig őrölt engem. Mindvégig igyekeztem az ő szemével, lelkével is érezni a közeledést, sejtettem és ma már tudom is, hogy ő mit érezhetett e két hónap alatt, pedig figyeltem Rá nagyon. Annyi minden kavargott a fejemben, annyi felhő volt felettem, ezt, ezeket akkor nem mondja el az ember, csak már utólag.
…
És most hogy vagyok?
Azt hiszik sokan, hogy most a napokban milyen pörgős lettem, vidám, teli iszonyat-irdatlan energiával (annyival, mellyel 10 hallgatótárs le tudna szigorlatozni bármely történelmi korból bármely tanárnál), az Egyesületemet (DETHE) hatalmas elánnal irányítom, tavasszal az összes töris évfolyamot szervezem, segítem, ahogy csak tudom, napi 15-16 órát dolgozom/tanulok/szakdogázom, reggelente kemény edzés-fekvőtámasz-felülés, 4 nyelv intenzív tanulása, 5-6 óra alvás, stb.
Mondják
„Csabi felszabadult, látszik, hogy megkönnyebbült” …
…hát… hát, ja… kívülről ez látszik…
De belülről…
Ez egy hideg energia, mely takarni próbálja a leírhatatlan érzést.
Valamelyik nap egy ritka bárdolatlan biztatást kaptam: „Majd túlteszed magad ezen, majd elfelejted szépen, lesz egy másik Lány, aki…” Ajh, ember! Kicsit felhúztam magam, hogy egyesek ezt így fogják fel, másokat így vigasztalnak. Az ilyen típusú modern XXI. századi ember azt felejti el, hogy (mondjuk férfi szemszögből) ilyenkor csak egy Lány létezik (nálam legalábbis), mert mindenkiből egy van, és én csakis Hozzá szerettem volna kötődni, csak ehhez az Egyhez.
Azzal meg tisztában vagyok én is, hogy negyedszázados, érett, felnőtt fiatalemberként, férfiként tartást kell adnom, mutatnom… de, most… szóval, szerintem most nem kell írnom semmit, érthető. Talán.
Erről többet már nem igazán fogok írni, és igyekszem nem említeni, Őt is kényelmetlenül érintheti, szóba kerülése esetén próbálom rövidre vágni a témát, én haragudni képtelen lennék Rá, és nem is adott erre okot. Csak szerencsétlenül alakultak a dolgok. Ha megadatna, akkor nem az elmúlt kíméletlen 5-10 évnyi időt forgatnám vissza, hanem csak ezt a két hónapot.
Vigasztal több momentum, gondolat: újra elkezdtem foglalkozni az Iszlámmal, a szakdogámmal; Anyám ismerősének kicsi gyermekei voltak nálunk, és ők hihetetlen jó hatással voltak rám; mennyi jókedv, energia, életöröm szorul egy ilyen kis teremtésbe. Imádták a mahagóni színű gitáromat, kértek, hogy játsszak nekik valamit, de mondom, 'Már elfelejtettem gyerekek'; azért valamit csak elpengettem nekik (esküszöm most már tényleg megtanulok újra gittyózni). Várom már végre a tavaszt (elegem van a télből, mert emberi kicsinyességből adódóan csak a negatívumot látom benne: a hideget és azt, hogy a szegényeknek micsoda megpróbáltatást jelentenek e hónapok).
Nem tudom, mikor fogok a bloggal foglalkozni újra, pedig volna néhány súlyos szociális és politikai téma, amiről írnék. Például az álszent, demagóg, radikális hazafiságról; az idegengyűlöletről; a gyermekek érzékenységéről; a koldusokról, áldatlan helyzetükről; egy vizsga előtti éjszakáról és a reggelről (hogy milyen érzés); az öregek megtörtségéről életük végén…
... de most inkább csendben vagyok, nem tépázom a (m)agyar társadalmat, politikát.
... most más gondolatok, érzések kavarognak illanó, megfoghatatlan, de újra és újra összeálló füstként.
Zárásul: ahogy stagnál, mereng egy-egy nehéz időszakban az ember, lent van, nagyon lent, borzasztóan lent, aztán pedig majd lassan felemeli a fejét, csendesen, szépen kezd felkapaszkodni, emelkedni a belső világ, bizakodva, remélve, újraépítkezve, és mégis … a sebek az idő által begyógyulva megvannak, forradásként ott vannak a lélek hatalmas orcáján, mely megpróbálja újra mosolyra húzni a száját… úgy hasonlít ehhez az állapothoz a következő dal, mely Angelo Badalamenti szerzeménye, szomorú dal, de amelyben a Nap sugarai és velük a Remény 1:15-től kezdenek átszüremleni a leveleken...
Most már tudom, hol rontottam el, éreztem mindvégig, de mivel nem tudtam sokszor pontosan, ő miképp viszonyul némely dologhoz, én sem úgy közeledtem felé, ahogy azt talán kellett volna, és közben a tűz is elveszett, az érzelmek mindkét oldalon meginogtak (inkább részéről).
Visszagondolva… nem érzek szégyent, nem érzem azt, hogy becstelenül vagy illetlenül próbáltam, egyszerűen… máshogy kellett volna.
És milyen hatása volt ennek a Lánynak?
Hm, azt november vége óta mindenki észrevette, hogy mennyivel érzékenyebb lettem embertársaim felé, mennyivel megértőbb, türelmesebb, kedvesebb, nyitottabb, és már nincs az a komor, rideg, hűvös fiatalember. Nem is Ő maga volt ilyen hatással rám, hanem a körülmények zömmel és kis részben én magam formáltam át valahogy lelkivilágomat, érzéseimet, gondolataimat, Ő inkább gyújtópont volt. Tudtam már olyan önfeledten nevetni, mint I. vagy II. éves koromban. Ugyanakkor nagy őrlődéssel járt e két hónap, mindvégig éreztem és vártam, hogy az elhárítás mikor következik, talán néhány apróbb jelet vártam, közben pedig reménykedtem… igen ez jó ige erre, mert a ’bizakodni’ már optimistább. A reménykedni… ennek félénk (kicsit kétségbeesett) hatása van. Ez pedig ilyen volt. Túlzott önzetlenségnek fog tűnni, amit most írok, de számomra a két hónapban az volt a legnagyobb öröm, ha Őt kicsit boldognak láthattam, ha kedveskedhettem neki és Ő ennek örült. Nem magamért, magamra gondolva (tehát, hogy a kapcsolat elinduljon) igyekeztem Neki örömöt szerezni, boldogítani, hanem Őérte.
Csak... csak azt sajnálom, hogy ilyen rövid idő alatt nem volt úgy időm, alkalmam megmutatni Neki, mi mindent tudnék megtenni Érte... bármit megtettem volna. Annyi mindent szerettem volna éreztetni, tudatni Vele, csak kifutottam az időből.
Hogy a december közepétől februárig tartó vizsgaidőszakomra milyen hatással volt?
Minden nap, minden órában gondoltam Rá, az elején kicsit felszabadultan, és ezzel a nagy energiával sikerült is a vizsgák egy része, de a végére (már bizonytalanul) nem mentek a dolgok. Ridegen fog ez most hangzani, volt olyan este az utolsó két hétben, hogy teljesen kiszorítottam a gondolataimból, és ez nagyon kemény és nehéz érzés volt (megbeszéltük, hogy e két hétben a vizsgáinkra koncentrálunk). De sok minden más is történt a környezetemben, életemben, el is fogyott az energiám, türelmem az utolsó vizsgára, ami viszont a legfontosabb volt…
Tehát egyrészt felszabadító volt e rövid kapcsolat (bár nem voltunk együtt, a közeledésen túl nem ment tovább), másrészt pedig őrölt engem. Mindvégig igyekeztem az ő szemével, lelkével is érezni a közeledést, sejtettem és ma már tudom is, hogy ő mit érezhetett e két hónap alatt, pedig figyeltem Rá nagyon. Annyi minden kavargott a fejemben, annyi felhő volt felettem, ezt, ezeket akkor nem mondja el az ember, csak már utólag.
…
És most hogy vagyok?
Azt hiszik sokan, hogy most a napokban milyen pörgős lettem, vidám, teli iszonyat-irdatlan energiával (annyival, mellyel 10 hallgatótárs le tudna szigorlatozni bármely történelmi korból bármely tanárnál), az Egyesületemet (DETHE) hatalmas elánnal irányítom, tavasszal az összes töris évfolyamot szervezem, segítem, ahogy csak tudom, napi 15-16 órát dolgozom/tanulok/szakdogázom, reggelente kemény edzés-fekvőtámasz-felülés, 4 nyelv intenzív tanulása, 5-6 óra alvás, stb.
Mondják
„Csabi felszabadult, látszik, hogy megkönnyebbült” …
…hát… hát, ja… kívülről ez látszik…
De belülről…
Ez egy hideg energia, mely takarni próbálja a leírhatatlan érzést.
Valamelyik nap egy ritka bárdolatlan biztatást kaptam: „Majd túlteszed magad ezen, majd elfelejted szépen, lesz egy másik Lány, aki…” Ajh, ember! Kicsit felhúztam magam, hogy egyesek ezt így fogják fel, másokat így vigasztalnak. Az ilyen típusú modern XXI. századi ember azt felejti el, hogy (mondjuk férfi szemszögből) ilyenkor csak egy Lány létezik (nálam legalábbis), mert mindenkiből egy van, és én csakis Hozzá szerettem volna kötődni, csak ehhez az Egyhez.
Azzal meg tisztában vagyok én is, hogy negyedszázados, érett, felnőtt fiatalemberként, férfiként tartást kell adnom, mutatnom… de, most… szóval, szerintem most nem kell írnom semmit, érthető. Talán.
Erről többet már nem igazán fogok írni, és igyekszem nem említeni, Őt is kényelmetlenül érintheti, szóba kerülése esetén próbálom rövidre vágni a témát, én haragudni képtelen lennék Rá, és nem is adott erre okot. Csak szerencsétlenül alakultak a dolgok. Ha megadatna, akkor nem az elmúlt kíméletlen 5-10 évnyi időt forgatnám vissza, hanem csak ezt a két hónapot.
Vigasztal több momentum, gondolat: újra elkezdtem foglalkozni az Iszlámmal, a szakdogámmal; Anyám ismerősének kicsi gyermekei voltak nálunk, és ők hihetetlen jó hatással voltak rám; mennyi jókedv, energia, életöröm szorul egy ilyen kis teremtésbe. Imádták a mahagóni színű gitáromat, kértek, hogy játsszak nekik valamit, de mondom, 'Már elfelejtettem gyerekek'; azért valamit csak elpengettem nekik (esküszöm most már tényleg megtanulok újra gittyózni). Várom már végre a tavaszt (elegem van a télből, mert emberi kicsinyességből adódóan csak a negatívumot látom benne: a hideget és azt, hogy a szegényeknek micsoda megpróbáltatást jelentenek e hónapok).
Nem tudom, mikor fogok a bloggal foglalkozni újra, pedig volna néhány súlyos szociális és politikai téma, amiről írnék. Például az álszent, demagóg, radikális hazafiságról; az idegengyűlöletről; a gyermekek érzékenységéről; a koldusokról, áldatlan helyzetükről; egy vizsga előtti éjszakáról és a reggelről (hogy milyen érzés); az öregek megtörtségéről életük végén…
... de most inkább csendben vagyok, nem tépázom a (m)agyar társadalmat, politikát.
... most más gondolatok, érzések kavarognak illanó, megfoghatatlan, de újra és újra összeálló füstként.
Zárásul: ahogy stagnál, mereng egy-egy nehéz időszakban az ember, lent van, nagyon lent, borzasztóan lent, aztán pedig majd lassan felemeli a fejét, csendesen, szépen kezd felkapaszkodni, emelkedni a belső világ, bizakodva, remélve, újraépítkezve, és mégis … a sebek az idő által begyógyulva megvannak, forradásként ott vannak a lélek hatalmas orcáján, mely megpróbálja újra mosolyra húzni a száját… úgy hasonlít ehhez az állapothoz a következő dal, mely Angelo Badalamenti szerzeménye, szomorú dal, de amelyben a Nap sugarai és velük a Remény 1:15-től kezdenek átszüremleni a leveleken...
