Eszméletlenül nehéz írni az Amorphis-ról.
Már 2001 előtt is (ekkor jelent meg a szóban forgó dalnak helyet adó Am Universum c. albumuk) annyira egyéni, lényegében megfoghatatlan zenét játszottak. Ez a Dal tökéletes lenyomata az albumnak: a space rock témája váratlanul kitépi a hallgatót a hétköznapok világából. Maga az album mintha zenébe foglalva mutatja meg az Élet érként történő pulzálását, az Univerzumot (az egész album hallgatása közben olyan, mint valami irdatlan gigantikus csarnokban zenélnének ezek fickók, olyan különlegesen sűrű, nem is tudom … olyan visszhangosított jellegű a hangzás, leírhatatlan, de majd mindjárt belefülelsz). A dalok annyira jellegzetes pszichedelikus sodrása, lüktetése a véré, a körforgásé. Valahogy Beléd hatol, felpezsdít, felráz, megindít ez a zene. Nagyjából olyat képzelj el, mint amikor kimész a city-ből, a külvároson túlra is, ahol már nincs emberi mű, csak a természet. Egy nagyon mélyet szippantasz a friss, (még) tiszta levegőből és legszívesebben elüvöltenéd magad (csak te éppen civilizált élőlény vagy és nem teszed, de miért is ne tennéd?), iszonyatosan elfogy a vágy, hogy rohanj le a dombon, nem zavartatván magad a hideg víztől, beleugorj egy tóba.
De milyen is ez a zene?
Az Amorphis világa sajátos keveréke a finn népzenének (használnak fel szövegeket a finn „nemzeti” műnek tartatott Kalevalából), a 70-es évekbeli, Hammond orgonával (és fűvel…) vastagon beborított pszichedelikus rocknak és modern előremutató (tehát progresszív) metalnak. Ezt így leírva nem lehet elképzelni, hogy milyen. Az énekes Pasi Koskinen szövegi inspirációja inkább a mindennapi élet kicsit szürreális, elvont, de személyes elemekből felépített univerzumából származnak.
És az album nyitódala, a lentebb lecsekkolható Alone c. szám tökéletes szintézise e stílusoknak. Mintha hajnalodna, figyeld csak az elejét, a kezdő másodperceket, a Nap kel fel. Egyszer meghallgattam egy tavaszi hajnalban. Uh, mekkora volt már hallod! Akkora a refrénje e dalnak, hogy besz…s! Az meg, hogy egy szaxofont népi motívumok kidomborítása végett beépítették a sodró dallamok közé… hát már ezt olvasva is csak néz az átlag zenekedvelő. De elhiheted: mindezt olvasva korántsem olyan idegenkedően hangzik akkor, ha elindítod majd a számot és elmerülsz benne. Baromi húzós témája, erőteljes hangzása, szárnyaló sebessége van. Ezeket a 70-es évekbeli és népies hatásokat úgy integrálják egésszé, hogy egyrészről egyáltalán nem poros, odvas, régies cuccként jön le, hanem hihetetlenül modernnek. Másrészt pedig akkora erő, élénkség, dinamika van ebben a musica-ban, hogy ettől még hervadó virágok, haldokló fák is újjáélednek. A feeling! Az bizony, de hatalmas! Még Petőfi is gondban lenne ezt érzékeltetni Neked! Az olyan részek, mint az első refrént követő pszichedelikusan lebegő-lüktető gitár 3:07-től (talán videón felgyorsított felhőmozgás vagy virgászirmok nyiladozása juthat eszedbe róla), vagy a fantasztikus szaxofonszóló 4:50-től - kezelője állítólag a zöldtől full betépetten játszotta fel - kitörölhetetlen nyomott hagynak.
Ugyanakkor ezt a zenét Te soha nem fogod hallani a rádióban, nem is hallhattad, 2001-ben Z. Jimmy foglalta el jó évig a listákat, miközben ez a dal Finnországban hetekig a slágerlistákat vezette! Ez a zene eredetisége folytán sem divatos, és elhiheted azt is nekem, hogy élőben ezt hallani életem legkirályabb élménye volt (2004-ben a Szigeten felléptek), erre a dalra a koncerten akkora tombolás volt, hogy Te még olyat el sem tudsz képzelni (amikor az első sorokból hátranéztem a koncert helyszínéül szolgáló sátort betekintve, láttam ahogyan a sok-sok száz emberből álló massza, egyenletesen le-fel-le-fel hullámzott… elképesztő látvány volt!)
De pont ebben rejlik olykor a zene különlegessége: hogy mindenkinek mást ad, mindenki a maga egyéni módján értelmezi. Lehet ezt a zenét persze csak úgy is hallgatni, de talán nem érdemes. Annyival (nagyon sokkal) több az Amorphis ezen albumán hallható zene, jóval több mint a mai zenekarok 99 %-a. De csak egy dolgot említenék meg: ez az album, de leginkább ez a dal az én mentalitásbeli, szellemi, zenei meg a franc se tudja milyen felfogásom szempontjából beláthatatlan, felmérhetetlen hatású volt. És nem csak nálam történt ez így. Mert ez volt akkoriban az új irány számomra és a többi barátom számára is, a szüntelen megismerés, az újdonságok iránt történő abszolút fogékonyság, a határok jóindulatú feszegetése.
Én igazán senkit sem akarok rábeszélni még akárcsak az Alone meghallgatására, vagy szerencsés esetben mondjuk az Am Universum letöltésére, vagy adja a Jóisten netalántán annak megvételére... csak szeretném, hogy akinek szüksége volna erre a zenére vagy albumra, tudjanak ezek az emberek róla, létéről, hogy van ilyen is.
És ez talán aligha jobb ajánló a most következő Műről és az Albumról:
Amorphis - Alone
Már 2001 előtt is (ekkor jelent meg a szóban forgó dalnak helyet adó Am Universum c. albumuk) annyira egyéni, lényegében megfoghatatlan zenét játszottak. Ez a Dal tökéletes lenyomata az albumnak: a space rock témája váratlanul kitépi a hallgatót a hétköznapok világából. Maga az album mintha zenébe foglalva mutatja meg az Élet érként történő pulzálását, az Univerzumot (az egész album hallgatása közben olyan, mint valami irdatlan gigantikus csarnokban zenélnének ezek fickók, olyan különlegesen sűrű, nem is tudom … olyan visszhangosított jellegű a hangzás, leírhatatlan, de majd mindjárt belefülelsz). A dalok annyira jellegzetes pszichedelikus sodrása, lüktetése a véré, a körforgásé. Valahogy Beléd hatol, felpezsdít, felráz, megindít ez a zene. Nagyjából olyat képzelj el, mint amikor kimész a city-ből, a külvároson túlra is, ahol már nincs emberi mű, csak a természet. Egy nagyon mélyet szippantasz a friss, (még) tiszta levegőből és legszívesebben elüvöltenéd magad (csak te éppen civilizált élőlény vagy és nem teszed, de miért is ne tennéd?), iszonyatosan elfogy a vágy, hogy rohanj le a dombon, nem zavartatván magad a hideg víztől, beleugorj egy tóba.
Amorphis (balról jobbra haladva):
Pasi Koskinen, énekes (kék ingben)
Santeri Kallio, billentyűs (gugolva)
Niclas Etelavuori, basszusgitáros (fehér pólóban)
Esa Holopainen, gitáros (ülő helyzetben)
Tomi Koivusaari, gitáros (ülő helyzetben)
Pekka Kasari, dobos (álló)
Pasi Koskinen, énekes (kék ingben)
Santeri Kallio, billentyűs (gugolva)
Niclas Etelavuori, basszusgitáros (fehér pólóban)
Esa Holopainen, gitáros (ülő helyzetben)
Tomi Koivusaari, gitáros (ülő helyzetben)
Pekka Kasari, dobos (álló)
De milyen is ez a zene?
Az Amorphis világa sajátos keveréke a finn népzenének (használnak fel szövegeket a finn „nemzeti” műnek tartatott Kalevalából), a 70-es évekbeli, Hammond orgonával (és fűvel…) vastagon beborított pszichedelikus rocknak és modern előremutató (tehát progresszív) metalnak. Ezt így leírva nem lehet elképzelni, hogy milyen. Az énekes Pasi Koskinen szövegi inspirációja inkább a mindennapi élet kicsit szürreális, elvont, de személyes elemekből felépített univerzumából származnak.
És az album nyitódala, a lentebb lecsekkolható Alone c. szám tökéletes szintézise e stílusoknak. Mintha hajnalodna, figyeld csak az elejét, a kezdő másodperceket, a Nap kel fel. Egyszer meghallgattam egy tavaszi hajnalban. Uh, mekkora volt már hallod! Akkora a refrénje e dalnak, hogy besz…s! Az meg, hogy egy szaxofont népi motívumok kidomborítása végett beépítették a sodró dallamok közé… hát már ezt olvasva is csak néz az átlag zenekedvelő. De elhiheted: mindezt olvasva korántsem olyan idegenkedően hangzik akkor, ha elindítod majd a számot és elmerülsz benne. Baromi húzós témája, erőteljes hangzása, szárnyaló sebessége van. Ezeket a 70-es évekbeli és népies hatásokat úgy integrálják egésszé, hogy egyrészről egyáltalán nem poros, odvas, régies cuccként jön le, hanem hihetetlenül modernnek. Másrészt pedig akkora erő, élénkség, dinamika van ebben a musica-ban, hogy ettől még hervadó virágok, haldokló fák is újjáélednek. A feeling! Az bizony, de hatalmas! Még Petőfi is gondban lenne ezt érzékeltetni Neked! Az olyan részek, mint az első refrént követő pszichedelikusan lebegő-lüktető gitár 3:07-től (talán videón felgyorsított felhőmozgás vagy virgászirmok nyiladozása juthat eszedbe róla), vagy a fantasztikus szaxofonszóló 4:50-től - kezelője állítólag a zöldtől full betépetten játszotta fel - kitörölhetetlen nyomott hagynak.
Ugyanakkor ezt a zenét Te soha nem fogod hallani a rádióban, nem is hallhattad, 2001-ben Z. Jimmy foglalta el jó évig a listákat, miközben ez a dal Finnországban hetekig a slágerlistákat vezette! Ez a zene eredetisége folytán sem divatos, és elhiheted azt is nekem, hogy élőben ezt hallani életem legkirályabb élménye volt (2004-ben a Szigeten felléptek), erre a dalra a koncerten akkora tombolás volt, hogy Te még olyat el sem tudsz képzelni (amikor az első sorokból hátranéztem a koncert helyszínéül szolgáló sátort betekintve, láttam ahogyan a sok-sok száz emberből álló massza, egyenletesen le-fel-le-fel hullámzott… elképesztő látvány volt!)
De pont ebben rejlik olykor a zene különlegessége: hogy mindenkinek mást ad, mindenki a maga egyéni módján értelmezi. Lehet ezt a zenét persze csak úgy is hallgatni, de talán nem érdemes. Annyival (nagyon sokkal) több az Amorphis ezen albumán hallható zene, jóval több mint a mai zenekarok 99 %-a. De csak egy dolgot említenék meg: ez az album, de leginkább ez a dal az én mentalitásbeli, szellemi, zenei meg a franc se tudja milyen felfogásom szempontjából beláthatatlan, felmérhetetlen hatású volt. És nem csak nálam történt ez így. Mert ez volt akkoriban az új irány számomra és a többi barátom számára is, a szüntelen megismerés, az újdonságok iránt történő abszolút fogékonyság, a határok jóindulatú feszegetése.
Én igazán senkit sem akarok rábeszélni még akárcsak az Alone meghallgatására, vagy szerencsés esetben mondjuk az Am Universum letöltésére, vagy adja a Jóisten netalántán annak megvételére... csak szeretném, hogy akinek szüksége volna erre a zenére vagy albumra, tudjanak ezek az emberek róla, létéről, hogy van ilyen is.
És ez talán aligha jobb ajánló a most következő Műről és az Albumról:
Amorphis - Alone
