Ernyedt figyelem nyári képzete

(átgondolva 2010. szeptember 12-én, este)

Kellemesen meleg nyári éjjel fekete szárnyteste teríti be a csendesen bóbiskoló utcát, mely felé a magát büszkén mutogató virágokkal áldott kert helyszínt ad az egymásnak óvatosan udvarló tücsökzenészek felelgető játékának. Nyitott ablak hűséges élettársa, a függöny beengedi a délutáni eső kéredzkedő levegőzamatát. A tág szoba óriás sötétében csak az asztali lámpácska adja a fényt a késő órákkal küzdőnek. A lámpa fénye unottan figyel engem és az előttem magát megadó és kitáró olvasnivalót. Az esti zuhany tisztító és fáradságot lemosdani igyekvő hatása megelégelte az alany csökönyét, és inkább elment, aludni. A XX. századi szigorlati készülődés rabszolgái, jegyzetlapocskák, akik ’68-as diákokként rebellisen szanaszét szállják meg a bútorokat - a korszakos fényképalbumok - az irdatlan hosszú kronológiák - a korba beleélést segítő filmek - a méltóságos megjelenésű és testes monográfiák - és még a többi is. Várnak, várják a lehetőséget az átadásra. Pangó száraz csendben mereven kattog az agy a 30-as évek magyar közéletéről.

Anyám már alszik. Nem tolakodóan, csendesen, halkan nyílik az ajtó, a küszöbön átérve félig szemlesütve (szinte elnézést kérve), de félig mosolyogva – belépsz. Már a kopottan ezüstös színű kilincs mozgására felpillantottam törten, elsőként nem akartam, hogy bárkit is a kilincs beengedjen, de láttalak, és e pillanatnyi mogorva érzület elröppent, amikor láttam, hogy Te libbensz be. Pedig annyira kellene koncentrálni, tekerni, szorít az idő. De mégis: mint tikkadt szomjazónak a víz; mint éhező gyermeknek a falatka kenyér – a jelenléted.
Nem kértél elnézést a zavarásért, önkéntelenül is sejted, hogy soha nem tudnék ezért Rád morogni, inkább csendesen szóltál (nem is tudom mihez hasonlított e hang: a nagy zakatolás közepette, mintha a városi robajból hirtelen erdőbe tévedve a madárének):
- Hoztam Neked egy kis barackot.
Mint a kofárkisasszony, a finom áruját felmutatod: kedvenc tányérszínemen, kék üvegesen felszelt sárgabarack falatok kedvesen üdvözölnek engem.
És mosolyogsz. Nem tudnék e mosoly miatt haragudni azért, mert a kétségbeesett gürizésem közepette zavartál. Nem. Az nem lehet.
Leteszed a tányérkát az asztalra, kezem mellé. A székem mögé elbújsz előlem. Krémsárga nyári éjjeli alvókád suhan. Nemrégiben zuhanyozhattál, a méz-joghurt fürdő illata körbeleng, könnyű, finom. Női illat. Egy nyugalomhullám.
A barack húsának rostjai akkor érik a nyelvet, mikor végtelen puha, törékeny kezeddel a tarkómhoz érsz. Szelíd nyomás a vállakra. Belőlem mély, lassan felhúzódzkodó sóhaj, majd röviden ki. Újabb nyugalomhullám.
Halkan suttogod:
- Most már pihenned kellene.
- Mmm, ahm. – Csak ennyi jött tőlem.
- Gyere, elég volt ennyi mára, majd holnap reggel folytatod. Még van három hét szeptember 3-ig.
Ujjaid végigsimítják a frissen borotvált, telt arcot, hajam borzolod. A napközbeni erős, határozott szövete a férfi tudatnak most foszladozik. Még egy nyugalomhullám, amely már húz és leránt. Mintha éreznéd zuhanásom az álom felé, mosolyogva:
- No, hát Te mindjárt elalszol.
- Hja…
- Mit tanulsz most ilyen kitartóan?
- Imrédy. Meg a többi.
- Ez volt az? (a magas, csontos arcú, komor miniszterelnökre mutatsz) Elég durva palinak néz ki. 5 évet rávágnék. Simán.
Ez megmosolyogtat. Hunyorítva felnézek, a fény megtörik, hajad színe bizonytalan, látszik gesztenyebarna-búzaszőke-szederfekete-vagykitudja árnyban.
- És Te miért nem alszol már?
- Elég furi volna, ha én szunyókálnék és Te még tanulsz.
Mosoly.
- Mindjárt befejezem. Már csak... két oldal.
Elgondolkodsz. Ránézel az újságra, biztos két oldal lesz az? Nem több? Aztán mélységes szemeiddel rám tekintesz, engedékenyen:
- Na jó, rendben. De mindjárt egy óra. Ne maradj fenn sokáig. Gyere lassan pihenni.
- Pár perc, aztán megyek.
- Oksa, készítek be kávét reggelre.
Ujjaid utoljára beletúrnak hajamba, ajakérintés homlokra, és a konyhába mész. Eddig tartott. Lehetett talán két perc.

Rápillantok az Imrédyről készült cikkre. Aztán szememet körbedörzsölöm. Áh, elfelejtettem mondani, hogy nincs itthon abból a szokásos kávéból, csak a másik fajtát kellene. Kikecmergek a könyvekkel erődített asztaltól, botorkálok, a konyhába. De sötét van. Szoktatom szemem hozzá, végig az ebédlőn keresztül, a konyhában is sötét van. Villanyt kapcsolok. Nincs senki sehol. A kávéfőzőben várakozik a fekete. Az asztalon gyümölcskosár, benne alszik szilva – és barack. A kék tányér magányosan a csöpögtetőben felpillant.

Visszamegyek a szobámba.
Végigsimítom többnapos borostájú, fogyott arcomat. Leülök, beleszippantok az asztal körüli levegőbe, de nem érzek illatot, csak a hűvös, rideg, gyomrozó augusztus végi éjjelt. Égett szemekkel saját naptáramra nézek: augusztus 29. Az órán: mindjárt három. Gyors és apró sóhaj. A pánik fogai kezdenek mélyedni az eszmélet húsába, de a szokásos férfiakra jellemező keménység lesöpri, arcél merevedik. Újra az Imrédy-cikk.

...
De aztán... aztán mégis: elgondolkodom.
Lehetséges, azt hiszem: talán nem is voltál.

* * *

A Perfect Circle - Vanishing
(a harmadik felsejlő kép különösen kedves 4:10 után)

Nyárról

(a lentebb olvasható Versek olvasása közben szinte magától értetődő, hogy ez a Dal szól.)

Szabó Rita: Így emlékezem

Késő nyári alkonyon,
félő: meleg van nagyon.
a nap, mely izzó gömb
vörös mezőben fönt.
Enyhe szellő lengedez,
nyári zápor permetez.
Szivárványsugár az égen
bárányfelhők körében.
Tóparton nádasban,
békák kórusban
dalolnak hangosan.
Gólya vígan kelepel,
harkály kopogva felel.
tücsök fürgén ciripel,
nyárra ősz jön el,
vissza így emlékezem...

* * *

Török Attila: Nyárból Őszbe

Zölden suhog mező,
erdő, gyümölcsös
útmenti füvek
örökkévalóságként
állnak meg-meg
lengve, ahogy
gondolatnál csaknem
gyorsabban elrobog
egy busz
s mégis szélnél sebesebben
azt előzve, keverve, cibálva
suhognak, zúgnak el.
Egy helyben repülő madár
békésen legelő juh
vagy tehén, ló, csirkék
és fácánok, a nyulak
- fülük hátrahajtva mozdulatlan
lapulnak a fűben
bokrok alatt az első
elszáradt levelek között
Aztán beton, vaspálya.
acél és kövek,
kövek közt megint füvek,
virágok - pitypang.
Villanypóznák: csak
hogy ne félj.
Petróleumlámpás tanyák.
körülöttük tarló,
akácos, csikók
suba a lócán
mellette rég nem
használt juhászbot

És a második sárga levél
vagy inkább vörös bár
még félig zöld és a
muskátli is piros.
De pipacs rég nincs már
se búzavirág, szarkaláb
és búza sincs.
a nyár hosszúra nyúlt
léptekkel ballag tovább
itt nemsoká fázós
lesz neki, húzódik délre át
Siratják a napraforgók,
fekete szemeiket a
földre sütik, búsan
lehajtják fejük.
Szemmagas kukorica
cipeli súlyos aranycsöveit
jobbra sárga a határ
és fekete ünneplőbe öltözött
balra zöldellő eleven mező
aztán már ott is egyre több
vörös, barna, sárga

Szebb búcsút inthet-e a nyár?
csinos gúnyáját fölöltve
a vadgesztenye
szendén szégyellve testét
szúrós héját veti
keresztbe
csak édesanya bocsájt
ily gyönyörűséggel
buzogánnyal, darvak énekével
szilvalekvárral, őszi kenyérrel.

* * *


Nimród Laboda : Hol van már a párductestű nyár?

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél -
az ösvényt kémlelem, az ösvényt - mert nem jöttél.

És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.

Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét - hinni, mint egy gyermek.

Indulok tovább. - Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.

Míg az ősz - ki tudja hányadik -
a párductestű nyárról álmodik.

* * *



Nadányi Zoltán: Szürkület

Mintha elmerült harangok
zengenének vízfenéken,
úgy lebegnek halk, törékeny
hangok messzi-messziről.

Felmerül a régi lépcső,
hol kopogva fel-le vágtat
kis cipőm. Jegenyefákat
fú a szél az udvaron.

Hangyalepte vén eperfa
bő gyümölcsöt szór a kertre,
már az élet elkeverte
gyenge ízét nyelvemen.

Nagy szobákban félve járok,
bútorok közt csapdarejtő
mély homály, kétségbeejtő
csend, holt arcok a falon.

Állok szívre-tett kezekkel,
a holdfény oly különös-kék,
minden zugban ördögöcskék
zakatolnak őrjítőn.

Száz búvójú ősi kertnek
titkosan zúg fája, bokra,
fínom ujjal ágra, bogra
fátylat sző a szürkület.

Lombos filagóriában
szellemek báloznak este,
forgolódnak lopva, lesve
ollónyeste bokrokon.

Szembejő a szürkületben
cimborám, a nagy komondor,
szőre borzad, szeme fondor,
rámmorog, elkarikáz.

Fellebegnek régi arcok,
de ólmos füst fedi mindet,
egy orr, egy száj, egy tekintet
villan ki, egy körszakáll.

Mély álomból felkönyöklök,
valamerre halk panasszal
sír a pénz és döng az asztal
és berreg a hahota;

kint veszett eb fut a porban,
borzong az útszéli ákác
és ágyamhoz áll az ádáz,
fogcsattogtató Halál.

Mért tolul fel minden emlék
az éj festékébe mártva,
mint homályos, hűvös ábra,
kusza és kísérteti?

Örök árnyék leng a kerten,
ül a ház sötét kalappal,
mint ahol nincs soha nappal,
mint ahol csak este van.

Örök árnyék és köd és gyász,
lebukó Nap fáklyakorma:
így neveltek fájdalomra
méregnedvű harmatok.

Hátranézek tétovázva,
ködlik a Múlt elszakadtan
és mosolygok és patakban
fut le a könny arcomon.

Arthur Koestler

Arthur Koestler
(1905-1983)

„A totalitárius államok elmélete és gyakorlata a legnagyobb kihívás, amellyel az ember a történelem során szembetalálta magát.”
/ A. Koestler /

„ … minden kollektív cél bármely eszközt szentesít, és nemcsak megengedi, hanem meg is követeli, hogy az egyén minden tekintetben alárendeltessék a köznek.”
/ A. Koestler /

„Kékes bőrű, puffadt hasú nőket és gyermekeket láttam, üres, élettelen szemekkel… Átfésültem a vidéket, rejtett gabonakészlet után kutattam… Idős emberek éléskamráját ürítettem ki, befogva a fülem a gyermekek sírása és az asszonyok jajveszékelése előtt… meg voltam győződve arról, hogy a vidék nagyszerű és szükséges átalakítását hajtom végre.”
/ Lev Kopoljev, kommunista aktivista /

„Az állomásokon sorban álltak a kéregető parasztok… az asszonyok a vonatablakhoz emelték rettenetes csecsemőiket, hatalmas, félrebillenő fejükkel, cingár kezükkel-lábukkal és felpuffadt, hegyes hasukkal.”
/ A. Koestler az ukrajnai éhínségről /

„Majd a villamosság pótolja az Istent. Imádkozzon csak a paraszt a villamossághoz, inkább a hatóságok, mint az ég hatalmát érzi majd ki belőle.”
/ Lenin /

* * *

105 évvel ezelőtt ezen a napon született a XX. század egyik legfigyelemreméltóbb társadalomfilozófusa, értelmiségije: Arthur Koestler.


Ha van jellemző írószemélyisége a XX. századnak, aki életével és műveivel is ennek az átélhetetlen és megemészthetetlen szélsőségekkel teli kornak a lenyomatát jelenti, akkor az Arthur Koestler. Neve összeforrott a Sötétség délben c. alkotásával. E művével beírta magát a század legjelentősebb íróinak társaságába. Megalkotta az első fontos antikommunista elemző művet a sztálinizmusról, az iszonyatos és brutális tisztogatási perek természetéről és mechanizmusáról. Méghozzá igen korán: a moszkvai nagy perek után mindössze két évvel. Így is vonult be az irodalmi köztudatba: szinte az első, aki képes volt megragadni a sztálinizmus lényegét. Éles szemű, kiváló politikai érzékkel bír, kivételesen érzékeny a hatalom és az egyén viszonyára, megérti a totalitárius erők démonikus játékát.


A magyar származású kiváló antitotalitarista gondolkodó sokrétegű, komplex identitással rendelkezett, hiszen zsidó családban született Budapesten (ő maga nem volt vallásos, de a cionista törekvéssel és a zsidók kivándorlásával egyetértett), aztán Bécsben élt tovább, baloldali kommunista érzékenységét formáló éveiben Franciaországban és Szovjetunióban is működött, Spanyolországban Franco jobboldali hívei majdnem kivégezték, majd brit állampolgár lett. Koestler a kommunizmusból történő megrendítő kiábrándulása után olyan alapműveket alkotott meg mint például a Sötétség délben vagy a Nyílvessző a végtelenbe. Amiért Koestlerről a mai fiatalság (meg egyáltalán: a mai magyar ember) semmit sem tud, az leginkább annak köszönhető, hogy egyrészt őt mint renegátot az 1945 utáni kommunista berendezkedés kiátkozta odvas templomából, másrészt pedig a mai jobboldal felrója neki zsidó származását és korábbi kommunista múltját, igen ostoba módon e két tényezőtől nem tud elvonatkoztatni. Amiért Koestler minden szempontból tiszteletet érdemel az, hogy képes volt kiszakadni az egykori szellemi közegéből, illetve egy nagyon erős kritikai érzéket és a politikai függetlenség pozícióját felvéve az individualizmus talaján állva rendszerezte, feltárta az egyén alávetettségét, a hatalom kiszélesedett, totális voltát, előbbi leigázását utóbbi által.


1983-ban Nyugaton az újságok címoldalon közölték: Arthur Koestler feleségével együtt öngyilkosságot követett el.
Hányan tudták akkor, hogy ki volt Arthur Koestler?
És ma vajon hányan tudhatják?

http://www.koestler.hu/koestler011000.html
(Körmendy Zsuzsanna cikkét Koestlerről a Rubicon 2005/8. számában lehet bővebben elolvasni.)
Nem szoktam írni arról, amivel a szakomon foglalkozom, a történelemről. Most kivételt tettem.

* * *

Rubasov megtörése a belügyi népbiztos kihallgatása által
(részlet Koestler Sötétség délben c. munkájából)

"Olyan következetesek voltunk, hogy a földtulajdon igazságos elosztásának nevében szántszándékkal hagytuk, hogy egyetlen év alatt ötmillió parasztcsalád haljon éhen. Olyan következetesen meg akartuk szabadítani az embert a bérrabszolgaság láncaitól, hogy tízmillió embert küldtünk kényszermunkára a sarkkörön túlra és a távol-keleti őserdőkbe, ahol olyan körülmények között kellett robotolniuk, mint az ókori gályaraboknak. [...] A nép életszínvonala alacsonyabb mint a Forradalom előtt volt; a munkakörülmények nehezebbek, a fegyelem embertelenebb, a norma szigorúbb, mint a gyarmatokon; a halálbüntetés alsó korhatárát tizenkét évre szállítottuk le [!!!] [...] A világ legnagyobb rendőri szervezetét építettük föl, amely nemzeti intézménnyé tette a besúgást."

* * *

A zárt rendszerről
(részlet Koestler Nyílvessző a végtelenbe c. munkájából)

„Az első – méghozzá döntő – hatás, amelyet a marxizmus tanulmányozása tett rám, az volt, hogy tudtomon kívül egy intellektuálisan nyitott világból egy intellektuálisan zárt világba léptem át. A marxizmus […] zárt rendszer.
„Zárt rendszer” alatt először is egy olyan egyetemes gondolkodási módszert értek, amely azt állítja, minden jelenség magyarázatára képes széles e világon, és az emberiség minden bajára gyógyírt ígér. Másodszor: olyan rendszert, amely semmilyen újonnan megfigyelt tény nyomán nem hajlandó módosítani önmagát, hanem kellően rugalmas védekezőrendszerrel bír ahhoz, hogy semlegesítse ezek hatását – azaz rendkívül magas szintre fejlesztett kazuisztikus eljárások segítségével beillessze a kívánt rendbe. Harmadszor pedig olyan rendszert, amely ha az ember egyszer a bűvkörébe került – minden talajuktól megfosztja kritikai képességeit.
[…] a zárt rendszer kizárja az objektív érvelés lehetőségét, mégpedig két, egymáshoz kapcsolódó eljárás segítségével: a) a tényeket skolasztikus módszerekkel megfosztják bizonyítóerejüktől; b) az ellenvetést úgy teszik semmissé, hogy az érvelés hangsúlyát áthelyezik az ellenvetés mögötti pszichológiai motívumra. Ez az eljárás teljesen jogos a zárt rendszer játékszabályai szerint, amelyek, bármennyire abszurdnak tűnnek is a kívülálló szemében, roppant kohézióval és belső következetességgel rendelkeznek.”

* * *

... És néhány képsor a megvalósult zárt rendszer világából ...
(zene: Massive Attack)
(a klip első néhány másodperce zajos)

* * *