füstölő, Sting stb.

(frissítve, kiegészítve, kicsit átszerkesztve 2010. július 1. csütörtök este)

Nos, valóban nem vagyok mostanság aktív a blogbejegyzések írásában. Elgondolkoztam azon, hogy ha valaki esetleg erre a blogra tévedne, vajon a szerkesztő személyiségéből mit szűrne le, milyen elképzelése lenne rólam? Mert e blog csak egy részét adja világomnak, kétségtelen, hogy viszonylag finom és komoly zenéket teszek be, bejegyzéseim hangulata se rúgja ki a ház oldalát, szóval kissé félrevezető lenne csakis e blog alapján megítélni. Az igazság az, hogy kialakult a blognak egy hangulata, értelmi-szellemi-érzelmi közege, és ezt nem igazán fogom megbontani. Végülis január végén azt az alcímet adtam neki "Az Értelem és Érzelem blogja".

Egyébként a politikától teljesen elfordultam. De írok róla, remélem utoljára, mert e blogra a politika és a közélet nem való. A most következő gondolatokkal nem kell egyetérteni, minden bizonnyal lesznek olyanok, akik a lentebb olvashatók miatt megorrolnak rám, de hát én sem mostanság jutottam el ezek vállalásához, elég kacskaringós volt idáig az út. Ez is olyan mint az idős folyó évtizedes-évszázados kanyargása: nagyjából megvan az irány, a sodrás is, viszont időnként módosul, változik, de a fő csapás adott.

Időnként már idegesítő az, ha valaki csak és kizárólag a történelmi múlttal és a nacionalizmussal foglalkozik (mintha az bármit is megoldana önmagában állva), és mondjuk a társadalommal valamint a gazdasággal pedig (egyáltalán) nem. Még nem írtam le politikai-társadalmi-nemzet felfogásomat, az ezekkel kapcsolatos elképzeléseimet. Majd egyszer ezt is leírom részletesen, csak ezt alaposan el kellene előtte rendezni, most pár dolgot elárulok. Nálam egészen alapvető fontosságúak: az erős progresszió, az újításra való állandó törekvés, a hibák állandó keresése és azok hatékonyabb megoldása. Ez a hagyományőrző-konzervatív felfogásommal talán szemben állna, de az csak a családi-iskolai-közösségi-nemzeti felfogást érinti, azt is intelligensen és felvilágosultan, figyelem-türelem-érzékenység a megváltoztatandót tekintve. Az egyéni teljesítmények és fellépések nálam mint mások előtti húzóerőként és mintapéldaként szerepelnek, melyeket feltétlenül az emberek és a közösség szolgálatába kell(ene) állítani. Jelen van a nagyon erős társadalomkritika, a szociális és eseti (pl. árvízhelyzeti) szolidaritás. Számomra az is zavaró, hogy sokan csak jobboldalban és baloldalban gondolkodnak, ami rendkívül rossz beidegződés, és ha ezt a baráti-családi körre is kivetítik egyesek, na az meg főleg gáz. A konzervatív oldal leginkább ott jelentkezik nálam (a hagyományok élőképességének tiszteletén), hogy az államvezetésben és általában a vezetésekben elitista vagyok, a legműveltebbek, a legfigyelemreméltóbb teljesítményűek kerüljenek előtérbe. De azon alul már a lehető legteljesebb demokratikus felfogás van, egalitarizmus. Nem diktatórikus, szűkkörű, kizáró, hanem megfontolt és felelősségteljes állami vezetői konzervativizmus. Egészen egyszerűen megfogalmazva (Széchenyi által): "Magyarország itt állna most hatalmasan és boldogan, ahelyett hogy hülyék kormányozzák!" Pista nem sz_rozott, megmondta, hehe. Teljesen logikus, hogy ott van egyértelmű fejlődés és egyensúly, biztonság és stabilitás, ahol a társadalom legkiválóbbjai és a leginkább hozzáértőek teljesítenek és vezetik az országot. Ha lenne kormányom, akkor bizonyára nem fordulna elő olyan, hogy mondjuk az egykoron szociálminiszterből külügyminiszter legyen... Azt azért megnézném, hogy a jelenlegi parlamentben az átlag IQ-szint mennyi, meg kinek milyen végzettsége van, értsd: parlamentben van-e a helye?

De ez csak politika. Mint írtam, teljesen elfordultam tőle, csömör, elég zsibbasztó is úgy foglalkozni vele, hogy mondjuk Te magad nem is tudod befolyásolni, szinte semmilyen eszközzel, hiszen egy sima, mezei választó vagy. Az elmúlt félévben két dolog még nagyon felerősödött nálam, egyik a minden (így a saját elképzelések és lépések) iránti kritikai érzék. Ez sokáig hiányzott nálam, pedig kell. A másik pedig a republikánus hagyomány, ugyanis én semmiképpen nem tudnék elfogadni egy királyt Magyarországon. Erős parlamentarizmus, demokrácia-központúság + a jog, az alkotmány mindenekfelett + a társadalmi-mentalitásbeli szemléletváltás mégpedig a közösség, a szolidaritás és az igényes, toleráns nemzetfelfogás felé. Ezek kellenek. 1.) Magyarországon nem monarchia kell (az uralkodóinkat én is tisztelem, feltétlenül, de) a XXI. században járunk, modern államra és közösségi koncepcióra van szükség, és 2.) nem mindenről tehetnek a külföldiek, a zsidók és a cigányok, és 3.) globalizmus és gazdasági liberalizáció nélkül Magyarország gazdaságilag még itt sem tartana, végül pedig 4.) a külpolitika, a diplomácia területén kell a határozottság, de nem a konfrontáció, a provokáció. Ezt/ezeket egyeseknek jó volna felfogniuk.

Tudtad egyébként, hogy eredetileg a kozmopolitizmus (ún. eredeti világpolgárság, tehát nemzetköziség, békés nemzetek közötti együttműködés) a demokrácia, a liberalizmus nem bűn? Ellenkezőjét csak a demagógok állítják és alaposan kiforgatják, hangoztatva, ezek nemzettől idegen dolgok. Ezt egy konzervatív, jobboldali gyökerekkel rendelkező írja. Ha liberális, balos, jobbos, konzi, radikális vagy, legyél csak nyugodtan az, ne zavarjon ebben semmi és senki se.

Csak az életed és az emberi kapcsolataid takaros házát éppenséggel ne az ideológia és a politika tégláiból építsd fel. Ha leszel egyszer olyan szerencsés, hogy amikor remegő kezeddel a gyűrűt felhúzhatod annak az Egynek az ujjára, vagy amikor rámosolyoghatsz majdani leendő gyermekedre, akkor se a fenti korlátoltság jusson eszedbe.

Na mindegy.
A legfontosabbak: az emberi progresszió, a cselekvőképesség, a tenniakarás, a haladás, a másokkal való szüntelen foglalkozás-segítségnyújtás, a társadalmi szolidaritás, a családcentrikusság, a szilárd és klasszikus hagyomány- és nemzettisztelet. Mindezeket pedig az erőteljes felelősségtudat és tolerancia hassa át. Hm, inkább nem fogok többet írni a politikáról és a közéletről. csak most közzétettem, hogy én nagyjából miként gondolkodom. Ezt a blogot meg nem is ezért hoztam létre, hanem másra. Elég ennyi, az emberi dolgok felé fordulok most már. De ha nem politika, akkor mi érdekel az elmúlt hónapokban?

Egy szó: Kelet.

A keleti világ köztudottan rám kiskoromban olyan alapvető hatással volt, hogy ettől a mély ragaszkodástól soha nem fogok már szabadulni. De nem is kell. A füstölő állandóan ég, most éppen kókusz illatú, az előbb olvasgattam az iszlám teológiáról és társadalomról, közben pedig valami arab trip-hop válogatás album megy.
Ja igen (hehe, nem bírom mosoly nélkül megállni): manapság sokat alszom. De tényleg, hamar fekszem mostanság este. Reggel felkelek 9 körül, ebéd után kávét iszom és - most kapaszkodjunk! - elálmosodom, alszok vagy két-három órát. Ez szerintem abnormális, Anyám szerint túl sok füstölőt szívok :D Na mindegy, aztán felkelek, Benjáminnal (ő a macskám, okosabb mint bármely politikus) a kertben sétálunk, beszélgetünk. Ez úgy működik, hogy beszélek hozzá, aztán ő meg dünnyög, nyávog, meg hasonlók, meg persze végigvágódik a füvön, meg játszani és szaladgálni akar, de hát fájós térddel a francnak van kedve pattogni, ugye.
Visszatérve az első gondolatokhoz: sokszor éreztem úgy, és ez számomra nyomasztó volt, hogy jó volna megfelelni a lehető legtöbb embernek, elfogadtatni magadat minél több emberrel, legalább ne utáljanak, vagy csak közömbösek legyenek. És ez két következtetést hozott magával mostanra: 1.) ez nem lehetséges, mindig lesz olyan személy, aki mondjuk azért fog gyűlölni, mert nyitottabb vagyok és nem eléggé "magyaros" (túlságosan kritizálom alapjáraton jobboldaliként ezt az oldalt), vagy túl segítőkész és kedves másokhoz, és így tovább. 2.) nem lehetséges, és ne is legyen ez elvárandó saját magunktól, mert önnön magunkat erőszakoljuk meg ezzel, szimplán legyünk teljesen normálisak, ne piszkáljunk senkit se ("Tetteidnek tudjál örülni, / más tetteit tudd megbecsülni; / főként ne gyűlölj egy embert se, / s a többit hagyd az Úristenre." (Johann Wolfgang Goethe).

Még mielőtt meghallgatnád a következő Dalt, annyi említést teszek, hogy szeretnék az elkövetkező bejegyzéseim valamelyikében végre írni egy olyan filmről, mely az elmúlt időszakban igencsak megrendített. A helyzet az, hogy a film annyira gyönyörű és letaglózó, hogy nehezen fogom összekaparni a róla szóló írást, de azért majd megpróbálom.

Hát ennyi. XX. századi szigorlat pedig nyár végén, hiszen marhára nem sietünk mi sehová.
Nemde? :)
Van még ezernyi időnk, évünk... ma leginkább nálam ez úgy lenne, hogy veszem a bakancsomat meg a hátizsákomat és világgá megyek, hazátlanul barangolva, kóborogva, mondjuk Indiába.

STING

A Thousand Years

A thousand years, a thousand more,
A thousand times a million doors to eternity
I may have lived a thousand lives, a thousand times
An endless turning stairway climbs
To a tower of souls
If it takes another thousand years, a thousand wars,
The towers rise to numberless floors in space
I could shed another million tears, a million breaths,
A million names but only one truth to face

A million roads, a million fears
A million suns, ten million years of uncertainty
I could speak a million lies, a million songs,
A million rights, a million wrongs in this balance of time
But if there was a single truth, a single light
A single thought, a singular touch of grace
Then following this single point , this single flame,
The single haunted memory of your face

I still love you
I still want you
A thousand times the mysteries unfold themselves
Like galaxies in my head

I may be numberless, I may be innocent
I may know many things, I may be ignorant
Or I could ride with kings and conquer many lands
Or win this world at cards and let it slip my hands
I could be cannon food, destroyed a thousand times
Reborn as fortunes child to judge anothers crimes
Or wear this pilgrims cloak, or be a common thief
Ive kept this single faith, I have but one belief

I still love you
I still want you
A thousand times the mysteries unfold themselves
Like galaxies in my head
On and on the mysteries unwind themselves
Eternities still unsaid
til you love me



-

Gróf Apponyi Albert beszéde a békekonferencián

Gróf Apponyi Albert (1846-1933) Magyarország talán mind a mai napig legnagyobb szónoka, kiművelt retorikája miatt nála, személye kapcsán az államférfiú elnevezés mindenképpen indokolt, abszolút rászolgált erre. Tiszteletreméltó (és magas) alakja a külföld hódolatát is kivívta, mikor mint hazájának képviselője, a szellemi fensőség lényegi erejével ismételten síkraszállott Magyarország igazságáért. Az iszonytató I. világháborút befejező, ún. trianoni béketárgyaláson is ő volt Magyarország képviselője; akkor mondotta el ezt a beszédet. Szónoki nagysága, a kérdésekben való alapos elmélyedésben, az érvek művészi elrendezésében és meggyőző kifejtésében, imponáló erkölcsi erejében, egyéniségének és stílusának nemes eleganciájában érződik. Nagyhatású beszédében, amelyet felváltva franciául, angolul és összefoglalóan olasz nyelven tartott, ötnegyed órán át fejtette ki rendkívül nagy ékesszólással a magyarság álláspontját a békeföltételekkel szemben. A szigorú békefeltételeken ugyanakkor ez sem tudott már változtatni, pedig a szemtanúk állítása szerint a beszédet hallgatók álla koppant egy akkorát, hogy még Párizsban is lehetett hallani. Minden kétséget kizáróan a magyar diplomácia egyik legkiemelkedőbb teljesítménye volt e beszéd, mely után mégis elkövetkezett 1920. június 4-e ...



Gróf Apponyi Albert beszéde a békekonferencián

(az angol és francia nyelvű szöveg fordítása)
(innen vettem: http://www.trianon.norma.hu/ )

I.

1. Engedjék még egyszer megköszönnöm, hogy alkalmat adtak álláspontunk kifejtésére. Tulajdonképpen szóbeli tárgyalást kívántam, mert nézetem szerint ez az egyedüli eszköz, amely bennünket a megértéshez és az előttünk fekvő szövevényes kérdések helyes megismeréséhez vezethet. A Legfelsőbb Tanács azonban akaratát más irányban már megállapította, így meg kell ez előtt hajolnom. Elfogadom tehát az elém állított helyzetet, és hogy idejüket túlságosan igénybe ne vegyem, egyenesen a tárgyra térek.

2. A mi szemünkben a tegnapot a mai naptól a békefeltételek hivatalos megismerése választja el. Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót ejtem. Nem tétovázom azonban, és nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene a béke elfogadása, vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.

3. Szerencsére még nem tartunk ott. Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyünk meg észrevételeinket. Ezek közül bátrak voltunk már egynéhányat a békefeltételek átvétele előtt átnyújtani. Meg vagyunk győződve, hogy Önök a már átnyújtott és a jövőben átnyújtandó megjegyzéseinket a viszonyok nehézsége által követelt komolysággal és lelkiismeretességgel fogják áttanulmányozni. Reméljük tehát, hogy meg fogjuk győzni Önöket. Reméljük ezt annál is inkább, mert nem áll szándékunkban sem ma, sem később érzelmeinkkel kérkedni, vagy kizárólag azoknak az érdekeknek a szempontjára helyezkedni, amelyeket feladatunk megvédelmezni. A legjobb akarattal iparkodunk keresni oly álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És, Uraim, ezt az álláspontot már megtaláltuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója biztosítékainak keresése.

II.

Ezen elvek és érdekek szempontjából vizsgáljuk meg a nekünk felajánlott béke feltételeit.

Nem titkolhatjuk el mindenekelőtt megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. E megütközés könnyen megmagyarázható. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére olyan lényeges területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltétele megvonassék. Mert az ország e szerencsétlen középső része, elszakítva határaitól, meg lenne fosztva szén, érc és sóbányáinak legnagyobb részétől, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, alpesi legelőitől, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középső rész, mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlődés minden forrásától és eszközétől ugyanakkor, amikor azt kívánják tőle, hogy többet termeljen. Ily nehéz és különös helyzet előtt állva kérdezzük, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben?

*

1. Talán az ítélkezés ténye lenne ez?

a) Önök, Uraim, akiket a győzelem bírói székhez juttatott, kimondták egykori ellenségeik, a Központi Hatalmak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! A nélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet felett, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.

b) Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert hiszen az ítélet oly eljárást tételez fel, amelyben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg, és egyformán tudják érveiket érvényre juttatni. Magyarországot azonban mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak.

*

2. Vagy talán a nemzetközi igazságosság elvének oly alkalmazásáról van szó, amelynek célja a többnyelvű államalakulatok helyett (amelyek közé Magyarország is tartozik) oly új alakulatokat létrehozni, amelyek igazságosan oldják meg a területi kérdést a különböző nemzetiségek között, és amelyek hatásosabban biztosítják azok szabadságát? Ha a tényeket tekintem, úgy kénytelen vagyok kételkedni, hogy ez a törekvés eredményezte a kérdés ily módon való megoldását.

a) Mindenekelőtt, a Magyarországtól elszakítandó 11 millió léleknek 35%-a magyar, amely három és fél milliót jelent akkor is, ha a mi érdekeinkre legkedvezőtlenebb számítást vesszük alapul. Elszakítanak még a békefeltételek körülbelül egy és egynegyed-millió németet, ami a magyarság százalékszámával együtt az egésznek 45%-át jelenti. Ezekre nézve a nemzetiségi elv ilyen alkalmazása nem előnyt, hanem szenvedések sorát jelentené. Feltesszük tehát – amitől távol állok –, hogy a nemzetiségi elv alkalmazása a fennmaradó 55%-ra nézve nem vonatkozhat, vagy ha vonatkozik, úgy fordított értelemben. Nézetem szerint pedig, ha elvekről van szó, úgy azokat egyenlő módon kell alkalmazni mindazokra, akiket a szerződés rendelkezései érintenek.

b) Menjünk azonban tovább, és tekintsük a Magyarország romjain megnövekedett államokat. Megállapíthatjuk, hogy nemzetiségi szempontból ezek is éppen úgy, vagy talán még jobban részekre lesznek darabolva, mint Magyarország. Nem célom Önöket, Uraim, kifárasztani azoknak az adatoknak felsorolásával, amelyeket az e kérdésben benyújtandó okmányaink különben is tartalmazni fognak. Addig is azonban, amíg ezeket megismerhetik, kérem Önöket, fogadják el állításaimat, hogy követhessék következtetéseimet, amelyeket levezetni bátor leszek.

c) Nem látom be, hogy a nemzetiségi elv, a nemzeti egység elve nyerne ez által a feldarabolás által. Egyetlen következménye volna ennek, amelyet bátor leszek megemlíteni, anélkül, hogy bárkivel szemben is támadó szándékom lenne. Csak egyszerűen megállapítani kívánom azt a tényt, hogy e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása volna oly népekre, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állnak.

Következtetésem igazolására egy pár számadatot idézek.

A magyarságnál az írni és olvasni tudók arányszáma megközelíti a 80%-ot; a magyarországi németeknél a 82%-ot; a románoknál a 33%-ot; a szerbeknél az 59 és egynéhány tizedet, majdnem a 60%-ot.

Ha a felsőbb társadalmi osztályokat tekintjük, és számításba vesszük azokat, akik gimnáziumot végeztek, és letették azt a vizsgát, amely Franciaországban a baccalaureat-nak felel meg, úgy megállapíthatjuk, hogy a magyarok arányszáma azok között, akik ily tanulmányokat végeztek, vagy az érettséginek megfelelő képzettséget értek el, 84%, jóllehet a magyarok az összes népességnek csak 54,5%-át teszik ki; a románok arányszáma az ily tanulmányokat végzettek között 4%, pedig az egész népesség 16%-át alkotják; a szerbeké 1%, jóllehet számuk az egész népesség 2,5%-a.

d) Ismétlem, hogy ez a megjegyzésem nem bír senkivel szemben bántó éllel. Ennek a helyzetnek egyedüli oka, hogy ezek a szomszédos népek történelmük szerencsétlen eseményei folytán később léptek be a művelt népek családjába, mint mi. A tény azonban tagadhatatlan. Nézetem szerint azonban a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából. Ebben az irányban már most vannak bizonyítékaink. Szomszédaink, akik területünk egy részére törnek, már legalább egy éve hatalmukba kerítették azokat; a fegyverszüneti szerződés értelmében joguk lett volna ezeknek a területeknek katonai megszállására, de ők kisajátították a kormányzás egész gépezetét. Ennek látjuk már a következményeit. Külön okmányban fogjuk bemutatni, hogy ez alatt az egy év alatt mily nagy kulturális értékek romboltattak le. Látni fogják, Uraim, ezekben az okmányokban, hogy két egyetemünk, amelyek a kultúra legmagasabb fokán állanak, a kolozsvári, a magyar kultúra egyik régi székhelye és az újabb keletű pozsonyi egyetem, tönkretétettek. A tanárok elűzettek, és szeretném, ha megtudnák Önök, hogy kiket ültettek helyükbe. Felhívom Önöket, hogy küldjenek ki tudósokból álló bizottságokat, hogy a való helyzetet megismerjék és hogy az összehasonlítást megtehessék. Lehetet len, hogy ezek az egyetemek és ezek a tanári karok, amelyeknek történelme a messze múltba visszanyúlik és amelyek most megsemmisíttettek, pótolhatók legyenek a megszálló nemzetek szellemi erőtartalékaiból. Ezek a nagy kulturális intézmények belátható időben nem pótolhatók.

Hasonló a helyzet az egész közigazgatási gépezetnél és a tanítótestület mindegyik fokánál. Csupán a román megszállott területeken több mint kétszázezer gyermek az utca porában nevelődik a tanítóhiány folytán, mivel a magyar tanítók kiutasítattak, és pótolni őket nem bírják.

Uraim, azt hiszem, hogy az emberiség nagy érdekei szempontjából nem lehet sem közömbösen, sem megelégedettséggel szemlélni azt a körülményt, hogy a nemzeti hegemónia oly nemzetekre száll át, amelyek, ha a legjobb reménységgel kecsegtetnek is a jövőre nézve, de ma még a kultúra alacsony fokán állnak.

Láttuk már, hogy a szigor, amellyel Magyarországot sújtják, nem eredhet az ítélkezés tényéből.

Láttuk, hogy a nemzetiségi elv sem nyerne ez által semmit.

*

3. Talán akkor oly szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi?

a) Úgy látszik, hogy ennek a szándéknak kiinduló pontja az a feltevés, amely szerint Magyarország idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó elemet fajrokonaik alkotják, mint Magyarországhoz, hol a magyar hegemónia érvényesül.

b) Ez azonban csak feltevés; és ha a feltevések útjára léptünk, úgy bátor vagyok megjegyezni, hogy e feltevés fordított értelemben alkalmazható arra a 45% magyarra és németre, akik most egy új államhoz csatoltatnak és kikről feltehető, hogy szívesebben maradnának a magyar állam polgárai. Ez az okoskodás nem jelentene mást, mint hogy az előnyöket a másik oldalra helyezzük. De miért induljunk ki sejtésekből, és miért helyezkedjünk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás.

c) Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk a Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, mely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének a nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi felfogásnak egy axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az. Természetesen követeljük, hogy a népszavazás olyan körülmények közt tartassék meg, hogy annak szabadsága biztosítva legyen.

d) A népszavazás annál is inkább szükséges, mivel a Nemzetgyűlés, amely végső fokban hivatott a javasolt békefeltételek fölött dönteni, csonka lesz. A megszállt területek lakói nem lesznek itt képviselve. Nincsen olyan kormány vagy nemzetgyűlés, amely jogi vagy erkölcsi szempontból jogosult volna dönteni azoknak sorsa fölött, akik ott képviselve nincsenek. Különben a békeszerződés e tekintetben oly kifejezéseket tartalmaz, amelyekben e nehézség sejtelme rejlik. „Magyarország a maga részéről lemond, amennyiben számot tarthatna…”; ezek körülbelül a békeszerződés szavai. Valóban nem érezzük magunkat feljogosítva oly határozatok hozatalára, amelyek akár jogi, akár morális kötelezettségeket rónának a lakosságnak arra a részére is, amely a Nemzetgyűlésben képviselve nem lesz.

Maga az eszme kívánja, hogy ezt a kötelességünket a Békekonferencia elé terjesszük. Ha egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az Önök szemében nem lesznek eléggé döntőek, úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet.

Előre is alávetjük magunkat ítéletüknek.

Ha pedig mi ezt az álláspontot foglaljuk el, és ellenfeleink követeléseiket és aspirációikat nem merik a nép ítélete alá bocsátani, úgy vajon kinek a javára szól a föltevés?

e) Még egy szempontból vehetjük tekintetbe a népek önrendelkezési jogát. Megkockáztatható volna az az állítás, hogy talán a nemzeti kisebbségek jogai hatásosabban lennének biztosítva az új államok területén, mint ahogyan Magyarországon voltak.

f) Ez alkalommal nem akarok védőbeszédet tartani azon eljárás fölött, amelyet Magyarországon a nem magyar fajok állítólagos elnyomása tekintetében követtek. Csak annak állítására szorítkozom, hogy nagyon örülnénk, ha a tőlünk elszakított területeken magyar testvéreink ugyanazon jogoknak és előnyöknek birtokában lennének, amellyel Magyarország nem-magyarajkú polgárai bírtak.

Erre a kérdésre lesz alkalmunk még visszatérni. Ebben a pillanatban nem vagyok hivatva erről beszélni, már csak azért sem, mivel nem állanak rendelkezésemre a nélkülözhetetlen okmányok. De kész vagyok bármikor és bárkivel szemben e kérdést behatóan megvitatni. Állíthatom azonban, hogy ha az egykori Magyarország nemzetiségi politikája még annál is rosszabb lett volna, mint azt legelkeseredettebb ellenségeink állították, még akkor is jobb annál a helyzetnél, amelyet szomszédaink ás csapataik a megszállt területen teremtettek.

Elő fogunk terjeszteni, Uraim, egy egész sorozat okmányt, különösen azokra a tényekre vonatkozólag, amelyek Erdélyben történtek. Szigorúan megvizsgáltuk az összes jelentéseket, amelyek e tekintetben beérkeztek, és jóllehet, ezeknek az okmányoknak a hitelességét az erdélyi három keresztény egyház, a katolikus, kálvinista és az unitárius egyház vezetői erősítik meg, még sem kívánjuk – nem kívánhatjuk –‚ hogy puszta állításunknak hitelt adjanak, mert hiszen szavaink ellentétben állanak más oldalról származó nyilatkozatokkal. Kérjük azonban Önöket, hogy vizsgálják meg a helyszínén a történteket, küldjenek ki a végső döntés előtt a helyszínére szakemberekből álló bizottságot, hogy meggyőződhessenek azokról a tényekről, amelyek az említett területen végbemennek. Egyedül mi követeljük, Uraim, hogy a helyzetet borító homály eloszlattassék, egyedül mi törekszünk olyan döntésekre, amelyek a kérdés helyes ismeretéből fakadnak.

g) Kérjük még továbbá azt is, hogy abban a végső esetben, ha területi változásokat fognak reánk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék, mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi. A mi meggyőződésünk szerint a tervbe vett biztosítékok elégtelenek. Erősebb biztosítékokat kívánunk, amelyeket a Magyarország területén megmaradó idegen ajkú lakosokkal szemben mi is készek vagyunk alkalmazni. E tekintetben meghatalmazottjaikkal már teljes egyetértésre jutottunk. Azt hisszük azonban, hogy szomszédainknál erőteljesebb biztosítékok elérése nehézségekbe fog ütközni, mert hiszen elfogultságuk fajtestvéreikkel szemben ismeretes. A múlt tanulságai is kényszerítenek bennünket arra a feltevésre, hogy e kérdésben szívós ellenállásra fogunk találni. A román csapatoknak a demarkációs vonalra való visszavonulása tekintetében, amelyet több ízben kértünk, és amelyet kormányunk a békedelegáció Párisba való kiküldésének feltételévé tett, a Szövetséges Hatalmak oly erélyesen léptek fel a román kormánynál, hogy lehetetlennek látszott, hogy ne teljesítsék a Szövetséges Hatalmak követelését. És mégis így történt. Azt hiszem, megértik tehát, Uraim, aggodalmainkat testvéreinket illetőleg, ha ők ezen idegen uralom alá kerülnének.

*

4. Sorra vettem, Uraim, az elveket, amelyek a békefeltételek megállapításánál számba jöhetnek, és megállapíthatom, hogy nem tudtam a nemzetközi igazságosság, a nemzetiségi és a népek szabadsága elvének oly alkalmazását megtalálni, amely a nekünk felajánlott béke indító okait kellőleg megvilágította volna. Talán a fejtegetéseim bevezetésében már említett érdekek, a béke nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója sugallták őket?

Uraim! A magyar probléma az általános problémának nem oly kis része, mint azt a statisztika nyers számaiból következtetni lehetne.

a) Ez a terület, amely Magyarországot alkotja, és amely jogilag ma is Magyarország, századokon át rendkívül fontos szerepet játszott Európában, különösen Közép-Európában a béke és a biztonság fenntartása tekintetében. A magyar honfoglalást és a magyaroknak a keresztény hitre való áttérését megelőző évszázadokban hiányzott itt a nyugalom és a biztonság. Közép-Európa legkülönbözőbb barbár népek támadásainak volt kitéve. A biztonság csak attól a pillanattól állt fenn, amikor a magyar védővonal kialakult. Az állandóság és a béke általános szempontjaiból rendkívül fontos, hogy a zavarok kelet-európai főfészke ne nyerjen tért, és ne terjeszkedjék ki Európa szívéig. A történelmi fejlődésnek azonban gátat vetett a Balkán-félszigeten a török hódítás, és így ott az egyensúly nem állott helyre. Adja az Ég, hogy ez mielőbb bekövetkezzen! De ma rendkívül fontos, hogy e zavarok, amelyek Európa békéjét oly sokszor háborították meg, és amelyek bennünket már több ízben a háború küszöbére sodortak, onnan ne terjedhessenek tovább.

b) A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a Keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Ezt a hivatást tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége tette alkalmassá. Idézem a nagy francia geográfusnak, Reclus Elisének szavait, melyek szerint ez az ország oly tökéletes földrajzi egység, amely Európában egyedül áll. Folyói és völgyei rendszere, amelyek a határokról kiindulva a középpont felé törekszenek, oly egységet alkotnak, amely csak egységes hatalom által kormányozható. Részeinek gazdasági függése szintén a legteljesebb, miután a közép hatalmas gazdasági üzemet alkot, a szélek tartalmazzák pedig mindazt az anyagot, amire a gazdasági fejlődés szempontjából szükség van.

c) A történelmi Magyarország tehát Európában egyedül álló természetes gazdasági és földrajzi adottságokkal rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok, és egyetlen részét sem lehet leszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet. Önök visszautasíthatják a történelem szavait, mint elvet, egy jogi konstrukció megépítésénél, de a történelem tanúságát, amelyet az ezer éven át hangoztatott, figyelembe kell venniök. Nem véletlen, hanem a természet szavai beszélnek itt.

d) Magyarország az organikus egység minden feltételével rendelkezik, egyet kivéve, és ez a nemzeti egység. De azok az államok, amelyeket a békeszerződés értelmében Magyarország romjain építenének fel, szintén nem rendelkeznének a nemzeti egységgel. Az anyanyelv egysége hiányzott Magyarországon az egység feltételei közül, és hozzáteszem, hogy az alakítandó új államok az egység egyetlen alapelvével sem fogank bírni. Az alakítandó új államok átvágnák a földrajz természetes határait, megakadályoznák a hasznos belső vándorlást, amely a munkást kedvezőbb munkaalkalmak felé irányítja; megszakítanák a tradíció fonalait, amelyek a századokon át együtt élőket közös mentalitásban egyesítették, akik ugyanazon eseményeket, ugyanazt a dicsőséget, fejlődést és ugyanazokat a szenvedéseket élték át. Jogosult-e a félelmünk tehát, hogy itt az állandóságnak kipróbált oszlopa helyett a nyugtalanságnak újabb fészkei fognak keletkezni? Nem szabad magunkat illúziókban ringatnunk. Ezeket az új alakulatokat az irredentizmus aknázná alá, sokkal veszedelmesebb formában, mint az Magyarországon egyesek fölfedezni vélték. Ez a mozgalom, ha létezett is Magyarországon a műveltebb osztály egy részénél, a nép nagy tömegeit sohasem hatotta át. Az új alakulatokat azonban oly nemzetek irredentizmusa aknázná alá, amelyek nemcsak idegen hatalom uralmát éreznék, de az övéknél alacsonyabb kultúrájú nemzet hegemóniáját is. És itt organikus lehetetlenségeket kell megállapítanunk. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy még magasabb kulturális fokon álló nemzetiségi kisebbség is képes a hegemónia gyakorlására egy alacsonyabb fokon álló többséggel szemben, de hogy egy alacsonyabb kulturális fejlettséggel bíró kisebbség, vagy egy igen csekély többség hegemóniával bírhasson, elérhesse a felsőbbség önkéntes elismerését és a morális egybeolvadást egy magasabb kulturális fokot elért nemzetiséggel szemben, ez, Uraim, organikus lehetetlenség.

e) Előszeretettel vádolnak meg bennünket azzal a szándékkal, hogy a kérdések nekünk nem tetsző elintézését erőszakkal fogjuk megváltoztatni. Távol állunk, Uraim, az ily kalandos tervektől. Mi reményeinket az igazságnak ás azoknak az elveknek a morális erejére alapítjuk, amelyekre támaszkodunk, és amit nem tudunk elérni ma, annak megvalósulását a Nemzetek Szövetségének békés akciójától várjuk, amelynek egyik feladata lesz orvosolni azokat a nemzetközi helyzeteket, amelyek a béke fennmaradását veszélyeztethetnék. Ezt kijelentem, nehogy szavaimban gyermekes és fölösleges fenyegetést lássanak. De kijelentem azt is, Uraim, hogy olyan mesterkélt rendelkezésekkel, mint amilyeneket a békeszerződés tartalmaz, Európa ennek az általános béke szempontjából oly fontos és sokat szenvedett részében alig lehetséges békés politikai helyzetet teremteni. Közép-Európát a keletről jövő veszedelmekkel szemben egyedül a történelmi magyar terület stabilitása tudja megőrizni.

f) Európának szüksége van gazdasági rekonstrukcióra. A gazdasági fejlődést azonban az új alakulatok bizonyára meg fogják gátolni. Ez a körülmény a megmaradt Magyarországon szükségképpen be fog következni. De hasonló lesz a helyzet az elszakított részeken is. E területek alacsonyabb kultúrájú nép alacsonyabb fokú adminisztrációja alá rendelve, elszakítva ennek az organikus egységnek többi részeitől, amelyekkel kapcsolatban újból virágzásnak indulhatnának, de nélkülök a stagnálásra, vagy valószínűleg a visszaesésre vannak kárhoztatva.

g) Európának szüksége van szociális békére. Önök jobban ismerik azokat a veszélyeket, amelyek ezt a békét fenyegetik. Önök jobban tudják, mint én, hogy a háború következményei megzavarták, és egyensúlyából vetették ki a gazdasági élet szellemét és feltételeit. A múlt szomorú tapasztalataiból tudjuk, hogy a felforgató elemek sikerei mind annak a következményei, ami aláásta a társadalom morális erejét, tehát mindannak, ami meggyöngítette a nemzeti érzést és előidézte a munkanélküliség nyomorát. Ha Európának ebben a részében, amely még mindig közel áll a bolsevizmus égő fészkéhez, megnehezítik a munka feltételeit, megnehezítik a munka újból való megkezdését, ezáltal csak a társadalmi béke veszélyei nyernek újabb tápot. Védővonalak tehetetlenek a járványok, különösen a morális járványok ellen.

III.

1. Mindezekkel a teóriákkal szemben Önök felhozhatják, mint döntő tényezőt, a győzelmet és a győzők jogait. Elismerjük ezeket, Uraim. Elég reálisan gondolkozunk politikai kérdésekben, hogy ezzel a tényezővel kellőképpen számoljunk. Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak lenne egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erőszak lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, mely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben. Nem hisszük, Uraim, hogy a győztes hatalmaknak ez volna a mentalitása; ezeket az elveket nem találjuk meg azokban a nyilatkozatokban, melyekben Önök megállapították azokat az eszméket, amelyekben megjelölték a háború céljait.

2. Ismétlem, nem hisszük, hogy ez volna a győzelmes nagy nemzetek mentalitása. Ne vegyék rossz néven, hogy a most győzelmes Franciaországon, Anglián és Olaszországon túl meglássam a körvonalait annak a másik Franciaországnak, amely mindig a nagylelkű törekvések előőrse és a nagy eszméknek szócsöve volt, annak a másik Angliának, a politikai szabadságok szülőanyjának és annak az Olaszországnak, amely a reneszánsznak, a művészeteknek és a szellemi fejlődésnek bölcsője volt. És ha duzzogás nélkül ismerem el a győző jogát, úgy azzal a másik Franciaországgal, Angliával és Olaszországgal szemben egész másképp érzek: hálával hajlok meg előttük, és szívesen fogadom el őket mestereinkül és nevelőinkül. Engedjék meg, Uraim, hogy azt tanácsoljam: ne veszélyeztessék örökségüknek ezt a legjobb részét, azt az erkölcsi fölényt, amelyre Önöknek joguk van, az erőszak fegyverének alkalmazásával, amely ma az Önök kezében van, de amelyet holnap más ragadhat meg, míg amaz megmarad.

3. Bízva az eszmék erejében, a bennünket környező minden nehézség, minden rosszakarat és minden akadály dacára, amelyeket utunkon felhalmozni iparkodnak, bizalommal lépünk arra az útra, amely végül megnyílt előttünk, hogy részt vehessünk a béke munkájában; és tesszük ezt a legteljesebb jóhiszeműséggel. Bízunk azoknak az eszméknek az őszinteségében, amelyeket Önök kijelentettek. Jogtalanság lennek Önökkel szemben másképp gondolkoznunk; bízunk az erkölcsi tényezők erejében, amelyekkel ügyünket azonosítjuk, és kívánom Önöknek, Uraim, hogy a győztes fegyverek dicsőségét szárnyalja túl a béke megteremtésének dicsősége, amellyel Önök az egész emberiséget megajándékozzák.

IV.

Csak egy pár szót kívánok még, Uraim, némely részletkérdést illetőleg megjegyezni.

Beláthatják, hogy nem térhettem ki a nekünk felajánlott béke részletes tárgyalására. Egyedül a területi kérdéssel foglalkoztam, mert ez a kérdés magába foglalja a többieket. Fel szeretném hívni azonban figyelmüket még egy néhány pontra, amelyeknek megoldása nézetem szerint rendkívül sürgős.

1. Mindenekelőtt a humanizmusnak egyik kérdése, a hadifoglyoknak kérdése áll előttünk.

A békeszerződés szavai szerint a hadifoglyok hazaszállítása csak a béke ratifikációja után történik meg. Kérem Önöket, Uraim, ne vegyenek egy formalizmust amely miatt annyi ártatlan család szenvedhetne.

A szerencsétlen szibériai hadifoglyok ügyében beadvánnyal fordultunk a Legfelsőbb Tanácshoz. Ennek a kérdésnek megoldásánál hivatkozom az Önök emberies érzésére; oly érzések ezek, amelyeknek, még háborús időben is, fölötte kell állnia a politikának.

2. Még egy megjegyzést kívánok tenni a pénzügyi határozatokra vonatkozólag.

a) Nézetem szerint a békeszerződés nem veszi eléggé figyelembe Magyarország különleges helyzetét. Magyarországnak két forradalmat, a bolsevizmus négyhónapos dühöngését és több hónapos román megszállást kellett átélnie. Ily körülmények között lehetetlen, hogy a szerződés által tervbe vett pénzügyi és gazdasági határozatokat végre tudjuk hajtani. Ha a győztes hatalmak polgára által részünkre folyósított hitelek a béke aláírásának pillanatában – mint ezt a javaslat kimondja – felmondhatók lesznek, ez a fizetésképtelenséget, a csődöt jelenti, amelynek visszahatását kétségkívül a győztes hatalmak éreznék. Elismerem, hogy sok hitelezőnk van az Önök országaiban. A hitelek visszafizethetők lesznek, ha erre nekünk időt engedélyeznek, de nem lesznek visszafizethetők, ha azonnal követelik azokat tőlünk.

b) Azt követelik továbbá tőlünk – és ez is igazolja, hogy mennyire célravezetőbb lett volna bennünket előzőleg meghallgatni –‚ hogy mi Ausztriának vasércet szállítsunk. Mivel magunk is abban a helyzetben vagyunk, hogy ércet kell importálnunk, ezt a rendelkezést nem tudjuk teljesíteni.

Hasonló a helyzet az épületfa tekintetében.

Ezekre a részletekre nézve kérem az Önök jóakaratú megfontolását, amelyet már az Önök képviselői részünkre kilátásba helyeztek.

*

Mielőtt szavaimat befejezném, hálásan köszönöm, Uraim, hogy alkalmat adtak nekem álláspontomnak élőszóval való kifejtésére, és hogy beszédemet oly jóakaratú és állandó figyelemmel kísérték.

Június első napja

Amikor elkezdtem a blogot, ígértem, hogy talán minden este írni fogok. Aztán meg hetente írtam, majd kéthetente, végül egy hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy újra írjak valamit, nyissak egy kicsit, adjak hírt magamról.

Az elmúlt egy hónapban embertelenül zsigerlem magam, a XX. századi történelmi szigorlatra készülök (június 25.). Ezzel kapcsolatban pedig mély pesszimizmusban vagyok: az egyik vizsgáztató feleletkor kifejezetten zavart helyzetbe hozza a hallgatót abnormális kérdéseivel, és hiába készül fel szerencsétlen delikvens, egy idióta kérdéssel tönkremegy egész felkészülése. Emiatt minden nap, 15-16 órányi tanulás közben, sokszor gyötör ez a gondolat: hiába daráltam be több ezer oldalnyi anyagot, elbukhatok. A legnehezebb a reggel, amikor össze kell kaparnom valahogy magam és valahogy elkezdeni. És este, amikor pedig úgy zuhanok párnámra, hogy a bizonytalanság ott van felettem.

Az utóbbi időben nem igazán volt észrevehető, de bicegtem, mert a térdem fáj, főleg ha lépcsőznöm kell. Azt hiszem ez a focihoz köthető, sokat fociztam az elmúlt időszakban, ez eléggé tönkre vágta, bár kétségtelen, hogy elég letámadósan és agresszívan játszom. Lehet, el kellene menni a dokihoz, de ezt inkább a szigorlat utánra hagyom. Mikor hogy: van amikor semmi baja, aztán meg úgy belenyilall, hogy majd' kicsordul a könnyem. A tél óta pedig gerinctájékon szintén fáj, ez inkább tompán (mivel kályhánk van, és fát viszont vágni kell, így ez megterhelte a derekamat)

Hogy mostanság miként vagyok... hát igazából a tanulás miatt nem nagyon agyalok, inkább az anyagokra koncentrálok, de az ún. elvagyok kategória, se nem nagyon lent, se nem nagyon fent. Mindenesetre februárban vettem fel több vallással kapcsolatos értelmiségi modult, nem vallási meggyőződésből, hanem pusztán abból a szempontból, hogy hátha adnak valami plusz emberi érzést, etikát. Végül is nem térítettek, hanem inkább morálisan beszélgetés és tanítások voltak ezek az alkalmak. Talán felteszem ide azt a kötelező dolgozatot, melyet egy idős tiszteletesnek írtam, a blogon írt gondolatok, érzések legjavát foglaltam össze, olvasztottam egybe, mintegy kvintesszenciaként a tavaszi félévben e gondolatvilágnak. Az idős úr mosolygott és örült neki. Dicsérő szavai pedig jólestek.

Még mindig nem írtam arról, hogy mi történt velem március közepe-vége és április közepe között, életem katasztrófája volt az az időszak. Most egyelőre azért nem boncolgatnám, mert a vizsgaidőszakban, egy kemény vizsga (szigorlat) előtt nem volna ez túl jó ötlet, talán majd utána rátérek.

Most inkább zárok...
Szóval
...

Nincs keserűbb érzés annál, amikor az ember a születésnapja körül számot vet életével, saját magával, próbálja feldolgozni illetve próbál megküzdeni azzal a tonnányi teherű negatív eseményekkel és élettel, melyek bazaltként az egyszeri lélekre brutálisan nehezednek. Olyan, mint amikor az epe feltolul a torkodba, marja, és a száj nem mosolyog.

...

Huszonhat év ... eladom.

"Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél."
(J. A.)

(e Dal hallgatása közben mindig megnyugszom, a szám vége felé kialakul egy olyan érzés, hogy nincs semmi baj, nyugi)

Hát, akkor "boldog" szülinapot kívánok magamnak.