Egy hete nem írtam. Egy hét telt el azóta, hogy foglalkoztam a blogommal.
De ez nehéz egy hét volt.
Nagyon beteg voltam.
Annyira nem szeretnék belemenni, elég annyi, hogy magas láz, levertség, torokgyulladás, szívszúródások-szívfájdalmak, tüdőpanaszok, hát- és gerincfájdalmak, gyomorfájdalmak, erős migrén, étvágytalanság gyötört. Így ezt olvasni tényleg súlyos, átélni meg… Amikor egész nap fekszel az ágyban, nem mersz nyelni, mert akkora fájdalmat okoz a garatban, tüsszenteni sem igazán mersz, mert időnként kiújul a szívfájdalom (még apró lélegzetvételnél is megőrülsz), enni meg alig tud az ember a sok gyógyszer és az ideg miatt.
Már jobban vagyok. Még a derekam fáj, a tüdőm olykor kicsit szorul, ma egy picit belenyilallt a szívembe, de azt hiszem, megmaradok. Eh.
Ha még hozzáveszem azt, hogy családomban, körülöttem súlyos gondok vannak, és én magam sem látom még előre a tavaszomat és jövőmet miként alakul az Egyetemen és aztán…
…
Én sem tehetem már meg azt, amit korábban, hogy tüskésen, hidegen viszonyulok gondjaimtól gyötörve másokhoz, ilyet nem tudnék már tenni. Tavaly, pontosan egy évvel ezelőtt, amikor a DETHÉ-vel a kubai forradalommal foglalkozó hetet szerveztem, tele voltam negatív érzésekkel, akibe csak tudtam, belekötöttem, belemartam, minden kis apró dolgot megkérdőjeleztem, minden apró hibára gúnyosan reagáltam. Most megint február van, mélyebbre ható gondokkal, problémákkal terhelve. Gondolkodom. Csendesen. Nem csapdosom mérgesen, nem támadok senkit, nem lázadozom környezetem ellen…
Igen, Ő volt ilyen hatással rám. (aki nem tudja ki is az az Ő, az előző, keserű írásomat, a „far from the Sun”-t nézze meg)
A fizikai fájdalom elmúlik, a betegséget elhagyja lassan az ember, a felhők, a gondok is csak el fognak egyszer tűnni az égből, de… de mivel nem tudtam lekötni magam (betegen nem olvas, nem dolgozik az ember), és sokat pihentem, nem tudtam mindig aludni, és rossz volt… mindig Ő jutott eszembe. Nem tudtam másra gondolni, félálomban, kómásan mindig eszemben volt. Nagyon nehéz még, fájó. A betegség mellett ezzel nagyon küszködtem.
Hm. Eszembe jut egy nagyon aranyos gesztusa: amikor elmosolyodik, kissé ráncolja szemöldökét, oldalasan vagy felfelé néz, talán még egy picit gesztikulál is, csóválja fejét, és azt mondja mosolyogva: indokolatlan (valamire, ami nem fontos, amit nem volna szabad komolyan venni, erre érthető ez, de lehetne bármire használni). Ez sokszor felrémlik előttem. Én is elmosolyodom ezen, ha eszembe jut, olyan jó erre gondolni, de aztán pedig nagyon elszorul a torkom, nyelni is alig tudok.
Nem is emlékszem, utoljára mikor voltam így minden tekintetben megtörve. Ma átmentem busszal Hajdúszoboszlóra, a könyvtárba (vissza kellett vinnem a könyveket), utazás közben az ablakon kinézve mindezeken tűnődtem, töprengtem. Elkeserítő érzés belegondolni mindebbe. Ha van Isten, akkor nem… szóval nem tudom, miért hagyja, hogy az emberek élete szétcsússzon, tönkremenjen, darabokra hulljon. Talán nincs is. Ez is elképzelhető, és az emberek itt áltatják sokan magukat: bíznak, hisznek benne, ha valami rossz történik velük, mindig Hozzá fordulnak, azt hiszik, van fent Valaki, és legalább problémáiknak, gondjaiknak, könyörgéseiknek, imáiknak, csak töredéke jusson el Hozzá, hallgassa meg, segítsen… De lehet, hogy az egyszerű ember is tudja: nincsen, nincsen ott fent senki sem. Csak megkönnyebbül, jólesik kiadnia saját tragédiáit. Aztán könnyeit próbálja letörölni, bár azok időközben rászáradtak arcára, mely eddig vagy lefelé tekintett, a szemet lesütve, vagy felfelé nézett, valamit keresett fent, de nem talált, pedig a jámbor lélek annyira igyekezett, annyira próbált ott találni valamit, felfedezni…
Eszembe jutnak az elsőévesek, hogy ők mit élnek át az első vizsgaidőszakukban, mi mindenen mennek keresztül egyesek, vajon hány kis fiatalnak tört, bicsaklott meg véglegesen élete ezekben a hónapokban, hetekben, a szorgalmi időszak végén. Közben vajon hány családapa és anya temette arcát tenyerébe az elmúlt időszakban arra gondolván, hogy mi lesz a számlákkal, velük, a gyerekekkel? A 80 éves idős eszembe jut, aki most temette el társát, azt, aki végigkísérte életét; vajon ő mit érezhet?
…
Oldalra néztem. Mellettem a fotelben békésen alszik macskám, Benjámin. Milyen békésen tud pihenni, nem gondol a bajokkal, időnként még nyújtózkodni is van kedve.
A másik szobában törékeny Anyám már alszik, aki a mindennapokban viszont olyan problémákkal kell nap mint nap szembenéznie, amilyenekkel egy átlag nőnek nem. Az ő álma már nem olyan nyugodt.
És itt ülök én, próbálom gondolataimat rendezni. Megannyi érzéssel.
Eszembe jut egy film, amelyben a mellékszereplő azt mondja magának: az ember mindig eljut egy olyan pontra, amikor már onnantól csak jobb lehet… Az életemben valami különös ösztön alakult ki, ami talán azzal jellemezhető, hogy hiába nyom le a Sors a padlóra, megtapos, aztán otthagy, de egy erős élni akarás is dobog bennem. Hiába vagyok így, és találkozom ilyen komoran az Egyetemen valakivel, mégis… ha csak kicsit is, de keserűen elmosolyodom, érdeklődöm, hogy van, rendben van, mi a gondja? Elmondja, én kedvesen hozzászólok. És Te, hogy vagy? – kérdi(k) aztán. Elvagyok, röviden.
Azért próbálom valamivel tartani a lelket magamban. Hiszen már jobban vagyok, bár még nem teljesen 100-asan, már érintettem, de a hátam, gerinctájékon, derekam fáj, erősen belenyilall néha, tüdőm is olykor szorul, szívem is néha. A tavaszra még nem gondoltam, hogyan kellene alakítanom.
Hosszú zárás jön
Azt hittem, hogy ez a bejegyzés a végére könnyebb lesz. Majdnem. Szerettem volna egy szebb, jobb, több pluszt adó írást kicsikarni. De most még ez nem megy úgy. A súlyos betegség(ek), gondok, … és Ő.
Azért megpróbálom.
Müller Péter a Boldogság c. könyvének végén azt mondja, hogy az emberi logika bukfence ott kezdődik, hogy nem látunk túl a sötét felhőkön, nem képzeljük el azt, hogy a felhők fölött mindig ott adja a lüktető erőt és fényt a Nap, ott van, mindig is ott van, mindig mosolyog, mindig életet ad. Ezt akkor fogja fel az ember, amikor a borongós, esős reptéren átfut, beszáll a géptestbe, és a karcsú repülő felemelkedik méltóságteljesen, és a felhőkön áthatol. A boldogtalan ember pedig kinézve az ablakon csodát lát: megpillantja a gyönyörű égitestet. Könnyei kicsordulnak, felkiált, IGEN! Hiszen ott van, mosolyog, a mellette ülő idős hölgynek lelkesen mutatja, tessék nézni ott van, ott ni. Annyira szép, és nyugodt. Valahogy így van ezzel az ember, a saját viharfelhői fölött sejti az örömöt, de még el kell jutnia a hangárig, a gépig, bele kell süppednie az ülésébe, felsóhajtva.
Arra jöttem rá, hogy egy boldogtalan országban élünk. Rengeteg a komor ember, és sokan, főképp a fiatalok, problémáikat úgy oldják meg, hogy mások felé tüskések, lázadnak, rombolnak. Amikor tizenéves, a problémáit a barátaival úgy akarja megoldani, hogy a legszélsőségesebb zenéket hallgatja, kiakasztja a kortársait, tanárait, kritizál, megvet minden konvenciót. Aztán telnek az évek, a fekete zenekaros pólókat fokozatosan elhagyja a fiatal, levágja a haját, kiveszi fülbevalóját, piercingjét, bakancsát leveti. A komoly öltözék talán megmarad, az agresszív, dühös, lázadó zenék helyett érettebbek, finomabbak jönnek, a világforradalmat, vihart követelő felfogás csitul, formálódik, átalakul, tudja az egyén azt, hogy „a világ botrány”, a társadalom beteg, romlik és romlott, korhad és korhadt, a média közönyös, a korrupció eszméletlen. Ezt mind tudja, de tisztában van azzal: képtelen megváltoztatni a világot. Ez nem tudatos, minderre nem gondol, egyszerűen… elfogadja.
Valami ilyesféle jut eszébe most annak a fiatalembernek is, aki a következő Dalt osztja meg.
Ne, még ne hallgassuk meg, először olvassuk végig ezt, majd utána...
2001-ben hallottam először az Anathema zenéjét, hallgattam egy válogatás kazettát régi jó barátomnál (Nagy Zolinál, már régen beszéltem vele, elszóródtunk a világban, a barátnője, Anikó viszont II. éves töris, és ez olyan jó, tényleg kicsi a világ). Amikor a sok béna hörgős, kiabálós, nyávogós „szám” után felcsendült a lenti Dal, elhallgattunk Zolival, nem poénkodtunk, csendben voltunk. Amikor véget ért, Zoli rögtön azt mondta: „Tekerd vissza! Tekerd vissza, lécci!!!” Istenem, annyira jó volt akkor…
Kicsit elvont a borító: egy tragédiákkal teli ember autójának belsejéből nézünk ki, egy papírdarabon az album címe: A Fine Day to Exit – Egy csodás nap a kilépéshez. Egy hiába csörgő telefon, egy összenyomott sörös doboz (mintha az Élet volna maga), egy széthullott család fotója. Kint szétdobálva a ruhák, jelezve, hogy a megtört embernek mit jelent a megváltás.
Csak ez a kép modern, kicsit beteg, elvont művészet, maga a zene, noha az is elvont művészet, szép és kortalan. És különben is… beteg ez a világ és társadalom...
Leginkább lassú tempójú, akusztikus gitárra és az énekes Vinny páratlanul szép énekére épülő, sajátos zene ez. Határok nélküli zene, mégsem löki el magától azt, aki nyílt szívvel és elmével közelít felé. Lélekzene, mondják. Bánat, gyász, fájdalom fogalmazódik meg benne; mindazok a kimondott és kimondhatatlan dolgok, amelyek embereket a keserűségbe, fájdalomba hajszolnak a mai világban. Erről is szól mellékesen. Mert e dalnak és e zenekarnak a mai korcs, kicsinyes, kib_szott világhoz nincs sok köze.
Release
Igen, ez elég jellemező egy szemléletre, egy hangulatra. Fájdalmas zene, kicsit világvégi, vagy éppen annyira szép, hogy már fájó – szóval nem feltétlenül kelt majd kellemes érzéseket. Mégis ad ez a Dal valamit.
Elvisz a tengerhez, egy olyan napon, mely pont megfelel arra, hogy kilépj komor világodból, mely utóbbiból hirtelen nem érzel semmit az első másodpercektől kezdve. Mert milyen tisztán, szépen csendül fel a gitár az elején! Aztán pedig angyali hangon Vinny elmondja, hogy igen, sok gondod van ember, de Hold on! És ezt már a kórus hallatja Feléd. Release. Olyan érzés ez, mintha egy puha kéz megérinti feszes válladat, megrezzensz, de megkönnyebbülve elernyedsz. Aztán pedig a finoman lüktető dob beúszik, és végül a bajaid folyama hangosan beleömlik a tengerbe, mint ahogy berobban a Dal közepe. És csak így lehet: amikor meghallgatja a reménytelen helyzetében a Lélek, érzi, könnyebb, a végén – a Dal elcsendesülve – valahogy benned marad békéje, szépsége, és talán a vállakon mázsás súlyokkal nehezedő gondokból leoldódik némely, egy kevés ott hever hátrahagyva, valahol az épp elmúlt percek fövenyén.
De ez nehéz egy hét volt.
Nagyon beteg voltam.
Annyira nem szeretnék belemenni, elég annyi, hogy magas láz, levertség, torokgyulladás, szívszúródások-szívfájdalmak, tüdőpanaszok, hát- és gerincfájdalmak, gyomorfájdalmak, erős migrén, étvágytalanság gyötört. Így ezt olvasni tényleg súlyos, átélni meg… Amikor egész nap fekszel az ágyban, nem mersz nyelni, mert akkora fájdalmat okoz a garatban, tüsszenteni sem igazán mersz, mert időnként kiújul a szívfájdalom (még apró lélegzetvételnél is megőrülsz), enni meg alig tud az ember a sok gyógyszer és az ideg miatt.
Már jobban vagyok. Még a derekam fáj, a tüdőm olykor kicsit szorul, ma egy picit belenyilallt a szívembe, de azt hiszem, megmaradok. Eh.
Ha még hozzáveszem azt, hogy családomban, körülöttem súlyos gondok vannak, és én magam sem látom még előre a tavaszomat és jövőmet miként alakul az Egyetemen és aztán…
…
Én sem tehetem már meg azt, amit korábban, hogy tüskésen, hidegen viszonyulok gondjaimtól gyötörve másokhoz, ilyet nem tudnék már tenni. Tavaly, pontosan egy évvel ezelőtt, amikor a DETHÉ-vel a kubai forradalommal foglalkozó hetet szerveztem, tele voltam negatív érzésekkel, akibe csak tudtam, belekötöttem, belemartam, minden kis apró dolgot megkérdőjeleztem, minden apró hibára gúnyosan reagáltam. Most megint február van, mélyebbre ható gondokkal, problémákkal terhelve. Gondolkodom. Csendesen. Nem csapdosom mérgesen, nem támadok senkit, nem lázadozom környezetem ellen…
Igen, Ő volt ilyen hatással rám. (aki nem tudja ki is az az Ő, az előző, keserű írásomat, a „far from the Sun”-t nézze meg)
A fizikai fájdalom elmúlik, a betegséget elhagyja lassan az ember, a felhők, a gondok is csak el fognak egyszer tűnni az égből, de… de mivel nem tudtam lekötni magam (betegen nem olvas, nem dolgozik az ember), és sokat pihentem, nem tudtam mindig aludni, és rossz volt… mindig Ő jutott eszembe. Nem tudtam másra gondolni, félálomban, kómásan mindig eszemben volt. Nagyon nehéz még, fájó. A betegség mellett ezzel nagyon küszködtem.
Hm. Eszembe jut egy nagyon aranyos gesztusa: amikor elmosolyodik, kissé ráncolja szemöldökét, oldalasan vagy felfelé néz, talán még egy picit gesztikulál is, csóválja fejét, és azt mondja mosolyogva: indokolatlan (valamire, ami nem fontos, amit nem volna szabad komolyan venni, erre érthető ez, de lehetne bármire használni). Ez sokszor felrémlik előttem. Én is elmosolyodom ezen, ha eszembe jut, olyan jó erre gondolni, de aztán pedig nagyon elszorul a torkom, nyelni is alig tudok.
Nem is emlékszem, utoljára mikor voltam így minden tekintetben megtörve. Ma átmentem busszal Hajdúszoboszlóra, a könyvtárba (vissza kellett vinnem a könyveket), utazás közben az ablakon kinézve mindezeken tűnődtem, töprengtem. Elkeserítő érzés belegondolni mindebbe. Ha van Isten, akkor nem… szóval nem tudom, miért hagyja, hogy az emberek élete szétcsússzon, tönkremenjen, darabokra hulljon. Talán nincs is. Ez is elképzelhető, és az emberek itt áltatják sokan magukat: bíznak, hisznek benne, ha valami rossz történik velük, mindig Hozzá fordulnak, azt hiszik, van fent Valaki, és legalább problémáiknak, gondjaiknak, könyörgéseiknek, imáiknak, csak töredéke jusson el Hozzá, hallgassa meg, segítsen… De lehet, hogy az egyszerű ember is tudja: nincsen, nincsen ott fent senki sem. Csak megkönnyebbül, jólesik kiadnia saját tragédiáit. Aztán könnyeit próbálja letörölni, bár azok időközben rászáradtak arcára, mely eddig vagy lefelé tekintett, a szemet lesütve, vagy felfelé nézett, valamit keresett fent, de nem talált, pedig a jámbor lélek annyira igyekezett, annyira próbált ott találni valamit, felfedezni…
Eszembe jutnak az elsőévesek, hogy ők mit élnek át az első vizsgaidőszakukban, mi mindenen mennek keresztül egyesek, vajon hány kis fiatalnak tört, bicsaklott meg véglegesen élete ezekben a hónapokban, hetekben, a szorgalmi időszak végén. Közben vajon hány családapa és anya temette arcát tenyerébe az elmúlt időszakban arra gondolván, hogy mi lesz a számlákkal, velük, a gyerekekkel? A 80 éves idős eszembe jut, aki most temette el társát, azt, aki végigkísérte életét; vajon ő mit érezhet?
…
Oldalra néztem. Mellettem a fotelben békésen alszik macskám, Benjámin. Milyen békésen tud pihenni, nem gondol a bajokkal, időnként még nyújtózkodni is van kedve.
A másik szobában törékeny Anyám már alszik, aki a mindennapokban viszont olyan problémákkal kell nap mint nap szembenéznie, amilyenekkel egy átlag nőnek nem. Az ő álma már nem olyan nyugodt.
És itt ülök én, próbálom gondolataimat rendezni. Megannyi érzéssel.
Eszembe jut egy film, amelyben a mellékszereplő azt mondja magának: az ember mindig eljut egy olyan pontra, amikor már onnantól csak jobb lehet… Az életemben valami különös ösztön alakult ki, ami talán azzal jellemezhető, hogy hiába nyom le a Sors a padlóra, megtapos, aztán otthagy, de egy erős élni akarás is dobog bennem. Hiába vagyok így, és találkozom ilyen komoran az Egyetemen valakivel, mégis… ha csak kicsit is, de keserűen elmosolyodom, érdeklődöm, hogy van, rendben van, mi a gondja? Elmondja, én kedvesen hozzászólok. És Te, hogy vagy? – kérdi(k) aztán. Elvagyok, röviden.
Azért próbálom valamivel tartani a lelket magamban. Hiszen már jobban vagyok, bár még nem teljesen 100-asan, már érintettem, de a hátam, gerinctájékon, derekam fáj, erősen belenyilall néha, tüdőm is olykor szorul, szívem is néha. A tavaszra még nem gondoltam, hogyan kellene alakítanom.
Hosszú zárás jön
Azt hittem, hogy ez a bejegyzés a végére könnyebb lesz. Majdnem. Szerettem volna egy szebb, jobb, több pluszt adó írást kicsikarni. De most még ez nem megy úgy. A súlyos betegség(ek), gondok, … és Ő.
Azért megpróbálom.
Müller Péter a Boldogság c. könyvének végén azt mondja, hogy az emberi logika bukfence ott kezdődik, hogy nem látunk túl a sötét felhőkön, nem képzeljük el azt, hogy a felhők fölött mindig ott adja a lüktető erőt és fényt a Nap, ott van, mindig is ott van, mindig mosolyog, mindig életet ad. Ezt akkor fogja fel az ember, amikor a borongós, esős reptéren átfut, beszáll a géptestbe, és a karcsú repülő felemelkedik méltóságteljesen, és a felhőkön áthatol. A boldogtalan ember pedig kinézve az ablakon csodát lát: megpillantja a gyönyörű égitestet. Könnyei kicsordulnak, felkiált, IGEN! Hiszen ott van, mosolyog, a mellette ülő idős hölgynek lelkesen mutatja, tessék nézni ott van, ott ni. Annyira szép, és nyugodt. Valahogy így van ezzel az ember, a saját viharfelhői fölött sejti az örömöt, de még el kell jutnia a hangárig, a gépig, bele kell süppednie az ülésébe, felsóhajtva.
Arra jöttem rá, hogy egy boldogtalan országban élünk. Rengeteg a komor ember, és sokan, főképp a fiatalok, problémáikat úgy oldják meg, hogy mások felé tüskések, lázadnak, rombolnak. Amikor tizenéves, a problémáit a barátaival úgy akarja megoldani, hogy a legszélsőségesebb zenéket hallgatja, kiakasztja a kortársait, tanárait, kritizál, megvet minden konvenciót. Aztán telnek az évek, a fekete zenekaros pólókat fokozatosan elhagyja a fiatal, levágja a haját, kiveszi fülbevalóját, piercingjét, bakancsát leveti. A komoly öltözék talán megmarad, az agresszív, dühös, lázadó zenék helyett érettebbek, finomabbak jönnek, a világforradalmat, vihart követelő felfogás csitul, formálódik, átalakul, tudja az egyén azt, hogy „a világ botrány”, a társadalom beteg, romlik és romlott, korhad és korhadt, a média közönyös, a korrupció eszméletlen. Ezt mind tudja, de tisztában van azzal: képtelen megváltoztatni a világot. Ez nem tudatos, minderre nem gondol, egyszerűen… elfogadja.
Valami ilyesféle jut eszébe most annak a fiatalembernek is, aki a következő Dalt osztja meg.
Ne, még ne hallgassuk meg, először olvassuk végig ezt, majd utána...
2001-ben hallottam először az Anathema zenéjét, hallgattam egy válogatás kazettát régi jó barátomnál (Nagy Zolinál, már régen beszéltem vele, elszóródtunk a világban, a barátnője, Anikó viszont II. éves töris, és ez olyan jó, tényleg kicsi a világ). Amikor a sok béna hörgős, kiabálós, nyávogós „szám” után felcsendült a lenti Dal, elhallgattunk Zolival, nem poénkodtunk, csendben voltunk. Amikor véget ért, Zoli rögtön azt mondta: „Tekerd vissza! Tekerd vissza, lécci!!!” Istenem, annyira jó volt akkor…
Kicsit elvont a borító: egy tragédiákkal teli ember autójának belsejéből nézünk ki, egy papírdarabon az album címe: A Fine Day to Exit – Egy csodás nap a kilépéshez. Egy hiába csörgő telefon, egy összenyomott sörös doboz (mintha az Élet volna maga), egy széthullott család fotója. Kint szétdobálva a ruhák, jelezve, hogy a megtört embernek mit jelent a megváltás.
Csak ez a kép modern, kicsit beteg, elvont művészet, maga a zene, noha az is elvont művészet, szép és kortalan. És különben is… beteg ez a világ és társadalom...
Leginkább lassú tempójú, akusztikus gitárra és az énekes Vinny páratlanul szép énekére épülő, sajátos zene ez. Határok nélküli zene, mégsem löki el magától azt, aki nyílt szívvel és elmével közelít felé. Lélekzene, mondják. Bánat, gyász, fájdalom fogalmazódik meg benne; mindazok a kimondott és kimondhatatlan dolgok, amelyek embereket a keserűségbe, fájdalomba hajszolnak a mai világban. Erről is szól mellékesen. Mert e dalnak és e zenekarnak a mai korcs, kicsinyes, kib_szott világhoz nincs sok köze.
Release
Igen, ez elég jellemező egy szemléletre, egy hangulatra. Fájdalmas zene, kicsit világvégi, vagy éppen annyira szép, hogy már fájó – szóval nem feltétlenül kelt majd kellemes érzéseket. Mégis ad ez a Dal valamit.
Elvisz a tengerhez, egy olyan napon, mely pont megfelel arra, hogy kilépj komor világodból, mely utóbbiból hirtelen nem érzel semmit az első másodpercektől kezdve. Mert milyen tisztán, szépen csendül fel a gitár az elején! Aztán pedig angyali hangon Vinny elmondja, hogy igen, sok gondod van ember, de Hold on! És ezt már a kórus hallatja Feléd. Release. Olyan érzés ez, mintha egy puha kéz megérinti feszes válladat, megrezzensz, de megkönnyebbülve elernyedsz. Aztán pedig a finoman lüktető dob beúszik, és végül a bajaid folyama hangosan beleömlik a tengerbe, mint ahogy berobban a Dal közepe. És csak így lehet: amikor meghallgatja a reménytelen helyzetében a Lélek, érzi, könnyebb, a végén – a Dal elcsendesülve – valahogy benned marad békéje, szépsége, és talán a vállakon mázsás súlyokkal nehezedő gondokból leoldódik némely, egy kevés ott hever hátrahagyva, valahol az épp elmúlt percek fövenyén.
