Opeth - Damnation (albumajánló)

(javítgatva, némileg szerkesztve 2010. augusztusának első napján, este)

az éj gomolygó, szürke árnyin át,
amíg bezárom csendesen az ajtóm,
a lámpafény dobálja fénynyilát.

Fáradt fejem fehér párnámra hajtom,
dalt hallok a mély csendességen át,
s míg véres ködbe meghal künn az alkony,
kinyílanak a sápadt nympheák.

/ Kosztolányi Dezső: Lámpafény /

* * *

Jó is volna, ha itt ülne mellettem Kosztolányi! Talán segítene valahogy szavakba (bejegyzésbe) önteni, milyen album is a Damnation az Opeth-től. Mert a most a billentyűzetről időnként fel-felpillantó személy se nagyon tudja, miként érzékeltesse az Élet rezzenéseit finom hangokba foglaló Damnation magával ragadó mélységét, szépségét.

Mert a világ egyik legszebb albumáról fogok írni.


És mert minden annyira szubjektív az életben: amikor megkérdezed ismerősödtől, hogy érzi magát egy szakítás után, egy hozzátartozó elvesztése, egy eljegyzés, egy gyermek születése, egy szerelmi egymásra találás kapcsán, akkor azt csak sejtheted igazándiból, hogy mit is érezhet a megkérdezett illető. És a most következő albumismertető is csak haloványan tudja visszaadni azt az érzést, amit az album hallgatása a halandó emberben kelt.

Ahhoz, hogy megértsük, miért van ez az egész világot belengő rajongás a Damnation album iránt (mint rajongás a gyermeknek anyja iránt, mint szerelmesnek párja iránt), meg kell nézni az alapokat, sajnos, enélkül nem fogjuk érteni a bejegyzést.


Az Opeth egy svéd zenekar, melynek indulása a 90-es évekre tehető, 1995-ben jelent meg első albumuk (Orchid). De az Opeth-re tökéletesen illik a „szélsőséges” kifejezés, mert elképesztő zenei kreálmányt nyújtanak a hallgatónak albumról albumra. A nemritkán 10-15 perces hosszúságú (!) dalaikban főgerincként a brutális gitárhangzás és a gyomorból kiszakadó durva énekhang, valamint erőteljes, telt, kemény dobhangzás az alkotóelem, melyek őszies, szenvedélyes, áradó harmóniákként kavarognak a szélként őrlő ritmusokban…
És olykor e dalokban hihetetlen dolgok bukkannak föl (és EZ, illetve ezek a részek a fontosak most nekünk a Damnation album szempontjából): egy-egy hangsúlyozottan durva részt követően a hirtelen elhalkuló gitárok-dobok-ének agresszív zúzdáját olyan gyönyörű, emberi fül számára felfoghatatlanul csodálatos dallamok követik, amelyek padlóra küldik, ledöbbentik az ebben az élményben szerencsés hallgatót. Ezt a zenével kifejezett hangulatos-őszies-melankolikus belső hangulatfelvétel-sorozatot pedig költői szépségű dalszövegekkel, érzésvilággal teszik teljessé, mindezekhez pedig az igen kifejező borítók és bookletek már csak a habot jelentik arra a bizonyos tortára, melynek egy-egy szelete igazi zenei csemege a különlegességre kiéhezett érdeklődőnek.

De e bejegyzés most valami egészen másról is szól.

Szóval 2002 nyarán és kora őszén szállingóztak innen-onnan a hírek az Opeth tervéről, miszerint két albumot fognak kiadni, melyeket először duplalemezként szerették volna kihozni, de ez persze kiadói szempontból visszahúzó lett volna (költségek). Ezért aztán az első CD 2002 őszén látott napvilágot (vagy inkább holdfényt), a másikat pedig 2003 tavaszán jelentették meg. Már az előzetes hírekben is kiemelt fontosságú volt az a lényeges és igen fontos információ, hogy az első album hagyományosabb felfogású Opeth-lemez lesz, tehát kemény és itt-ott a szokásos elszállós-lebegős részek keverednek-illeszkednek, a második pedig teljesen szokatlanul csak akusztikus, „lágy” album lesz.


Az első CD, a „Deliverance” valóban ilyen is volt.
(Hiszen az Opeth mind zenei durvaságát-komplexitását-hangzását, mind pedig szövegi-tematikai koncepcióját tekintve megalkotta a talán legsúlyosabb anyagát, melyet mind a mai napig csak bizonyos hangulatban tudok én magam is hallgatni, de az tuti, hogy 2002 legjobb underground kiadványa volt, már első hallgatásakor azt mondta mindenki, hogy ez kapásból kenterbe veri az azévi termést.)

A másik CD-vel kapcsolatban pedig mindenki csak találgatott, hogy vajon az milyen lesz? Én 2003 tavaszán már majd megőrültem. Amint hírét vettem és olvashattam is róla, hogy megjelent Damnation címmel, rögtön rástartoltam, megkaparintottam végre nagy nehezen, igen naivan és gyanútlanul beraktam a hifibe, és…
… olyan élményben volt részem 2001 ősz után (lásd ::: áradó pszichedelia ::: c. bejegyzésemet az Amorphis-ról), amit csak nehezen tudok most is leírni. És mind ahányszor hallgatom a Damnation-t, újra és újra átérzem ezt. Mert amit itt, ennek hallgatása közben tapasztalunk, az balzsam a füleknek, simogatás a léleknek, ringatás.

A Damnation egy végig csendes, nyugodt, javarészt akusztikus hangszerekkel operáló album. Hangulatzene, ezt nem lehet akármikor hallgatni, tényleg jelzem, hogy nyári lumpolások mellé nem ajánlott, EZ – NEM – AZ – A VILÁG. Kell az is, de most más. Türelem, nyugalom, odafigyelés, érzés kell hozzá; el kell benne merülni, mélyedni, mint amikor a gyermek megnyugszik anyja csitítása által, és gondoskodó kezek szeretetteljesen és óvatosan a puha ágyába helyezi a kisembert. Vagy amikor egy idős házaspár, egy öregúr és egy öreg hölgy a parkban ülnek, egymáshoz végtelen megértéssel viseltetnek. Ha ilyen képeket veszünk, akkor érezhetjük át, hogy mennyire felemelő Dalok hallhatóak a Damnation albumon.


Az album a 70-es évek nyugodtabb progresszív zenéinek hangzásvilágáig nyúl vissza. A nem egy dalban hallható, ezen időket idéző billentyűs hangszín egyfajta kortalanságot sugall, maguk az emberi érzések, emlékek is: az örökkévalóságnak szólnak, mint ez a Zene is. Az időnként felcsendülő csodálatos zongorahangok rendkívül mély hangulatot teremtenek, ez az aura bársonyosan körülöleli a hallgatót. Az egész lemez sugall egyfajta szomorkásságot, de ugyanakkor ezzel együtt végtelen emberi bölcsességet, mélységet és szépséget is hordoz a zene. Mikael Akerfeldt énekes tiszta, időnként fátyolos és rendkívül szuggesztív hangja talán még inkább tele van érzésekkel, mint eddig, az underground színtér énekesei közül az egyik legszebb hanggal bír. (Aki csak ezen a lemezen hallja először, talán el sem tudja képzelni, milyen brutális énektémákra képes a többi Opeth lemezeken.) A dalokban megfigyelhető, most sem szokványos szerkezetek a legmélyebb érzések közé ringatják a befogadót. Az Ending Credits c. dalt előző bejegyzéseim egyikében (a teázós témájúban) már megmutattam. (keresd vissza: ez egy instrumentális levezetés az album végére, ami végleg megnyugtatja az embert, szintén nagyon hangulatos.) Az egész album nagyjából ahhoz hasonló, amikor keserűségében könnyezik az ember, majd e cseppeket letörölvén megkönnyebbül és megpihen a lélek, a feszült idegek elernyednek, kisimulnak.

Talán jobb volna, ha nem is írnék többet erről a zenéről, egyszerűen csak ugranánk a végére és hallgatnánk. Mert ez az album is, ezek a dalok is körbeírhatatlanok, leírhatatlanok, szavakkal kifejezhetetlenek. Nem is tudom mihez hasonlatos ez… el tudod magyarázni például egy emlék képének haloványos de mégis komoly súlyát? Vagy azt, hogy például mennyire szereted a Párodat, a Testvéredet, az Édesanyádat, az Édesapádat, a Nagyszüleidet? Milyen érzés az, amikor azt a személyt, aki annyira közel áll Hozzád, átölelheted, legyen Gyermek, Feleség, Férj, Barát, Barátnő, Anya, Apa, Nagyszülő? Vagy milyen érzés, amikor már nem teheted ezt meg? És milyen érzés visszagondolni csodálatos élményeidre a régmúltból, melyek ma már inkább elszorítják szívedet, hiszen talán a ma világa azokhoz a csodálatos napokhoz képest komorabb. Vagy az egészet megfordítva: milyen elkeserítő érzést kelt Benned időnként visszarévedni a ma boldog és nyugtató percei mellett egy-egy szerencsétlen pillanatára életünknek, melyek akkor különösen érzékenyen érintettek minket, a sebeket rendszeresen e révedés fel is tépi, pedig a mában már minden rendben van. Milyen az, amikor esős időben ablaknál gondolkodva eszedbe jut lelked mélyén megsárgult fényképekként a múlt, egy elvesztett családtag, egy kisiklott szerelem, egy kellemes, csodálatos, de éppen emiatt, a visszahozhatatlansága és megismételhetetlensége miatt fájó egykori, fiatalkori emlék?


Ilyenek is eszünkbe juthatnak az album hallgatása közben. És még rengeteg minden.
De hogy el ne riasszon az albumnak Általad vélt hangulata, csak egy történetet említenék meg: néhány éve olvastam egy zenei fórumon, hogy egy fiatal pár gyermeke ezen album, a Damnation hallgatása közben fogant... Szerintem ez a lélekmelengető anekdota jelzi Feléd, hogy mennyire emberközeli Zenéről is van szó.
Vegyük akkor a lényeget.

Most is három dalt illesztek be.

Az első track a Windowpane c. Dal.
Majdnem nyolc perces, de ez fel sem tűnik majd. Mintha esős, bágyadt vasárnap délután íróasztalodról felpillantasz, ki az ablakon. Gondolkodsz. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a zene mennyire intim, érzékeny. A gitár csendes, visszafogott kezdése, a szépen hozzácsatlakozó dob és az elegánsan búgó basszus gitár mellett kellemes férfias hangján tűnődni kezd (0:36-tól) az énekes, emberi dolgokról. Az 1:00-nál rész a szintetizátor szőnyegére leültet Téged, hogy emlékezz Te is. Az emlékezés másik útitársa, a gitár (1:12-től) elkalandozik a régmúlt poros házaiba, ahol (1:47) próbálod feleleveníteni, milyen is volt gyermekként Anyád karjaiban önfeledten a fénybe mosolyogni, mely (2:23-tól) arcodat végigsimítja harmadik szülőként. Azért nem sok tere van az éneknek, inkább a hangulat a domináló, elkalandozó részek jönnek. (3:37-től) a vélten lezuhant lomblevelek felkavarodása után az alkonyat (4:37-től) feléd int, és Te gyermekhez hasonlatosan lebiggyesztett szájjal engedelmeskedsz. Az elválás a régi háztól, az emlékektől a Dal újra felhangzó, kezdő gitárharmóniájának útjára terelnek: 5:50-nél leáll … és 5:59-nél az én általam hallott leggyönyörűbb (és valóban: legszomorúbb) dalrészlet áramlik. De egyben feloldozást is ad, hallgatásával önkéntelenül is meggyónsz. Hazatérsz.

* * *

A második track az „In my Time of Need” c. dal.
Az elején Mikael fojtottan, halkan, rezignáltan szavalja nekünk a szükség és a hiány feloldhatatlan ellentmondását. De mintha (némi) fényt megpillantva bátrabban, bár még mindig keserűen folytatja, és valóban: 0:41-től megcsillan, 0:50-től fokozódik a fény, a remény. Hogy aztán 0:59-ben pedig az a hangulat, érzés következzen, amit szavakkal talán úgy lehetne jellemezni, hogy belső emberi tartás, amikor a csalódáson túlteszed magad, felkelsz a padlóról, és újrakezded az Életet. Ez az a pillanat, amit érezhet egy trauma, egy tragédia, egy szerelmi kisiklás, egy vesztes csata után az ember. De az emlékezés 1:26 után visszatér, nehezebben tudsz szabadulni tőle, mint gondoltad, de már ismered újra (1:56) a fényt, eléred az ablakot és kinyitod, de a 2:40-től a betolakodó levegő tespedt lelkedet lerészegíti. Itt is elrévedő részek jönnek (a slide gitár de jó már a közepén!), és ezt követően az elő-refrén újra felhangzik (3:36), majd a tényleges refrén teljes lényegi páratlan biztató-szép valóságában a Dal - mint egykoron a száradt virág hajadonkorában - kibomlik és végéig kitart. FELEMELŐ

* * *

A harmadik track a „Hope Leaves” c. dal.
A kezdését ahhoz tudom hasonlítani, amikor pirkadatkor-hajnalban kilépsz a lakásból, és sétára indulsz, megállsz annál a saroknál, amelyhez tartozó utca ahhoz a lány lakásához vezet, de inkább keserűen továbbmész. A felkelő Nap óvatos, finom ujjai pedig bátortalanul meg-megérintenek 0:50-től, miközben a hajnalba lépő gitár továbbkísér Téged utadon. Mennyire igaz is, menni tovább, mert az újrakezdett vigasztaló ének és 1:55 után a szintetizátor lebegő célként tűzi ki a jótékony felejtés előtti utolsó emlékezés lehetőségét, amit meg is ragadhat a hallgató egy kiüresedett hitvesi szoba szürkeségében ülve. Ez talán a legbensőségesebb szerzemény az albumon, a halovány emlékek szintetizátorhangjai leheletfinom, törékeny pókhálóként fonják be a lélek szobáját, melyet a Dal végével bezársz, mosolyogva, megkönnyebbülve.

* * *

És ennyi.
Oh, igen. A borítókép. Már az sem a szokványos, klisés. Elárul dolgokat. Mintha csak egy régi szobában emlékek közzé merülve teáznál. És időnként olyan érzést kelt egy-egy harmónia, dallam, mely az évek, talán évtizedek óta nem látott, kedvelt-kedves helyed tényleg oly régóta elfeledett-hiányzott levegőjének újraszippantásához hasonló. Aztán persze a zene hatására szótlanul marad az ember, egyedül. Mert csak sejted azt, hogy búvópatakszerűen mindig is léteztek olyan alkotások, melyek előreviszik a művészetet. És e művek önmagukon áteresztve, meg- és átszűrve visszatükrözik a kort. Tüntetnek, lázadnak a maguk sajátos módján a felszínesség, a kiüresedés, minden emberi rossz és borzalom ellen. Az Opeth ezzel az albumával így tette ezt meg. A halandó sem tudja igazándiból, hogy mi volt ez, de az tudatosul benne, hogy ez nem hétköznapi élmény volt. És ilyen élmények az ünnepek is számunkra, ez az album pedig azok ünneplése éretten, csendesen, szelíden, mosolyogtatón, akiknek megadatik hallani.

tökéletes

::: polaroid lány :::

Hogyan függ egymással össze Nadányi Zoltán költőnek, a szépség és a szerelem alattvalójának versei valamint a világ egyik legmodernebb zenéjét játszó Massive Attack e szerzeménye? Nem is tudom, honnan jött ez az ötlet, de a versek maguk valamint a szám témája és címe adott, szóval ezt nem kell agyonra magyarázni. Néha elraktározzuk fényképszerűen azok arcát-alakját, akikkel az életben összehoz a sors, vagy akikkel találkozunk, még ha ez utóbbi csak alig pár perc, vagy még annyi sem. Nadányi költészete nagyon tetszik, de inkább a dal volt a kiinduló pont, ahhoz válogattam e verseket, plusz dolgokat így kár is belegondolni. A lényeg szerintem úgyis az, hogy Neked mit mondanak, benned milyen érzéseket keltenek.

* * *

Nadányi Zoltán: Tavaszi pillanat

Az utcán, ma délben,
friss tavaszi szélben,
szép lány szaladt szembe,
ingválla kihajtva,
táncoló kis keble
majd kiugrott rajta.
Karcsú magas lány volt,
a tavasz rálángolt,
valakinek intett,
afelé futott.
De egy villanó tekintet
nekem is jutott.

* * *

Nadányi Zoltán: Római hölgy sóhaja

Te ifjú, aki rám néztél merően
Róma piacán, árkádok alatt:
én földre néztem és nem láttalak,
és nem kaptál egy pillantást se tőlem.

Én földre néztem, de szívembe fénylett
a két szemed. Bocsásd meg közönyöm:
ez nálunk hölgy-erény. Ó köszönöm,
szép volt! Tündöklő lovagi merénylet!

Rabnőmet, aki sarkon követett,
irigylem és kivájnám mint a holló
két csúf szemét: ő látott tégedet.

Most elmeséli: szép vagy, mint Apolló,
tekinteted, mint kardvas, leigáz,
a hajad szőke, omló és csigás.

* * *

Nadányi Zoltán: Szerelemről szó sem lehetett

Szerelemről nem volt soha szó,
szerelemről szó se lehetett.
Néztelek csak, mint a szomjazó,
hol a szádat, hol a szemedet.

Te csak mosolyogtál furcsa kis
kék sapkádban. Volt rá komoly ok:
barackvirág vagy te, csillag is,
mind a kettő mindig mosolyog.

Mindig érted mentem, hívtalak
és te mindjárt jöttél is velem.
És bujtattak egy szót a szavak,
Azt az egy szót. Azt, hogy szerelem.

De egy éjjel arcodról letűnt
a mosoly. És ekkor ott a múlt,
minden emlék, egész életünk
egyetlenegy szóra lángragyúlt.

::: áradó pszichedelia :::

Eszméletlenül nehéz írni az Amorphis-ról.

Már 2001 előtt is (ekkor jelent meg a szóban forgó dalnak helyet adó Am Universum c. albumuk) annyira egyéni, lényegében megfoghatatlan zenét játszottak. Ez a Dal tökéletes lenyomata az albumnak: a space rock témája váratlanul kitépi a hallgatót a hétköznapok világából. Maga az album mintha zenébe foglalva mutatja meg az Élet érként történő pulzálását, az Univerzumot (az egész album hallgatása közben olyan, mint valami irdatlan gigantikus csarnokban zenélnének ezek fickók, olyan különlegesen sűrű, nem is tudom … olyan visszhangosított jellegű a hangzás, leírhatatlan, de majd mindjárt belefülelsz). A dalok annyira jellegzetes pszichedelikus sodrása, lüktetése a véré, a körforgásé. Valahogy Beléd hatol, felpezsdít, felráz, megindít ez a zene. Nagyjából olyat képzelj el, mint amikor kimész a city-ből, a külvároson túlra is, ahol már nincs emberi mű, csak a természet. Egy nagyon mélyet szippantasz a friss, (még) tiszta levegőből és legszívesebben elüvöltenéd magad (csak te éppen civilizált élőlény vagy és nem teszed, de miért is ne tennéd?), iszonyatosan elfogy a vágy, hogy rohanj le a dombon, nem zavartatván magad a hideg víztől, beleugorj egy tóba.

Amorphis (balról jobbra haladva):

Pasi Koskinen, énekes (kék ingben)
Santeri Kallio, billentyűs (gugolva)
Niclas Etelavuori, basszusgitáros (fehér pólóban)
Esa Holopainen, gitáros (ülő helyzetben)
Tomi Koivusaari, gitáros (ülő helyzetben)
Pekka Kasari, dobos (álló)

De milyen is ez a zene?
Az Amorphis világa sajátos keveréke a finn népzenének (használnak fel szövegeket a finn „nemzeti” műnek tartatott Kalevalából), a 70-es évekbeli, Hammond orgonával (és fűvel…) vastagon beborított pszichedelikus rocknak és modern előremutató (tehát progresszív) metalnak. Ezt így leírva nem lehet elképzelni, hogy milyen. Az énekes Pasi Koskinen szövegi inspirációja inkább a mindennapi élet kicsit szürreális, elvont, de személyes elemekből felépített univerzumából származnak.
És az album nyitódala, a lentebb lecsekkolható Alone c. szám tökéletes szintézise e stílusoknak. Mintha hajnalodna, figyeld csak az elejét, a kezdő másodperceket, a Nap kel fel. Egyszer meghallgattam egy tavaszi hajnalban. Uh, mekkora volt már hallod! Akkora a refrénje e dalnak, hogy besz…s! Az meg, hogy egy szaxofont népi motívumok kidomborítása végett beépítették a sodró dallamok közé… hát már ezt olvasva is csak néz az átlag zenekedvelő. De elhiheted: mindezt olvasva korántsem olyan idegenkedően hangzik akkor, ha elindítod majd a számot és elmerülsz benne. Baromi húzós témája, erőteljes hangzása, szárnyaló sebessége van. Ezeket a 70-es évekbeli és népies hatásokat úgy integrálják egésszé, hogy egyrészről egyáltalán nem poros, odvas, régies cuccként jön le, hanem hihetetlenül modernnek. Másrészt pedig akkora erő, élénkség, dinamika van ebben a musica-ban, hogy ettől még hervadó virágok, haldokló fák is újjáélednek. A feeling! Az bizony, de hatalmas! Még Petőfi is gondban lenne ezt érzékeltetni Neked! Az olyan részek, mint az első refrént követő pszichedelikusan lebegő-lüktető gitár 3:07-től (talán videón felgyorsított felhőmozgás vagy virgászirmok nyiladozása juthat eszedbe róla), vagy a fantasztikus szaxofonszóló 4:50-től - kezelője állítólag a zöldtől full betépetten játszotta fel - kitörölhetetlen nyomott hagynak.

Ugyanakkor ezt a zenét Te soha nem fogod hallani a rádióban, nem is hallhattad, 2001-ben Z. Jimmy foglalta el jó évig a listákat, miközben ez a dal Finnországban hetekig a slágerlistákat vezette! Ez a zene eredetisége folytán sem divatos, és elhiheted azt is nekem, hogy élőben ezt hallani életem legkirályabb élménye volt (2004-ben a Szigeten felléptek), erre a dalra a koncerten akkora tombolás volt, hogy Te még olyat el sem tudsz képzelni (amikor az első sorokból hátranéztem a koncert helyszínéül szolgáló sátort betekintve, láttam ahogyan a sok-sok száz emberből álló massza, egyenletesen le-fel-le-fel hullámzott… elképesztő látvány volt!)

De pont ebben rejlik olykor a zene különlegessége: hogy mindenkinek mást ad, mindenki a maga egyéni módján értelmezi. Lehet ezt a zenét persze csak úgy is hallgatni, de talán nem érdemes. Annyival (nagyon sokkal) több az Amorphis ezen albumán hallható zene, jóval több mint a mai zenekarok 99 %-a. De csak egy dolgot említenék meg: ez az album, de leginkább ez a dal az én mentalitásbeli, szellemi, zenei meg a franc se tudja milyen felfogásom szempontjából beláthatatlan, felmérhetetlen hatású volt. És nem csak nálam történt ez így. Mert ez volt akkoriban az új irány számomra és a többi barátom számára is, a szüntelen megismerés, az újdonságok iránt történő abszolút fogékonyság, a határok jóindulatú feszegetése.

Én igazán senkit sem akarok rábeszélni még akárcsak az Alone meghallgatására, vagy szerencsés esetben mondjuk az Am Universum letöltésére, vagy adja a Jóisten netalántán annak megvételére... csak szeretném, hogy akinek szüksége volna erre a zenére vagy albumra, tudjanak ezek az emberek róla, létéről, hogy van ilyen is.

És ez talán aligha jobb ajánló a most következő Műről és az Albumról:

Amorphis - Alone

Hősök, Kassák és Converge

Talán igaza van a Converge nevű zenekarnak abban, hogy nincsenek hősök.

A hős az, aki valami rendkívülit tesz talán?
Vagy önmagában a mindennapi tevékenysége az, ami oly rendkívüli?

Az egyszerű szlovák állampolgár, aki munkát csak Magyarországon kap, és rendesen csesztetik, mondván ’mit művelnek a rohadt szlovákok a szomszédságban?!’

Az egyszerű magyar állampolgár, aki csak látogatni ment rokonait oda és megkapja a ’büdös magyar’ kifejezést.

A prostituált, aki életének szerencsétlensége folytán nem lát más perspektívát, mint e foglalkozással keresi a pénzt, melyet hazavisz két szép tehetséges gyermekének.

Vagy ott az a cigány vagy az a magyar, aki valóban a létminimum alatt él méterekkel, elfogadható ruházata nélkül előítéletekkel és undorral kell küzdenie az idénymunkáért és az azért odavetett csicska pénzért, miközben (élet-)társa keddenként a kukánkból próbál valamit szerezni, valamit, amivel aznap elvegetál. És milyen örömmel fogadja a több éves lekvárt, amit - mi nem fogyasztván - ő családjával lakomaként értékel aznapi rozoga vacsoraasztalán.

A leszbikus, a homoszexuális, aki csendesen tűri el a megvetést, de nem is látja értelmét az utcán vergődni, hőbörögni, a közt felháborítani, mert vonzódását saját neméhez nem veri nagy dobra, de a lenézést így se kerülheti, gyűlölik, ki akarják irtani.

Folytathatnám, de inkább nem, elég ennyi.

Sok évvel ezelőtti volt barátnőm jut eszembe, akit nagyon szerettem és aki egyszer azt mondta a mai világra, hogy ez állandóan beteg, valami állandóan sajog neki, ha itt meggyógyul, amott már jelentkezik egy másik, vagy hasonlatos seb, betegség stb. (hát Évi, annyira igazad volt!)

Kassák verséhez egy rendkívül nyers és durva számot választottam, így természetesen egyáltalán nem szükséges megtekintened, hiszen még edzett underground személyeknek is meredek, de egyébként a klipben a 2. perc után (kb. 2:20-tól) megnyíló ég és a szálló fehér galambok király látványt nyújtanak. A költemény és a szám tökéletesen egészítik ki egymást, mindkettő intenzív, bár Kassák maga egész biztosan meglepődne. A Converge "A" társadalomkritika, és ez most a jelenlegi magyarra hatványozottan érvényes. 2010 áprilisában szerintem nem történt előrelépés.

L. Levente! Te nézd meg őket élőben! És majd beszámolsz a Converge-koncertről!

* * *

Kassák Lajos: Mesteremberek

Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok
és hősök sem vagyunk, kiket vad csainadratta kísért a csatába
s akik most ájultan hevernek a tenderek fenekén, napos hegyeken
és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
A kék fimramentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák...
De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:
szótlanul és teljesen, mint maga a megbonthatatlan anyag.
Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,
s holnap már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra
s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!
Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.
Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból
s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk,
hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.
Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk
és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld
s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:
Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.

* * *

Converge - No Heroes

Szitár nyugtatta keleti láz

(a Káma-Szútráról és Az illatos kertről akartam írni, aztán hagytam, mert akit érdekel, úgyis el fogja olvasni ezeket az alapműveket, így aztán maradt a gótikus, világ- és lélekzenét játszó Dead Can Dance valamint egy keleties, álomszerű írás, melyben keveredik a betegség érzete, hitetlenség, a társadalmi és politikai kritika és még ki tudja mi még, köszönöm un és loch)

Homályos, sárga vibrálás a megtöredezett templom falain. Talán a méltóságosan lenyugvó Nap vére csorog rajtuk végig, le azon padlózatra, azon ülőnek cserepes ajkon, íze fűszeres, mennyei. Talán a láz tompa lüktetése izzadtan ragyog ki a bronz bőr táguló pórusain, s ezüstösen világítja meg a hűlő, majd metsző hideg éjszaka. A lassan leolvadó pillanatok, majd évek vízcseppek, mint szitárhangok onnan peregnek fentről, Valakitől, vagy Valamitől, összefolyva türelmesen generációk után hátukra veszik azt a szőtt ágyat, megtorpanva, de csak viszik a kikotort folyamba napi teherként. A szív egyenletesen úgy dobog, mint az eszméletét vesztett sámánok dobjai. Átfú a póruson az idegen idetévedő ideges szél, de nem lohasztja hirtelen dühe a lázat. Friss ízű matt szénné égeti a redőiben izzadt folyócskáknak helyt adó homlok a csitító, ápoló Asszonykezet. De adhat-e enyhülést, mikor a láz járja gyönyörű táncát a forró testen belül, mikor a belső izzó Nap kifolyik haragjában, s végül leolvasztja azon falakat, e megvakított otromba világ falait?
És letörve e ketrecet kilépvén börtönből, így a belső táncmester megfogva a lélek remegő kezét messze barangol sután. Villannak és peregnek a képek, előtte szétmállik az elképzelt jövő, így visszafelé lépkedve, megtisztulva már a fehér fojtó izzásban, amit egyetlen pontba sűrít, szorít vissza az idegig hatoló lehűlt éjszaka odakinn.
Mikor megérti, hogy Isten nem halt meg, csak rejtve már az út, melyet szegélyeznek a vadak. Mert ők épp úgy alkotói és elemei ennek a földnek, mint a kutató, burjánzó-közelítő növények, a gyümölcsök, a fák, vagy épp a folyók, mind kapcsolatban állnak. A homo képviselők lógnak ebből ki, velük egyéb célja volt a Teremtőnek. Az esdeklő emberi lény Isten saját gyermeke, Isten azt akarja, élvezzük az ajándékait, a színes madarakat, az oroszlánokat, de hagyván őket élni, szabadon. Nem érdekli a napi szertartás, az imák. Mivel akarod Őt felruházni? Milyen szabványosat, szabályosat írva adsz, rendelsz, alapozol saját civilizációdnak szisztémát, mikor Ő nem a templomban lakik, de Te lerombolod azt a helyet, hogy felhúzd az izzó falakat, melyeket csak a félő emberek hoznak, mikor pedig Ő már ott volt, mindig is? Akarnak bűntudatot, hogy csak mégis legyen, imádatot és imát, hogy bocsánatért esdekelj. Mert a zsibbasztó gyújtópontja e félrevezetésnek az emberi gyengeség elfelejtése, annak igénye, és még a biztonságnak igénye, eziránt esdeklő könyörgés, mikor erős is lehet egy téren vagy többen a gyenge. Az Ő hatalmára szomjazók rejtették el, s megvakítottak, megbénítottak, lebutítottak mindent. Ócska és nevetséges ajándékaikban dagonyázik összesarazott elveszett lélek, stabil nyugvópont után kapirgálva, s szégyenbélyeget ütnek mégis a látók izzadt homlokára… Félelmetesek utóbbiak nekik, vagy bolondnak tartatik, de nem számít. De az igazat mondván, mert nem tehet mást.
Eljött a láz, mert a lassan kavargó haragban lángra lobbant mindent, megértvén az Üzenetet, amit már hordoznak a kevesek. Ez az állapot maga az elveszett Paradicsom, s bár tudva, ők a régiek, majd megbüntetnek, most már nem érinthetnek, nem árthatnak. Már ismeretes az önnön elpusztíthatatlanság. Így jött a harag, amivel felülemelkedett, és gyenge pántokon felülemelkedett a Szomorú Múzsa lerántó láncain. Kicsit búcsúzván csókolva homlokát, s az folyékony ellenére még mindig száraz cserepes ajkak vérével átitatódott, mert érezvén, hogy a Fájdalom kényszer, végig kell járni mégis az utat, nem maradhat fehér folt, át kell égetni mindent, hogy majd önnönmaga is átéghessen és tudjon, nyitva mindenre és mindenkire. E tudat okozta bizonytalanság megingatván, sötétre festetvén egyelőre a világot, mert a siető megtépett Angyalt követi, s nem érheti el, gyönyörű álmai éteri arcát, amit komor és csendes, az általános hitetlenség miatt nem látogatott gótikus katedrálisok évszázados hallgatag, de figyelő szobrai, erdők éjjel zsizsergő lombjain átszűrődő félénk, ijedt, szégyenlős csillagfény tükröződik a szétolvadt falak közül kilépő elé. De Ő és a mások által űzött Angyal adván az erőt, annak halk, nem dühödt, nem kiválogató, de biztos ragyogása vezetvén, mikor kezdetleges-ösztönlétében először zuhan a Szakadékba, hiszen repülni még nem tudván; mikor először égeti meg a fájdalom tűheggyel, mely mélyebbre hatol piciny fokával, mikor még valaki másra bízta önnön boldogsága kulcsát – amit pedig nem lehet és nem kellett volna, mert nem fogadhatott el. De ez a piciny tű okozta belső seb nyitotta meg előtte a kaput, amit eszmélése óta keres a falak közül kilépő. Pedig még a tépett Angyal szárnyai is csillantak, azokon porként elegánsan meghintett gyémántok áttűnő éjjeli köntösként egy nyári délután a szemekbe, hívták buján a lelket, ébresztgetik fel a még megfogalmazhatatlan vágyat. És persze azelőtt ott volt az Árnyék, figyelt, nézte a kilépőt. A még kilépés előtt várakozó maga ez új lét kapujában, tudván tudva, miért választja az észrevett életpályát.
Ott botladozik a kilépő, hol a szem egyenessége az út, csak még remeg a fejtartás, de úton halad. Két világ között, még lét és az otromba visszahúzó nem lét keresztútján. A láz eufóriájában szemlélve elérvén a csillagokig, meghallván Isten mindent beterítő rettenetes szőnyegként vastag félelmetes hangját, s önnön kicsinysége tudatában összerezzen, de nem mozdul, akkor jön és feléje zuhan az örökkönváltozó s örökkönvaló Világ, lelassul arasznyira tőle, megy-áramlik e monstrum óvatosan, hogy a kicsiny kilépőnek ne legyen sokk – hozzáér. Még így is felvisít kínjában szerencsétlen, de abban a rémületes pillanat következő felvonásában már csendet üvölt, majd száját is összezárja, nem kell már félni, nyugalom. Annak része már, és lát. Az Árnyék immáron ő maga is, és visszatér, és az erdők lombozatán még mindig átszüremlő vékonyka sugarak tompán világítják bordázott arcát. A láz belülről áthatol a rengeteg szöveten, belülről hatolva felé a falaknak, hozzájuk nyomul, majd tűként karcolja az ereket, közben tüzes beitatott fűszeres óborként és ezzel folyékony pengeként végigáramlik benne vér helyett. Új bordázatok születnek, sőt hasadnak e kísérletként. De eljöhet újra meg újra, hogy megrázza a többi padlón fetrengőt, megmutassa az igazságot, s locsolja az irtó, kaszaboló lángotokat, ha eljön egyáltalán az ideje.
A jelen társasága és politikája által megfestett harsány természetelleni színek, élet nélküli villodzó fények megfestett kulisszái nem tud gyógyítani szürke köveket. Így azok súlyként nehezednek a padlón élők mellé, akik nem tudván továbbra sem kilépni, rágják azokat, fogukat romlasztván ezzel, tehetetlenül.

A terítő és a hímzés

Egy-egy dalhoz tartozik két-két vers.

Az előadó az Aebsence nevű gödöllői zenekar (tehát magyar, ezt csak megjegyzem, mert a dalok kezdetén az angol nyelvhasználat félrevezető, ugyanis váltogatják a két nyelvet), és egészen elképesztő dolgot művel: grunge-os, modern rock vastag, durva ruhaszövetébe magyar népzenei elemeket és keserű, szintén népi ihletésű verseket, gondolatokat hímez. (És tette mindezt 2002-ben, kuruc.info meg barikád nélkül, tisztán, őszintén, semmi politika, semmi vallás, semmi ideológia, semmi gönc, semmi mellveregetés, ahogyan azt tényleg kellene)

A költő pedig Sinka István, aki költeményeiben a vidék lakóit, szolgáit, azok mindennapjait, gondjait, bajait, örömeit festi meg egyszerű, darabos, de mégis megkapóan szép ecsetvonásokkal.


Eszembe jutnak nagyszüleim…
Nagyon egyszerű emberek voltak, nem lázadtak a rendszer ellen, nagyapám 1956-ban otthon maradt családjával. Ő megtehette, ő már harcolt, és elege volt a vérből. De már nem élnek, 1998 őszén-telén mindkettőjük elhunyt, előbb nagyanyám októberben, majd karácsonykor nagyapám is eltávozott, nem bírván elviselni azon fájdalmat, mely életét végigkísérő társ hiánya hozott számára. Akkor még nagyon éretlen voltam, hát persze, gyerek. Fel sem fogtam igazán elhalálozásukat, csak most… csak most hiányoznak igazán. Mennyi mindent kérdeznék Tőlük. Hogy mit éreztek a második nagy háború idején, amikor el kellett válniuk? Milyen érzés volt egyedül nagyanyámnak helytállnia és remegve várni haza nagyapámat. Ő egy nagyon kedves, tündéri asszony volt, egy valódi angyal. És milyen volt neki, nagyapámnak távol kis falujától, egy végtelenül rideg környezetben? Ő, aki erélyes, határozott, kemény ember volt, a Don-kanyart megjárta, túlélte, hazatért és egy csodálatosan szerteágazó családot alapított, mely egy fa lombozatának életigenléséhez hasonlatos, vagy egy gyönyörűen, kacskaringósan hímzett terítőhöz.


A dalokhoz tartozó két-két verset olvasd el szépen figyelmesen. Teljesen Rád bízom, hogy először a verseket olvasod el, aztán zenét hallgatsz, vagy fordítva, vagy pedig elindítod a verspárokhoz tartozó zenét és közben olvasgatol, de hát nem is ez a lényeg. Inkább légy türelmes és megértő hozzájuk, legalább annyira mint az idős emberek, akik küzdöttek eleget, és ők már bölcsen tekintenek, elfogadnak dolgokat. Bár impressziókat írok, most a dalokat annyira nagyon nem elemezném ki, azok úgyis önmagukért beszélnek, első hallásra meghökkentőek, mert szokatlanok, meg ugye modern rock ez is, de annyira ízesek, hogy én mondom: olyan lenyűgözőek, amiképpen a költemények is – nagyon. Bár borzasztóan szomorú a dalok szövege és témája, de mégis olyan erőteljesek, dobogóak, olyan tartásuk van, olyan erő van bennük, mint ami talán nagyszüleimben lehetett a legnehezebb időkben is.

Az első track, a "CountDawn" már húzós alapjával, majd iszonyat fogós énekével (amit 0:41 után bemutat az énekes Budai Peti... húúú hát az valami eszméletlen király!!) alapoz, de olyan borzongató bizsergető érzést keltő rész jön 1:00 után, hogy első halláskor se köpni, se nyelni nem tud az ember, az a tradicionális hangszer a modern alapok sodrásában az egyszerű hallgatót letaglózza. Uhhh, ezt így is lehet? - kérdeznéd; hát igen, így is. Aztán persze felhangzik az Aebsence-re oly jellemző magyar szózat 1:30-tól, amitől megint koppan az ember álla. És csak a haveromat tudom idézni annak idején, aki világéletében elektronikus zenét hallgatott és utálta a keményebb stílust: "B... meg, b... meeeeeg, de jóó!!!" :D

A második track, a "Sick Days" pedig annak ellenére, hogy a keserű, csalódott ember érzését fejezi ki, mégis pedig olyan kezdéssel indít, ami a szöveg és a téma ismerete nélkül talán az Élet legboldogabb pillanatait jeleníthetné meg számunkra: előttem például az a képzeletbeli jelenet lebeg, amikor a múlt században a falu szélére, a búzakalászok közé kiáll a legény és a létező legtermészetesebb, legboldogabb érzéssel a világnak kiáltja a sikeres leánykérést :) De persze nem erről szól a szám, csak az elejéről ez ugrik be, merthogy a 0:36-tól érkező refrén kijózanít minket, ami pedig 2:30-tól következik, az annyira váratlan, de mégis annyira jólesik, talán ahhoz hasonló, amikor áprilisban esik egy kis könnyű eső, és érzed annak utánozhatatlan illatát. Aztán az énekes elszavalja az utolsó sorokat, újra rákezd a hajjj-nananaajjjna részre, hogy végül, 4:05-től átadja a szerepet a felsíró, előbb említett csodás magyar hangszernek, a vége felé pedig elhalkul minden körülötte, de ő még egyedül folytatja, mondja, meséli tovább a sorsát a kikerekedett szemű hallgatónak, aki csak les, ámul és nem tudja hova tenni, elrendezni cikázó és felkavart gondolatait ...

* * *

SINKA ISTVÁN: MAGYAR TÜNŐDÉSEK

I.
Hajunkon sír a szél,
fut velünk a folyó,
nem volt, s nem lesz soha
sorsunkkal bajoló.

Vérpiros a hajnal,
fekete a lovunk
s egyenkint örökre
csóktalan távozunk.

Nevünkre eső hull,
s ki siratja,hogyha
emlékünket is a
végtelenbe mossá?

Van ki korán lehull,
róla lepke hoz hírt:
vágyott, nőtt, elsülyedt,
s küzdött, ameddig bírt.

Jogáért ki felkél
közülünk csatára,
annak virágtalan
sír lesz a hazája.

II.
Bámulom a holdat,
gyászolom Zám Esztit,
messze járok, mégis
kersem a messzit

Útak tövise szúr,
pókhálószál befon,
hajót sülyesztene,
annyi a bánatom.

Ha folyóra hajlok,
inni egy korty vizet,
az is szegény, csak a
könnyeimmel siet.

S hogyha tóba nézek,
hol a kékség pihen,
temetést látok csak
alvó tükreiben.

Így élek. Haj élet!
S az ország terein
átnyöszörögnek nagy
koldússzekereim.

II.
Én vagyok Nagy András,
ki erremenőben
megállottam itt a
rohanó időben.

Lábam e tájról egy
egy tapodtat se megyen,
- nyár van a szememben
s virág a szívemen.

Éjjeim egére
talán azért adott
egy helyett a sors száz
fekete csillagot.

Száz fekete csillag.
S ha csak egy is lehull,
jeléből értse meg
minden idegen úr:

börtönnek, bilincsnek
lerázom a gondját -
Magyarul az ilyet
szabadságnak mondják.

SINKA ISTVÁN: NAPIMÁDÓ

Állok fenn a hegyen
s bámulom
a hajnal tündöklő zászlaját,
a győzelmes, piros fényt,
ezt a száz ágra hasadó, roppant vérszín rubint.
És a sárga
köveket alattam oltárrá széntelem.
Mert pap vagyok én ma, hű, aranysarujú,
napimádó táltos, aki
hószín palástomból a szívem
kitakarom és a mellemből a hegyre
vért csapolok a szent
felkelő nap elé:
az én népemért ... Csudát
csorgatok ma a fényes arcú napra:
Őseim énekét és vert ezüst kehelyből
az aratók szent dalát
tömjénezem felé.
És itt maradok az
ígéret szaváig, itt fenn a hegytetőn.
Mert jaj,
remegve csókol a szerelmes lányajak
és az anyák
mellére cseppentett
élet méze kihűl; a fák
meddőn zöldülnek ki
az én véreim földjén
s a barázdán besüpped
a remény kovásza, ó!
S amíg meglengetem
hószín palástomat
s a roppant kövekre forró vért locsolok, - a
felkelő nap fénye,
mint égi kegy szétterül;
rügyek pattannak szét és
zengő akkorddal búg a forrás orgonája:
a legtisztább zsoltár.
S a kőmágján
vakítón az ígéret fellobog.
Aranysarumat ekkor
felcsatolom és
indulok a hegyről le a
véreimhez
és viszek
a lányajkakra
lángerejű csókot,
az anyák mellére forró,
édes tejet, a fák
rostjaiba
gyümölcstermő erőt,
és viszek
az én véreim földjére
a bronzkarú aratóknak
millió, fénylő, tengernyi búzakalászt.

Aebsence – CountDawn

* * *

SINKA ISTVÁN: VÍGASZTALÓ SÍRÓ EMBEREKNEK

Óh, sírj csak magadnak
ember, ki égi szándékú voltál
egykor, s csillag nevetett rád és rózsa
és szabadság, de te önmagadat dobtad oda rabnak
a föld ködjébe, hol sárból rakott oltár
fölött úszott a lelked, vitte az ábrándok hajója,
az álom, mi összetörött mindíg s a káprázat tengerén
elsülyedt:zátony volt ott, hol a vasszínű mennybolt áll
és megsemmisült szivárvány és nem teljesűlt remény.
Óh, sírj csak magadnak,
miként a sárga erdő ősszel,
ha elszáll belőle a sok csicseri madár,
mint kavicsain patak sír, ha vizei elapadnak,
és mint nemzet sír a csatát vesztett hőssel
együtt, ha körűl az égig a romlás füstje száll.
Sírhatsz már, mindegy, ó:embernek hazája
a föld, a temető, mi tele van ismerőssel,
s azok közé hull csak könnyednek violája.
Rózsa nevetett rád? és szabadság? és csillag?
S nem lett belőle más, csak földi ügy,
halott kavargás, miről az Idő beszél,
elébed tartván tükrét összetört álmaidnak.
Csillag és szabadság! A földön mindenütt
arról beszélnek, ahol csak ember él.
Tarts velük te is, s megnyugszol egyszer,
ha kipattan majd a nagy világrügy,
a mosoly, s csillagaiddal együtt azt is ringatja a tenger.


SINKA ISTVÁN: NAGY SZERELMEK S NAGY REMÉNYEK

Feljött a szabadság napja
s felhőbe bújt rögtön szegény.
Piros felhő, fölötte nap.
Róla mit is daloljak én.

Ég a felhő, ég a hazám,
ég a nap és én is égek,
mint vándor-hős nagy szívén a
nagy szerelmek s nagy remények.

Vándor-hős én, megérkeztem,
száz sors hívott, egy se várt rám.
Itthon vagyok. Mégis mintha
most ásott síromat látnám.

Nagy szerelmek vándora én,
most is megcsaltnak maradtam.
Pedig minden szerelmemet
minden megcsaltnak od'adtam.

Szétosztottam szerelmemet -
szerelmem bor volt, tiszta méz.
Ki vele él, örökre a
szabadság kék egébe néz.

Piros felhő... ég tán a föld
s égre szórja fel a füstjit.
Az én reményem alóla
mégis, így is kiezüstlik...

Feljött a szabadság napja,
- Ni, most ragyog, ni, most rohan! -
Boldogtalanul éltem én,
s meghalok talán boldogan.

Aebsence – Sick Days

„annyira kurva jó hogy vagytok és, hogy magyarok vagytok!!!!”

„van benne egy kis laza magyar akcentus:) jóféle:D MR2 anyag.”

„határozottan lájkolom :)”

„Magyarok...!...de nagyot is csináltatok...köszönjük a hangokat...a dallamot....Jr.:) nektek ezért 5*-ot ITThagyott.../briliáns*****:)/¬...”

„Szeretem a zenétek....sok-sok méteren keresztül velem volt s köszönöm hogy vagytok és ilyen jó muzsikát csináltok...csak így tovább...!!!:):):)”

„Csak a repeat, csak a namégegyszeeer :D”


Ilyen és ezekhez hasonló kommentek olvashatók a lentebb lecsekkolható számok Youtube-os fellelhetőségénél. És tényleg nagyon megérdemlik az elismerést!
Az utóbbi időben ezeket megkedveltem, különlegességük (jobban mondva közös jegyük) e magyar zenei formációknak az, hogy angol éneket használnak. Tök jó volna, ha ezek a fiatal magyarok Európában alkotásaikkal hírét vinnék, mennyi tehetséges zenész is van kis hazánkban. Mert nagyon igényesek és színvonalasak!
Az ismertető szövegeket egyrészről az MR2 Petőfi Rádió honlapjáról, másrészről pedig a zene.hu-ról szedtem.

Kellemes szórakozást és ismerkedést kívánok! :)


*****************************


Brains & Harcsa Veronika --- "Pill to take" c. dal



E pillanatban talán már nem is kérdés: Harcsa Veronika „egy füst alatt” hazánk legizgalmasabb, legnépszerűbb és legsokoldalúbb jazz-énekesnője. És, ha még csak zenei sokoldalúságról lenne szó - Veronika ugyanis, miközben 7 éves kora óta zongorázik, és a 16 éves korában kipróbált szaxofon miatt egyenes útja vezetett a rockon és blueson át a jazzhez, matematika szakos gimnáziumba járt és elvégezte a Műszaki Egyetemet. Eközben, miután érettségi után már jazz-zenekarokkal lépett fel, felvételt nyert a jazz-tanszakra. Persze gyorsan tegyük hozzá: Harcsa Veronika épp' nem az a „tipikus” jazz-énekesnő. Imádja Janis Joplint, Billy Holidayt, Regina Spektort és Björköt. Dalokat ír - angolul, hangszerel; három sorlemezt (Speak Low, 2007; You Don't Know It's You, 2008; Red Baggage, 2008) jegyző saját zenekara mellett pedig a nehezen kategorizálható Erik Sumo Banddel, a skás PASO-val, a pasztelles Smárton Trióval, és a drum and basses Brains-zel meg az olasz Nicola Conte-vel is dolgozik. Persze bárhol és bármilyen kontextusban áll a mikrofon mögé mindig viszi a magával azt az „bizonyos” harcsa veronikás sármot.
(mr2.hu)



A „Dunakanyar rasztabanditái” a táncos, küldős, „agyas” Brains együttes 1994 nyarán, Szentendrén alakult. Zenéjükben több stílus keresztezi egymást: drum & bass, hiphop, ragga, rock - még folkos elemeket is „kihallhatunk” a Brains zenéjéből. Saját bevallásuk szerint ez leginkább abból adódik, hogy a tagok különböző zenei irányzatokat kedvelnek, a csapat szerveződése ugyanakkor demokratikus alapú. A 2002-es évtől kezdve rendszeresen koncerteznek külföldön. Az első, szlovákiai és csehországi fellépéseket már 2003-ban hosszabb lélegzetű, Ausztriát, Németországot, Hollandiát és Belgiumot is érintető turné követte. 2005-ben a berlini Karneval der Kulturen fesztiválon nyolcezer fős közönség előtt játszottak nagy sikerrel, amszterdami fellépésük után pedig a példakép Asian Dub Foundation tagjai gratuláltak nekik. A zenekar, mely első nagylemezét 1997-ben jelentette meg, aktuális nagylemezét 2008-ban adta ki Top Shotta címmel.
(mr2.hu)




*****************************


Voler Mouche --- "Thrill Seeker" c. dal



A Voler Mouche elektronikus, lounge-os, downtempós, triphopos popzenét játszó hazai együttes, Szombathelyről. A zenekar alapításának ötlete 2005-ben „villant be” be a billentyűs hangszereket és a digitális zenealkotó eszközöket kezelő Miski Ádám fejében. Az „impressziókra épülő” zenét játszó, kezdetben elektronikus formáció végül két év múlva 2007-ben nőtte ki magát zenekarrá. A Voler Mouche a korai felállásában elkészült dalok mellé a 2008-ban leforgatta első videoklipjét, a Spring Is Here-t, melyet a legnagyobb zenei csatorna is bemutatta. Nagyjából ekkor csatlakozott a zenekarhoz Szarvas Péter (gitár, dalszövegek) és szövegíró barátja, Bánovics Attila - együttes munkájukkal teljesedik ki a dalok zenei és szövegvilága. Ugyanez év őszén nyeri el mai formáját a Voler Mouche, hiszen érkezik az új énekesnő, Korponay Zsófia – „akinek hangjától életre kelnek a dallamok” -, a dobos, Sávoly Péter, majd a folyamatosan koncertező együttes teljessé tévő Nagy Olivér basszusgitáros.
(mr2.hu)




*****************************


The Rocket Science --- "Help Me" c. dal

Új formáció ütötte fel a fejét - The Rocket Science néven - a hazai pop-rock palettán. Ismert zenészek - Fehér Balázs a The Carbonfoolsból valamint Fodor Máriusz és Toldi Miklós a Magashegyiből - fúzionáltak előbb hobbizenekarrá, azonban az első sikerek a szabadidős zenélésen már messze túl mutatnak.
Első szerzeményével már a zenei rádiók slágerlistáinak élére tört a hobbyzenekarként induló The Rocket Science formáció. A “Help Me” című dal hirtelen sikere a srácokat is meglepte, s mire felocsúdtak, azon kapták magukat, hogy - eredeti zenekaraikat nem elhagyva – ebben a formációban is hosszabb távon terveznek. Így idén ősszel stúdióba vonulnak, majd év végére egy lemez megjelenését is kilátásba helyezték.
A zenekar olyan friss, hogy egyelőre honlapja sincs, a legfrissebb információkat a facebook-on található zenekari profilból tudhatjuk meg.
(zene.hu)




*****************************


Karányi feat. Fantom and Kőváry --- "You Stop The Motion Of Time" c. dal



Karányi Dani a hazai elektronikuszenei színtér egyik fontos figurája. A klasszikuszenei képzésben részesült DJ-zeneszerző 2002-ben, 18 évesen készítette el első albumát, az Oktogont, mellyel szinte azonnal a hazai elismert elektronikus tánczenei előadók közé került. Dallam című drum and bass-számához klip, valamint több hazai és külföldi remix készült – s jó pár válogatáslemezt járt meg világszerte. Jazzes-chilles, lounge-os korszakát követően a garage, valamint a popos hangzás és az underground elektronika elegye - egyben az élő fellépések, a live actek - felé nyitott új nagylemezével, a Digital Digitallal, mellyel a 2005-ben Fonogram díjat és Bravo Magazin díjat is nyert. Az albumról három sikeres klip és kislemez került ki (Hazaút, Álomszép és I May Be Your Star). Karányi - miután 2007-ben My Electro címmel két saját számot tartalmazó mixlemezt adott ki – 2008 őszén jelentette meg Aerodinamics című aktuális sorlemezét, rajta az MR2-Petőfi Rádióból ismerős (a Trousers-es Kőváry Zoltánnal elkészített) You Stop The Motion Of Time. (mr2.hu)

Red Sparowes - At The Soundless Dawn (albumajánló)

Sokan azt képzelik, hogy az underground zenék milyen igénytelenek, durvák, semmi kellemes dolog nincs bennük, meg csak kemény énekük és dalszövegük van. Nos, a következőkben teljesen megcáfolom ezt a jócskán tarthatatlan állítást. (a bejegyzéshez nuskull volt irányadó, segítő, köszönöm)

***

A modern post rock/metal két prominens (és irdatlanul súlyos) képviselői, a Neurosis és az Isis tagjai (úgymint billentyűs vagy vizualizációs) + egyéb neves post rock zenekarok (Halifax Pier, Angel Hair, Pleasure Forever) tagjai összeálltak, zenélgettek, rögzítettek és végeredményül megkapjuk az eddigi post rock/metal színtér technikásabb, legfigyelemreméltóbb, legcsodálatosabb és leghangulatosabb bandáját, a Red Sparowes-t.


No de mégis miben különbözik annyira a Red Sparowes a ma már divattá vált tucat indie bandáktól (lassan az underground színtéren behányás lesz a post/indie bandákból)? Először is az, hogy nem túl sláger hosszúságú dalaik (van amelyik 10-11 perces) bővelkednek kísérletezési hajlamokban, ami nemcsak a gitárokra terjed ki, hanem a hangzástól kezdve a finom elektronikai dolgokig minden, legfőképp a melankolikus és számomra városi hangulat a lényeg. Jól olvastad: városi! Mivel ez a csapat amerikai és ott elég sok a város, amelyeknek sajátos utánozhatatlan hangulatuk van, azt a fajta városi-city folklórt próbálja lefesteni Neked.
Nekem már csak városi bandának marad meg a RS.


Az első demó kiadása után rögtön szerződést kaptak a Neurot Recordings-nál – ezt a Neurosis tagjai alapították tehetséges és avantgard hajlamú, művészi ambíciókkal operáló zenészeknek - és meg is jelentethették első hivatalos lemezüket, az At The Soundless Dawn-t. Már ezen az albumon megjelentek azok a jegyek, melyek a későbbi RS-hangzás jellegzetességei lesznek (csak majd később finomítják, egyéniséget kialakítva): hangzásában ez még a hagyományos post rock vonalat követi, a súlyosabb hangzás az elektronikával keveredve (és jócskán vannak benne noise dolgok), ambient lebegés és a gitárok esetenkénti space-es, üveges hangzása. Ja igen: instrumentális a zene, tehát nincs benne ének, de nem is kell ide.



7 szám van az albumon, én most hármat mutatok meg.
A dalok:

Az első az album nyitódala, és nyitásnak tökéletes, nagyjából be is mutatja, milyen a RS világa. Kicsit slide-ba hajló akusztikus gitárok, space-hangzás, erőteljes dob, melankolikus-utaztató-felemelő (de nem befordító! ez a zene pulzál, éltet, hihetetlen!) hangulat.. Az első nagy monumentális rész 2:53-tól kezdődik, teljesen felpörög a ritmus, majd 4:07-től új rész jön, amely már egészében kitárja az áradatot előttünk.
Ami pedig 6:23 után következik …



***

A második track erőteljesebben, fémesebben, keményebben szól az első hangoknál, majd ez is elcsendesedik, 2:39 után megnyugszik, hirtelen 3:50 után noise-jelleggel berobban, 5:00 után pedig újrakezdődnek a szám elején hallható harmóniák, végül e keretet megint csak nyugodt-ambient résszel zárják.



***

És a csoda: a harmadik számra pedig alig találok szavakat, mintha hajnalodna, kezdődne az élet a városban, megindul a tevékenység, 1:49 után a városi nyüzsgés intenzitását és a street érzésvilágát lepörgeti előtted.



***

A mai világban nehéz egyszerre olyat alkotni, ami egyedi, de mégsem távolodik el annyira ismeretlen területekre, hogy az már idegennek és embertelennek hasson, ne adj isten közben még ügyesen/technikásan is csinálni mindezt. Emberi érzéseket-hangulati pillanatokat megragadni és azt hangjegyekbe önteni, előadni - nehéz. A Red Sparowes mégis ilyen, képes ezt megadni. Ami engem a legjobban megkapott az a zene sodrása, szépsége és a lenyűgözően városias kisugárzás.
Intelligens, gondolkodtató zene - gondolkodó embereknek.
Gyönyörűséges színfolt a mai zenei palettán.

Bejegyzés a jövőről, a régi időkről, egy teáról és egy hangulati Dalról

Néhány bejegyzést mindenképpen szeretnék még írni, ugyanis nemsokára egy időre (hm, inkább sok időre, de nem végleg) fel fogom függeszteni a blog vezetését. Csak a minap gondoltam bele, hogy milyen rémületesen nehéz félév előtt állok (szigorlat, tanítási gyakorlat, újrakezdeni a németet, Hatvanival foglalkozni, újjászervezni a DETHÉ-t, nyelvvizsga, szakdogát csinálni, bejárás, itthoni teendők stb, stb. stb.). Eléggé lekötnek majd ezek a dolgok. Bárcsak 2011. február 1-je lenne, akkor ezeken túl lennék már.

Egy nagyon kedves, nagyon idős és nagyon bölcs tiszteletes úr azt mondta nemrégiben, hogy ebben a felgyorsult világban, amikor a mobil és az internet ennyire átformálta életvitelünket, jó néha egy kicsit e modern élet előtti korba, évekbe visszamenni, vagy legalább csak visszaemlékezni. Régebben levelet írtak egymásnak az emberek, képeslapot küldtek, és annak is időbe kellett telnie, míg megkapta a címzett. Ma már elég egy e-mail, azt szinte rögtön olvashatja a másik személy. Talán elveszett az a kis kellemes emberi lassúsága az egymás iránti kapcsolatoknak. Egy netes üzenet szabványos, a címzett nem láthatja, hogy a feladónak milyen az írásképe, miképpen vezeti ujjai izgalomtól feszülten azon szavakat mint például „Kedves…”, „Szeretettel…” és más hasonlók. Tíz évvel ezelőtt még alig használtak mobilt, régen egy megbeszélt találkára pontosan illett megjelenni, nem volt sms. Persze, jók ezek a modern dolgok, hasznosak, kényelmesek, gyorsak. Tényleg, szó se róla.


De régen is jó volt. Emlékszem, nővérkémnek (aki gyönyörű csokrokat alkot, lévén virágkötő) amikor udvarolt sógorom, minden héten levelet írt neki. Vasárnap vagy szombaton jött látogatóba, aztán vasárnap este ment vissza a laktanyába (katona volt), de már aznap, hétfőn vagy kedden megírta a levelet, hogy aztán nővérem csütörtökön vagy pénteken megkapja. :) Ez kedves, ma már nincsenek ilyenek, elmúltak ezek az idők. Sajnos. És az emberek egymáshoz való viszonya is másabb volt, mert amikor találkoztak, akkor valamivel jobban becsülték a közösen eltöltött időt. Manapság már msn, chat, skype által a távolság átalakította azt az érzést, hogy milyen jó is találkozni egy ismerőssel.

Jól elkanyarodtam, szóval a tiszteletes megjegyezte, hogy a rohanó mai világban, néha kapcsoljunk ki, élvezzük a csendet, gondolkodjunk kicsit, gondoljunk, töprengjünk az életen, rendezzük így dolgainkat, gondolatainkat, érzéseinket. Nem igaz, az a feltevés, hogy ez időpocséklás volna, ti. merengeni-gondolni-értékelni, és inkább ehelyett menjünk, csináljunk valamit, dolgozzunk vagy kapcsolódjunk ki.


A lényeg, hogy ha lesz időm vagy kedvem, akkor fogok írni. Bár lehet, csak pár hónap múlva lesz ez a legközelebb. De időt arra szakítunk, amire akarunk, így időt bármire lehet szakítani, ez csak akarat kérdése, így aztán bevallottan is az a helyzet, hogy most inkább az utolsó nagy megmérettetésre készülök. Kedvem pedig szinte mindig lenne írni. Bármikor és bármiről. Szeretnék írni egy nagyon jó filmről, egy-két albumról, idős emberek életéről, a szegénységről, és sok minden másról, emberi dolgokról. Január vége óta zeneileg kissé lightos volt a felhozatal, régi haverjaim rendre felróják nekem, hogy valami rockosat-metalosat rakhatnék be, de valahogy azok most illetve már nem hiányoznak ide. Kidühöngtük magunkat rendesen annak idején, öregek vagyunk már mi ahhoz, ugye Benjámin? Hehe! (Benji a macskám) (amúgy ez kamu, a minap hallgattam Mayhem-et meg Napalm Death-et)

Nemrégiben jártam bent Debrecenben, egy nagyon-nagyon kedves ismerősömet látogattam meg a munkahelyén, ami egy teázó, és olyan finom teát készített nekem, amilyet én azt hiszem még nem is igazán ittam, görögdinnye ízű volt, és a helyszín is nagyon kellemes, hangulatos, halk zene, egy ilyen helyen szinte le tudnám élni az életemet. :)


Leginkább az esett jól kimondhatatlanul, hogy megvendégeltek egy teával, és ez (is) megmarad az emberben. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ajándékozzanak nekem, pedig felemelő érzés. Amikor kapunk valamit, akkor először meglepődünk, önkéntelenül mosolygunk, zavartan „óh, hát ezt ééén kaptam? De miért? De jóó!” :) A hálát pedig nem is nagyon tudjuk kifejezni, hogyan is tudnánk? Egy halk köszönet azért csak elhangzik.
Igen, adni üdvös, mert amikor látod örülni a másik személyt, és mosolyát-háláját Feléd küldi, akkor érzed csak igazán, hogy ez tök jó. Viszont legalább ilyen jó kapni is, és ez persze nem önzőség, mert mindig csak adni-adni-meg-adni, ebbe aztán tényleg belefáradhat az ember, nem? De ha kap az illető ajándékot, akkor ő is megtudja, milyen kellemesen bizsergető ajándékozottnak lenni.
Ez a teázós nap egyébként nagyon feldobott engem, mikor hazaértem, én is csináltam egy teát, de hát az nem volt olyan, mint amilyet pár órával előtte elkortyolgathattam. Próbálkozni azért csak szabad, nem? :-)


Nnnnna, akkor a most következő Dal is ilyen bódító-gondtalan-harmonikus-szívderítő kellemes teázós-kávézgatós szerzemény (ezért tettem be ide nyárias-délutános-lazulós képeket-festményeket). Tényleg megkapó a hangulata: olyan, mintha ülnél egy nyári délután Debrecen valamelyik kávézójában (vagy teázójában), beszélgetnél, iszogatnál és közben halkan szól a háttérzeneként ez:

(egyébként a Dal a svéd Opeth zenekartól származik, mely progresszív modern avantgard death metalt művel. De gondoltad volna, hogy ilyen zenét is tud írni egy metalbanda? ... Hát én sem. Na ennyit a sztereotípiákról...)

Daybreakers (filmajánló)

Na rögtön akkor két dolgot szögezzünk le:

1. ez egyelőre még nem az a film, melyről nemrégiben írtam, hogy lenyűgöző hatást váltott ki nálam (és rendre megteszi ezt sokadik megnézésre is). A most tárgyalandó filmet múltkor lecsekkoltam, tetszett, és gondoltam, írok róla egy rövidebb szösszenetet.

2. Ez egy vámpíros horror meg thriller film, és akció is van benne. De egyik stílust sem csipázom nagyon, még talán a thriller elmegy, a horrorral sokszor az a bajom, hogy nem éppen valósághű, így érdektelen és agyatlan számomra, felesleges őrjöngésnek és szereplőmészárlásnak találom. Ettől függetlenül van pár ilyen stílusú film, amit azért mégiscsak szívesen nézek, de maradok inkább a drámai vonalú, életszerű-életszagú filmeknél, azok közelebb állnak hozzám.

Vámpírok… amióta beütött Stephenie Meyer regényéből készített Twilight-sorozat (nyitás: Alkonyat), és jön eztán szépen a többi regényadaptáció is, valahogy a vámpírok olyan kellemetes teremtményekké lettek a köztudatban. Sok lány imádja a vámpíros filmeket, az RTL Klubon is most vetítenek egy ilyet, Vámpírnaplók. Meyer könyvei és e sorozat is inkább a romantikus és kalandos és (főleg) szerelmetes sztori-vonalú kikapcsolódást nyújtanak. Szerethetőek, szórakoztatóak, tényleg jó ezekbe beleőrülni. Én kicsit le voltam maradva ilyen ügyben, és csak most tavasszal néztem meg az Alkonyat c. filmet, ami nagyjából be is jött, korrekt kis film, és meg is értem, hogy miért is kedvelik ezt oly sokan, főleg a szebbik nem körében népszerű. Hát melyik lány nem álmodozik az Edward Cullen nevű barnás-szőkés, angolosan hűvösen kedves és fakó vámpír-fiatalemberről, aki emellett még marha jól is néz ki, figyelmes... meg piszkosul vágyik a véredre? Ugye?



Hát a ”Daybreakers” nem ilyen.

Kulcsszavakat írok: nyomasztó – véres – pár jelenetnél „bokalefosató” – meghökkentő – komor – baljós – és …. kétségkívül ötletes.

A sztori:
Valamikor pár évvel később járunk a jövőben, nem sokkal messzebb, 2019-ben, simán benne vagyunk a 21. században. Ez a film egy az emberekre, az emberiségre nézve baljós jövőt véres ecsettel képsorozatra lefestő film.


Az új évezredben a vámpírok nagyon elszaporodtak, pontosabban: volt egy járvány, aminek következtében a vámpírok száma drámaian megnőtt. És persze sokan is választották ezt a létformát. Hogy miért? Jóval hosszabb ideig élnek, mint az emberek, akár az idők végezetéig. Erősebbek, kifinomultabbak, maradandóbbak, a betegségeknek ellenállóbbak, az egyik szereplő például rákos volt emberként, vámpírként pedig makkegészséges.

Szerintetek is gyengül a forint?

Két dologgal van a bibi; bármit nem tehetnek azért meg: egyrészt ugyebár nappal nem mehetnek ki, merthogy a napfény elégeti őket, valamint nem fogyaszthatják fajtársaik vérét (és a saját testüket-vérüket sem), ugyanis komoly mutációt okoz, kihullott haj, csontosodott bőr, hihetetlen agresszió, egyebek, azaz: a klasszikus állati vámpírokká válnak.

Elég rossz bőrben vagy... iszol te elegendő folyadékot ebben a kánikulában?

Másrészt pedig a film idején az emberiség lényegében a kihalás szélére jutott, mert sokan részesítették előnyben azt a létformát, amit Bella nagyon szeretne (átváltozás előnyökért), de inkább pedig az emberekre elég durván vadásztak/vadásznak a vérszívók. Régebben még csak úgy minden további nélkül, elkapták őket, ott helyben megcsapolták, oszt' jó napot, jóccakát (legyünk azért stílszerűek). De mostanra viszont – mivel létszámuk riasztóan a nullához közelít – a fennmaradt emberekkel óvatosan bánnak; helyesbítek: ahogy csak tudják, befogják őket, aztán egy nagy állami cégnél ezen emberfoglyoknak vérét csapolják. Ampullákba, véradagokba, élelmiszerként helyezik a kimért emberi vért, és árusítják (a véres kávé odavág!). De fogy az ember, nincs vér, a vámpírok éheznek, így őket is kihalás fenyegeti, sőt az előbb leírt brutális mutáció réme is fenyegeti a 21. század felsőbbrendű faját.


Nos egy ilyen világban ismerkedünk meg a film kicsit gyámoltalan főszereplőjével (Edward Dalton szerepében Ethan Hawke), aki egy fiatal tudós és egy ilyen állami „vércégnél” dolgozik, a feladata roppant egyszerű: egy vérhelyettesítő folyadékot kell találnia, különben hetek múlva káosz, anarchia és biztos pusztulás következik mindenkire nézve. De találkozik néhány ellenállóval, akik - felismerve tudósi tehetségét és szándékát arra, hogy új és békésebb irányba vigyék e haldokló világot – elviszik saját bázisukra, hogy ott rátaláljanak a megoldásra.


No ezek alapján még nem lenne nagy szám ez a film, de számos érdekességet raktak bele, és pont e különlegességek miatt (is) élvezhető a film. Pl. az előbb említett étkezés, kávézás; nappal sötétített szélvédőjű kocsiban közlekednek, napfelkelte előtt hangosbemondó figyelmeztet, de az éjszakai életet sem kell feltétlenül megvárniuk, mert a föld alatt kialakított rendszerben van munkahelyük, és így tovább, még sorolhatnám. Egy teljesen új társadalom jött létre...
A történet is megcsavarintott egy picit, nem kimondottan az emberek jövőjére fókuszál, hanem arra, hogy mi lesz majd a vámpírokkal?

Nálam e film:
8.5 / 10

Mert persze a film vége felé a forgatókönyv kicsit gyengélkedik, a szereplők jellemére több munkát fektethettek volna (nem különösen a színészekkel van gond, rendben vannak, csak egy kis plusz kellett volna még). Hamar kiszámíthatóak a jelenetek, de mindig van érdekes fordulat ettől függetlenül. A film nagyjából másfél órás, pont annyi, amennyi kell, se több, se kevesebb, és ez így van jól. A forgatókönyv ennyit el is visz. Első megtekintéskor meghökkent és sokkol, de mindenképpen tetszetős, másodjára már picit fészkelsz és inkább pörgeted a filmet. Szóval ez inkább egyszerazértmegnézem film.
Szóval ezért a 8.5 pont, szigorú vagyok, igen. De ha már többször (nagyon sokszor) nézős thriller-akciófilmet kellene mondani, ami izgalmas is, akkor Batman – The Dark Knight (bár nem horror). Mert az minőségi etalon, és arra nem véletlen, hogy 10 pontból 11-et adtam, erre meg picit kevesebbet.

De azért mégis: ez egy jó, szokatlan (és nagyon „hideg”, komor, sötét) köntösbe bujtatott film, amely új alapokra helyezte a vámpírsztorit. Érdemes megnézni, de arra készülj fel, hogy kemény, esetenként gore-ba (durván véres jelenetekbe) hajló, párszor izgalmas-ijesztős, baljós, posztapok film. Ha megteheted, nézd meg, de ez az átlag vámpírfilmeknél meredekebb lesz. Az már egy másik történet, hogy nálam párszor a kukoricadarab majdnem a torkomon akadt, és a film után az illemhelyre úgy mentem ki, hogy sorra kapcsoltam fel a villanyokat mindenfelé. Hehe :D

Beillesztettem a film trailerjét, ennek közepétől-végétől egy szám hallható, a 'Running Up That Hill', előadója: Placebo. Ezt csak azért írom, mert sokaknak tetszik a dal.
http://www.youtube.com/watch?v=RBlAdApfK9U